Miért írok… ? (Bánfai Zsolt, Sarusi Mihály, Szauer Ágoston)

Bánfai Zsolt

Mit is gondolok az alkotói folyamatról?

A versírás számomra nem csupán hobbi, kedvtelés, hanem az évek során létszükségletté vált, egyfajta belső önmeghatározás. Én azért írok verset, mert a külvilág zaja és a belső megéléseim közötti feszültséget csak a ritmus és a líra harmóniájával tudom feloldani. Amikor elöntenek az indulatok, a gyász, a szeretet vagy aggodalom, az egzisztenciális vagy intellektuális szorongás, ezeket rögzítenem kell. A szabadversek kötetlensége, áramlásai pedig teret adnak az akár kaotikusnak is vélhető gondolatoknak, és kényszerítő hatással bírnak rá, hogy a lényeget ragadjam meg belőlük. Hogy rendet teremtsek: ahogy bent, úgy kint…

Az alkotás során a nyelvet formálható anyaggá alakítom, kísérletezem a szavak erejével, és olyan egyedi, erős és különleges képeket, metaforákat hozok létre, amelyek túlmutatnak a hétköznapi beszéd korlátain. Ezzel a sűrített kifejezésmóddal képes vagyok megörökíteni a mulandó pillanatokat, és emléket állítani az emberi létezés törékenységének. A versírás egyúttal a szabadságom megélése is egyben: egy olyan autonóm világot teremtek, ahol nincsenek társadalmi elvárások, csak a tiszta, kendőzetlen igazság.

Ugyanakkor nemcsak magamnak írok, ez így szimplán öncélú volna. A költészet számomra a híd, amely összeköt más lelkekkel. Amikor a legszemélyesebb fájdalmamat vagy örömömet formálom betűkké, képekké, hangokká, bízom benne, hogy az olvasó magára ismer a soraimban. Meg akarom mutatni, hogy a legmélyebb magányunkban sem vagyunk egyedül. Végső soron azért írok verset, hogy nyomot hagyjak magam után, értelmet keressek a létezés abszurditásában, és a mulandónak esélyt adjak maradandóvá válni.

Nem mehetek el szó nélkül a világ igazságtalanságai mellett; a vers a lázadás és a véleménynyilvánítás eszköze is.

A versírás esztétikai játék is: lenyűgöz a nyelv rugalmassága, a metaforák adta végtelen variációs lehetőség.

Kerülöm az ’ihlet’ szót, mert nem szeretem, de a versíráshoz feltétlen kell egy indíttatás, egy megfelelő inspiráció. Ez persze sok minden lehet: egy kép, egy táj, egy jelenség, egy hang, egy gondolat. Megfigyelő alkat vagyok, sok mindent észreveszek, rögzítek. Ezek bármikor kiválthatnak egy reakciót. Asszociációk láncolatát is elindíthatják. Ilyenkor megszólal bennem Valaki. Hívjuk így egyszerűen csak: Valaki. Valaki él bennem, aki több, mint én vagyok. Ha megszólal, abból általában létrejön, születik valami új.

Ha megérik egy gondolat, azt kibontom, kifejtem, sűrítve megfestem. Ez bárhol megeshet, akár egy orvosi váróban, az autómban, otthon az asztalomnál, az utcán, séta közben, tényleg bárhol. A legjellemzőbb azonban az erkélyem, mint helyszín. Jó energiái vannak, itt sok gondolat és érzés tör föl a mélyből. Sokaknak mondtam már: kimegyek az erkélyre és mire leég a cigim, bejövök egy verssel. Ilyen sokszor van. Persze az ellentéte is létezik: elmélkedem, átadom magam a Valakinek és Ő irányít. Mesél, én rögzítem. Egy biztos: legjobban mások alkotásai inspirálnak, megmozgatnak bennem valamit, a Valakit. Ilyenkor nem lehet nem írni. Egyebekben pedig meggyőződésem, hogy írni csak az tud, aki megtanult olvasni. Rengeteg verset olvasni, folyóiratokat böngészni naphosszat. Enélkül nem megy. Vagy nem érdemes, mert nem születik olyan szöveg, ami megérdemli, hogy életre jöjjön, megmaradjon, egyszóval ami vállalható.

A bennem élő Valaki írja a tartalmat, és én, az ember, a tudatos eszemmel, figyelmemmel, racionális agyammal „csak” szerkesztek. Laptopon megírom a belső szöveget, aztán formába öntöm. Felöltöztetem, kiigazítom, megfelelő külalakot, egyfajta vizuális korpuszt adok neki, és persze szigorúan ellenőrzöm, korrekciót végzek, sajátosan sűrített, de igyekezetem szerint megfelelő minőségű, intellektuálisan megépített nyelvi sajátosságokkal, struktúrával ruházom fel. Tehát úgy gondolom, hogy a Valaki diktál, ír, teremti a tartalmat, és a kognitív elme, a racionális agy testre szabja, megszerkeszti.

Sokszor átolvasom, amit a Valaki megírt bennem, és ha sokadszorra is tetszeni tud saját magamnak, akkor kialakul a bizonyosság, hogy jó. Itt Halmai Tamást idézném, aki ezt írta nekem: „Zsolt, bízz a verseidben, mint ahogy ők bíznak benned.” Ebben minden benne van.

Egyébként nem javítok, nem cenzúrázok, elfogadom a belső forrás üzenetét. Bízom a megérzésben, az én belső megérzésemben. Mert ő az a bizonyos Valaki, akiről beszéltem. És Ő diktál. Én pedig ezt nem fogom felülbírálni. Mert aki engem emel, azzal én együttműködni, emelkedni akarok – és nem lehúzni.

Sarusi Mihály

Élünk: írunk

Tanulni akartam. Hogy tudjak. Nem azért, hogy értelmiségivé váljak. Talán nem értelmiségiként is végigjárhattam volna az utam. Többnyire nem azt, amit megtettem, hanem… ugyanabból… ami belém szorult.

Nem szakadtam bele, hogy megértsem (ifjú, tehát forró fejjel), mi vár arra, aki az írásból akar megélni. Egészen pontosan az igaz kimondására törekvő szépírásból. (Hamar rátaláltam Husz Jánosra: „…mondj igazat… mindhalálig!”) A széphírlapírásból… netán; jobb híján. Nagyon közel volt (csabaiként a gyulai) Simonyi példája. Imre a magánszabadságát az adott – állítólag (nemzetközi) szocialista – társadalmon kívül maradva tudta elérni, ami alkalmasint agyonveréssel, egy életen át tartó éhkoppal, a behódoló nem kevesek utálatától kísérve volt megélhető. Írni… Igen, írni, de élni is. Közben, csak úgy. Mellesleg. S nem egyedül, mint ahogy Imre fölvállalta. Nekem család kellett. Anélkül nem tudtam elképzelni.

Tehát: valamennyire alkalmazkodni. Megmaradni. Túlélni őket. Gyermekeiddel, unokáiddal… Arról nem beszélve, hogy nem költöztethettél nyomortanyádra szeretni való – gyermekeid édesanyjának remélt – leányt.

Hogy az írásoddal is (túléled-é őket), abban hogy lehettél biztos? Mert ezt is hamar beláthattam: jó, bízol magadban, ám mi a biztosíték. Hányan élték s élik le ma is úgy az életüket, hogy mindent föláldoznak a Művészet oltárán? Teljesen kiszolgáltatva magukat környezetüknek. S hány képes valódi értéket alkotni? Hogy megérje.

Józan számítás? Sem nem józan, sem nem számítás, de.

A tudásvágy mellett a költővé válás reménye hajtott. Hogy aztán íróvá tegyen a magyar világ iránti olthatatlan szeretet. Meg a kényszer? Mert valamiért – talán túlzottan is – eggyé váltam az írással.

Így aztán. Élek, mert írok. És írok, amíg.

Szauer Ágoston

A sorok közötti halk huzat miatt…

Mert Rimbaud is írt. (Aztán miért nem írt?) Mert olvastam Adyt. Később Weörest. Lehetne-e valami hasonlót súlyban, technikában? Mit enged meg a nyelv? Mi az, amire születni kell(ett volna), mi az, ami tanulható? Ha a következő sor tá-ti-ti-tá-tá, az gátol vagy segít?

Olvastam (sok) rossz haikut. Majd én megmutatom! Olvastam (néhány) jó haikut. Majd én is megmutatom! „Egy képben csak talán, s csupán a lényeget.” Ez alázatra nevel. A fehér papír fölé hajolni, közelebb jutni a megismeréshez. Közelebb jutni a tökéletesedéshez, ahogy a keletiek hiszik.

Átélni, amikor zsákutcába jut a vers. Mikor a zsákutcáról kiderül, hogy csak labirintus. Amikor már csak egy szó nincs a helyén. Sakkfeladvány. Átélni a bíbelődés szellemi izgalmát, a teremtés magányát a haszontalanság tudatában.

Létrehozni a további próbálkozást értelmetlenné tevő magnum opust, amely nem bővíthető, nem szűkíthető. A tökéletest, melyben megvalósul a tartalom és forma sokat emlegetett abszolút egysége. A verset, amely anyagivá akar lenni, kívánja, hogy kézbe vehető legyen, forgatható, mint a hegyikristály, dédelgethető, márványba véshető, széfbe zárható, elásható.

Valós(nak hitt) elemekből építeni nem létezőt. A napkeltét kicsit eltolni, csillagokat gyújtani, berendezni egy valahonnét ismerős szobát, egy emléket el nem engedni, keresni a függönyön a rést a látható mögé. Megszólítani Istent, s a sorok közötti halk huzatban meddő reménykedéssel hallgatózni.