augusztus 25th, 2026 |

„Minden lehetséges pillanatot kihasználok arra, hogy zene legyen körülöttem és bennem.”*

*Efter-Kopiás Gabriella beszélgetése Dr. Bogár Lászlóval

„Az író feladata a világ metaforizálása vagy poétizálása. Poétikus látásmódja feltárja a dolgok rejtett viszonyait.” (Byung-Chul Han)

Az, hogy Dr. Bogár László, Laci bácsi öt nyelven beszél, kiváló ismerője a számoknak, a történelemnek, a természettudományoknak és a jognak, mindezek között ritkán látott összefüggéseket tár fel, ez minden olvasó számára köztudomású. De hogy egyetemes latin műveltsége mellett átszellemülten hallgat zenét, talán nem mindenki számára ismeretes. Ezért egy olyan beszélgetésre szerettem volna invitálni, amely távol áll a világ zajától, ahol a zene, a költészet vagy a lelki szemeink előtt megjelenő belső képek valós teremtő erővel bíró szellemi jelenségként arra várnak, hogy vigaszt, emelkedettséget és a szellemi látás magasabb, tisztább fokát tegyék elérhetővé mindenki számára.

Szimonidésznek tulajdonítják a következő mondatot: „A festészet néma költészet, a költészet pedig beszélő festészet” avagy „La peinture est une poésie muette et la poésie une peinture parlante.” Megtenné, hogy kibontja nekünk ennek a tömény mondatnak a mélyebb vonatkozásait?

Számomra a költészet, a festészet és (teszem hozzá) a zene ugyanannak a szellemi világlényegnek a megnyilvánulása. Első hallásra talán meghökkentő lehet belegondolni, de valamilyen értelemben mindhárom esetben finom rezgést élünk át. Ez a zene esetében a legnyilvánvalóbb, hisz minden hangszer „hangját” különböző frekvencián rezgésbe hozott fizikai struktúrák adják. A festészet főként színekkel hat ránk, és a színek különböző frekvenciájú elektromágneses hullámok megjelenítői. Illő szerénységgel hozzátehetnénk, hogy az emberi szem az elektromágneses rezgéseknek csak egy hihetetlenül kicsiny tartományát képes érzékelni, ezt nevezzük látásnak, és még ez a rendkívül kicsiny spektrum is mámorítóan csodás világot mutat meg nekünk. Nagyon izgalmas lenne egyszer olyan létezőként rátekinteni a világra, amely létező az elektromágneses rezgések teljes spektrumát egyszerre érzékeli. Vajon miként élnénk át a teljesség e világlátványát? Ez örök titok marad, a Teremtő örök titka, de azért van a művészet, hogy örökkön örökké ezt az örök titkot keresse fáradhatatlan kitartással. A költészet valamilyen összekötő kapocs a zene és a festészet között, hisz még ha olvassuk is a verset, akkor is óhatatlanul „halljuk” a költő szavainak rezgését, és látjuk a „költői képek” színeit.

Kányádi Sándor mesélte el egyszer azt a történetet, hogy mikor egy iskolai órán azt kérdezte a gyerekektől, hogy mi a vers, az egyikük azt válaszolta, hogy a vers az, amit mondani kell. Persze a többiek kinevették, hogy miféle válasz már ez, ám Kányádi éppen azt próbálta nekik elmondani, hogy ennél pontosabb választ nem is lehetne adni: a vers valóban az, amit mondani kell, vagy éppen énekelni, mert az ének a mondásnak az „égi” formája. Az már csak a Teremtő tanító üzenete, hogy a rezgés mértékegysége a hertz, ami a német nyelvben azt jelenti, szív. Az meg a szívbe markoló része ennek a szép üzenetnek, hogy a névadó egy Heinrich Hertz nevű német fizikus, aki tragikusan fiatalon 36 évesen hunyt el szívbajban. Ez a világlátvány nagy drámája.

Novalis szerint „a világot romantizálni kell, így találjuk meg ismét az eredeti értelmét. Ha a közönségesnek magasabb értelmet, a megszokottnak titokzatos külsőt, az ismertnek az ismeretlen méltóságát, a végesnek a végtelen látszatát kölcsönzöm, romantizálom azt.” De vajon hol kezdhetnénk el ezt a munkát?

Mélységes mély a múltnak kútja, írja Thomas Mann a József és testvérei című nagy regényének előszavában. Ebben a mélységes mélységben, az idő mélységeiben kellene megtalálnunk azt, amit Hamvas Béla proton pszeudosznak, vagyis első léthamisságnak nevezett el. Mert ott kezdődött a nagy szellemi „letörés”, és e szellemi hanyatlás az oka annak, hogy most „romantizálni” vagyis regényessé szeretnénk újra tenni széteső, reménytelenné és „regénytelenné” vált világunkat. Mert, hogy valaha a világ EGY volt, a Teremtés EGYsége uralt mindeneket. Aztán ahogy Ady írja: „minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban, minden szerelem darabokban”, mert ahogy e vers (Kocsi-út az éjszakában a címe) utolsó sora mondja „fut velem egy rossz szekér”. Igen-igen régóta fut velünk e rossz szekér. Amikor az emberi lét még EGYségben volt, akkor a művészet, vallás és tudomány fogalmai még nem léteztek, hisz semmiféle értelmük nem lett volna. Egyszerűen azért nem, mert minden emberi érzés, gondolat, cselekvés, alkotás egyszerre akart szép, jó és igaz lenni. Amióta ezek a szavak megszülettek a művészet mondja meg, hogy mi a szép, a vallás, hogy mi a jó és a tudomány, hogy mi az igaz. Ahogy Pál apostol mondja, most még csak „tükör által homályosan” látjuk a világot és nem színről színre.

Az antik görögség a hétköznapi cselekvés megnevezésére két fogalmat használt. Az egyik a techné volt, ebből ered a technika-technológia szavunk, az a „valami”, ami ma egyre inkább eluralja (és egyúttal „varázstalanítja”) világunkat. A másik szó viszont a poiézisz volt, amiből a költészet szavunk származik. Költőien lakozik az ember, mondja Martin Heidegger Hölderlin költészetére utalva.

És valóban, az ember nem tud nem költőien létezni, ha kitépik a költői létből, ez egyben létezése megszűntét jelenti. Martin Heidegger fogalmazza meg a nyugatias modernitás lényegét, ami szerinte nem más, mint a létező brutális kiszakítása a létezésből. A regényességbe való vissza-vágyakozásunk ma ennek a kitépettségnek a fájdalmából táplálkozik. A Teljességbe való visszautat azonban minden teremtett léleknek először ott „legbelül” kell elkezdenie, hogy felkészült legyen arra, hogy ez a visszaút nem lesz egyszerű. A nyugatias modernitás által ígért „kényelem és biztonság” („for your personal safety and comfort”) részben és látszólag megvalósult ugyan, de ha az ezért fizetendő ár önmagunk felszámolásához vezet, akkor végzetesen rossz alkut kötöttünk.

Azt mondják, a giccs a nemlétező érzések színlelése. Könnyű meghallani egy hamis hangot egy koncerten, de vajon a közéletben hogyan halljuk meg, ha egy hang nem őszinte, ha hízelgő, túlzó vagy hamis szándékok húzódnak meg mögöttük? Mit tanácsol?

Az előbb már utaltam Hamvas Bélára, aki hatvanéves korában felidézi harmincéves önmagát, amikor elhatározta, hogy elindul vissza a történelemben, hogy megkeresse ezt a bizonyos első léthamisságot, amiből egész szellemi hanyatlásunk ered. Mentem, mentem vissza a történelemben, mondja, míg nem rádöbbentem, hogy az elbizakodott modern ember jellegzetes lét-hibáját követtem el, mert ezt a pontot önmagamon kívül kerestem, pedig ez a pont itt van bennem. Ha nem lenne bennünk „fogadó-felülete” ennek a szellemi hanyatlásnak, pontosabban, ha nem tennénk ki magunkat önként annak a sötét energiának, ami lefelé rugdal minket ezen a lét-lejtőn, akkor mindez nem történhetne meg. De megtörténik! Ezért mondja Hamvas, hogy ez a világ tragikomikus. Tragikus, mert nem szabadna léteznie, és komikus, mert mégis létezik. A szavannán élő állatok számára a szó szoros értelmében lét-kérdés, hogy felismerjék, mi a valóság és mi a magát álcázó hazugság. Ez a képesség ma is ott van mindnyájunkban. Csak kényelmesebb és egyszerűbb úgy tenni, mintha senki nem tudna semmit. Miközben valójában mindenki tud mindent.

Nyelvünk általános használatát illetően az ember joggal kívánna némi emelkedettséget, alapvető udvariassági formákat, elegáns, esetleg sármos, üde, derűs magázódást, választékos szókincset, vagy akár már csak egy kicsit kevesebb gőgös orrhangot. Pascal szerint az ékesszólás nem más, mint a gondolatokról készült festmény, de mondhatnánk azt is, hogy nyelvében él a Nemzet. Ön miért tartaná fontosnak, hogy az emelkedettség és az áhítat visszatérjen a köznyelvbe?

Az emberi érintkezésben használt fogalmak pontosan kirajzolják az adott emberi közösség szellemi minőségét. Ahogy hagyjuk magunkat lefelé rugdalni ezen a lét-lejtőn, úgy süllyed ezzel együtt a verbális érintkezés nyelvének szellemi szintje is. Ha tehát azt szeretnénk, hogy derűs, kedves, de egyúttal méltóságteljes is legyen a nyelv, amelyet egymás közti érintkezésünk során használunk, akkor először azt a már említett belső utat kellene bejárni, hogy megtaláljuk magunkban azt a pontot, amely fogadó-felületként működik a lét-rontó energiák számára. Mint „közbeszélő”, én is átélem ezt a lejtőt, és átélem sokszor a saját belső „leomlásaimat” is. Ilyenkor Juhász Ferenc: Szarvassá változott fiúk című verséből idézek önmagam számára. „Naponta lerogyok száz nyilaktól verten, naponta felkelek százszor teljesebben.” Persze pirulva kell bevallanom, hogy a naponta lerogyás könnyedén megy, de a teljességes felkelés kicsit kevésbé. Jót tenni mindig nehéz és fáradságos, mondja a keleti bölcsesség, míg rosszat tenni könnyű és szórakoztató. Csoda-e, teszi fel a kérdést a bölcselet, hogy sokkal többször választjuk a rosszat, mint a jót. Szabad akaratunk van, de vajon tudjuk-e, hogy ki az, aki „akar” bennünk. Vagyis, hogy mi is, (ki is?) a legbelső énünk, akivel azonosak vagyunk. Kicsoda ön és miért? – kérdezte gyakran tőlünk Nemeskürty tanár úr, kik vagyunk és mit akarunk itt e földi világban? A görög nyelvben az ID azt jelenti, hogy Ön, ebből van az IDentitás szó is. A magyar nyelv erről játékos figyelmeztetésként úgy üzen, hogy aki nincs tisztában a saját ID-jével, az IDétlen, és csak összevissza téblábol a világban. De van ünnepélyes üzenet is, az üdvösség szavunk töve az IDvesség, vagyis az Teremtés rendjével való azonosulás és az ünnep nem más, mint üdvnap, vagyis IDnap. Ahogy Czakó Gábor mondta, sok mindennel bánunk mostohán, de leginkább nyelv-édesanyánkkal, pedig amint látjuk, nagyon sok mindenre megtanítana játékos kedvességgel, ha engednénk neki.

Ha a pátosz rosszkor a rossz helyen nyilvánul meg, esetleg egy politikus feje mögötti naplemente említése során, akkor könnyen úgy járunk, ahogy a franciák mondják: „Du sublime au ridicule il n’y a qu’un pas” vagyis „a fenségestől a nevetségesig csak egy lépés van”. Hogyan fejlesztené a közízlést, mi adhat mércét, mi az arány és merre az irány?

A franciák ezt a mondásukat az angolokkal való állandó szellemi harcukban ironikus fegyverként is használták, amikor azt válaszolták erre, hogy „Mais oui, c’est le Pas de Calais.” Ami egy lefordíthatatlan szójáték. Franciául ugyanis Pas de Calais vagyis Calais-i „lépés” a La Manche-csatorna gyakran használt neve. Könnyű kitalálni, hogy a franciák szerint, ha „csak” egy „lépés” választja el a csatorna két oldalán a fenségest és a nevetségest, akkor az angol és a francia part közül melyik a fenséges és melyik a nevetséges. És ha már az arány és az irány szóba jött, akkor talán kiegészíthetnénk ezt a sort valahogy úgy, hogy arany, arány, erény és irány.

Az antik görögben az arché egyszerre jelentette azt, hogy ősi, és azt, hogy uralkodó. A hierarchia az ősi rend uralmát megalapozó szellemi „építmény” megnevezése volt. Az anarchia, vagyis a fosztóképzős változat pedig az ősi renddel való szembefordulás második fázisa. Az első az anómia volt, amikor megbomlik a lélek belső rendje, és amikor még „kint” látszólag rend van. Az anarchia a második stáció amikor az ember-közi térben is megjelenik a felbomlás, amit még szigorú rendészettel úgy-ahogy kordában lehet tartani. És végül a káosz, ami a végső széthullás, amiből a kozmikus körforgás újabb stációjában jön, a kozmosz, vagyis a káosz-mosz, ami az előző ciklus káoszának humuszából születik. És ha már humusz, hát humánusz és humilimus, vagyis az ember, föld és alázat szavak közös ősre vezethetők vissza. Mint ahogy a magyar nyelv -ar és -er gyökéből származó arany, arány, erény, irány szavaink is az ősi rend lét-meghatározó energiáját mutatják meg a magyar nyelv szakrális mély-szerkezetében. Ezen az úton kellene valahogy visszafelé haladva kitalálni ebből a Dante által is megénekelt „nagy sötét erdőből”, mert akárcsak ő, az „igaz utat nem lelém”, „che diritta via era smarrita.” De ehhez be kellene látnunk, hogy a világ nem kint van, hanem bent.

Egy helyen arról beszélt, hogy a tudat voltaképpen sejtéseken keresztül üzen.

Említene-e festményt, amely ezeket a sejtéseket, lelki képeket, vagy ha úgy tetszik, ősképeket is képesek megtestesíteni?

Raffaello Santi mondja, hogy a festészet feladata nem az, hogy megmutassa azt, ami látható, hanem hogy láthatóvá tegye a láthatatlant. A magyar nyelvben az okság és okosság szavak azért hasonló hangzásúak, mert nyelvünk belső logikája úgy véli, hogy az az ok-os, aki ismeri az ok-okat, vagyis aki ismerője az oksági láncolatoknak. A racionális verbalitással önmagát kifejező tudat „okossága” azonban a lét-megértésnek csupán egy lehetséges formája. A belső sejtelmek és sugallatok, „érzések”, a kollektív tudatalatti ős-mintázatai a lét-megértés olyan szintjei, amelyek sokszor mélyebben és pontosabban rajzolják ki a valóságot, mint a racionális tudat. A festészet ezt a „láthatatlan” belső világot képes megmutatni a zenével és a költészettel együtt. A világot a szívünkkel látjuk, az érzékszerveink csak technikai fogadó-felületek, az általuk „fogott” jeleket a lelkünk „fordítja le”.

Messze járok-e az igazságtól, ha feltételezem, hogy a régi korok díszítései tudat alatt komplexitásra és egyensúlyra neveltek? Hiszen egy-egy buja inda hol felül, hol alul bújik át a másikon, vonalvezetése mégis követhető, ismétlődő ritmikája kellemes feszültséget kelt, mi több, kulminációra, kiteljesedésre tör, ezt mégis organikus módon, szabadon teszi. Ráadásul minden régiónak saját, jellegzetes díszítőformái voltak, megkülönböztetve az adott földrész színkészletét, növényvilágát. A pszichológia tudtommal már definiálta a növények hatásának hiányát egy ember lelkiállapotára, és mára pl. Japánban, a depresszió ellen különböző hortikulturális terápiákkal boldogítják a városlakókat. Lehetséges, hogy a növényekkel való kapcsolat az input és a lélek lenyomata, a díszítés pedig az output, avagy vajon egyszer a díszítések és azok üzenetének hiányát is diagnosztizálhatjuk?

A művészet feladata tehát az, hogy láthatóvá tegye a láthatatlant, vagyis, hogy megmutassa a létezés rejtett dimenzióit, amelyeket inkább csak sejthetünk, mintsem a tudatunkkal megragadhatnánk. A növények ábrázolása azért segíthet ebben, mert ők egész életüket helyhez kötötten élik, mégis mindent elérnek, mert hajtásaikkal komplex hálózatként fogják át egész létünket. Minden nagy kultúrában jelen van a növényi létezés ontológiai „rétegeinek” rejtett üzenete. Az önismétlő mintázatok, vagyis a fraktálok talán éppen a növényvilágban mutatják meg a létezés legmélyebb szerveződési formáit. Az ősi kultúrák növényábrázolásai a Teremtés rendjének legmélyebb titkait beszélik el nekünk, szelídségre, türelemre, alázatra tanítva minket. Már persze, ha engedjük.

Ékesszóló csend a címe egy 1850-ben, Velencében készült Antonio Rotta festménynek. A csend lehet valami ki nem mondott, lehet szakralitással feltöltött, lehet fenséges, lehet szemlélődő. Szinte minden nap nyilatkozik valahol, és a kérdésem az, hogy ebben a forgatagban milyen módon találja meg a lehetőséget az elmélyülésre, a világra való rácsodálásra, az érzékelésre? Milyen csend-élményei vannak, amelyről szívesen mesélne?

A csend számomra is a létezés legtitokzatosabb jelensége. A magyar nyelv itt is útba igazít minket, amikor úgy fogalmaz, hogy felcsendül a zene. Vagyis talán az egyetlen nyelv, ami reflektál arra, hogy minden hang a csendből születik, a csendből „jön fel”, vagyis „fel csendül” a hang. Rotta festménye például a drámai mélység „beszédes” csendjét mutatja meg számunkra. Zajokkal, többnyire zavaros zajokkal teli kaotikusan örvénylő világban élünk, jól esik megfürödni a csendben. Nekem ezt az élményt leginkább az úszás adja meg. Amikor egy nyárvégi hajnalon mélyen beúszom a Balaton nyugodt, tükörsima vizébe és szép lassan a test és lélek is belesimul ebbe a derűs nyugalomba, olyan mintha egyszer csak megszűnnének a határok, egyszer csak nincs többé kint és bent, csak az EGYség, a teljesség átélése. És akkor egyszer csak minden „megnyílik”, sőt, maga a „minden” nyílik meg. Ez persze ritka „ajándék”, de éppen ez adja az értékét.

Egyszer egy kiváló szót hozott létre a destruktív jelenségek kapcsán: „lélekroncsolás.” Hogyan maradhat a lélek tiszta anélkül, hogy gyermekded módon naiv lenne?

A világ, amelyben élünk, olyan „célfüggvényre” épül, amelynek lényege a fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyagtömeg szakadatlan növelése. József Attila írja: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass, a mindenséggel mérd magad”. Csakhogy e létszerveződési mód lényege éppen az, hogy a fizikai élvezeten kívül semmi ne létezzen, a magadat a „mindenséggel mérni tudó” képességed végképp ne. Mert a profit éppen abból adódik, hogy elveszted ezt a létbe való méltóságteljes beilleszkedés lehetőségét, így korlátlanul kifoszthatóvá válsz, méghozzá anélkül, hogy ennek tudatában lennél. És e folyamat során a globális tőke szolgálatára áll a destruktív szellemi energiák egész eszköztára, akár a művészet is. Nincs ennél szomorúbb dolog, hisz így a lélek saját magát rombolja le. A profit összeegyeztethetetlen az élet legmélyebb lényegével, de egyelőre nincs semmilyen koherens elméleti rendszer arról, hogy miképpen szabadulhatnánk ki ebből a végzetes csapdából. „Minden percünk kínzó kiegyezés, ahogy lehet…” – írja erről Reményik Sándor, és egyelőre e kínzó kiegyezésen kívül nem nagyon adódik más lehetőség. Egy dolgot tehetünk, azt, hogy megpróbáljuk magunkban is és a szeretet-sugarunkon belül elérhető körülöttünk élő lelkekben is lecsillapítani az ebből eredő feszültséget, és igyekszünk a legbelsőbb lelki tereinkbe nem beengedni ezeket a lélekroncsoló sötét energiákat, ragaszkodunk életünk méltóságához.

Az elmúlt két évtized során főként egyetemi tanítással foglalkozom, és csodás élmény minden évben átélni, hogy bár tanítványaim már fiatalabbak, mint a legidősebb unokáim, de ha az ember kinyitja a szívét, ők is boldogan nyílnak meg. És mesélik el szenvedéstörténeteiket ebben a rózsaszínben csillogó, ám cinikusan gátlástalan Barbie-világban. Az egyetemes szeretet-energiák szabad áramlását ugyan blokád alá vonja ez a világot mozgató lélekroncsoló erő, de ha felismerjük e csapdák természetét, mégis csak segíthetjük egymást a kiszabadulásban.

Louis Henry Sullivan, chicagói építész, aki lélegzetelállító ornamentikáiról híres, azt írta: „a költészet a spirituális látás legmagasabb formája. A költészet feltárja az ember legbensőbb lénye előtt az élet teljességét és kifinomult erejét.” Mely írók ismeretét ajánlja feltétlenül a fiatalok számára, kik voltak a legmeghatározóbb személyiségek olvasmányai során?

Életem legszebb korszaka a nyolctól tizennyolc éves koromig tartó időszak volt, amikor, amint az iskolai házi feladatokat letudtam, folyamatosan versekben és regényekben éltem. Soha nem voltam olyan „szabad”, mint akkor, pedig a kinti világ elég zord volt akkoriban. Ám az írók és költők segítettek abban, hogy átéljem, a világ csak a mi kivetülésünk, az „igaz utat” csak ott legbelül találhatjuk meg.

A zene néha segít megfogalmazni porcicaként gomolygó gondolatokat, néha felkavar, néha kiegyensúlyozza érzelmi életünket, néha táncra hív, néha csak lüktet bennünk, de a jó zene mindenképpen beszél valamilyen módon a szívünkhöz. Tanult-e muzsikálni és milyen szerepe van az Ön életében a melódiáknak?

Ez életem egyik különös paradoxonja, hogy bár állandó „lét-feltétel” számomra a zene átélése, én magam nem tanultam zenét. Talán attól féltem, hogy a nyilvánvaló tehetségtelenségem átélése elkedvetlenítene. E kérdés megválaszolásához is a belső utakon tudnék eljutni, de ez eddig nem sikerült. Azzal vigasztalódom, hogy minden lehetséges pillanatot kihasználok arra, hogy zene legyen körülöttem és bennem. Legbelül, ott deep inside, van az érzés, ami még az ősi világteljesség, az EGYség maradványa minden teremtett emberi lélekben. Aztán az érzés elkezd szavakba öltözni, ez a gondolat, ahol ugyan már vannak szavak, de ezeket még kizárólag csak mi halljuk. És aztán a „nagy ugrás”, amikor a szavak az emberközi térben elhangzanak. A zene mindig végtelen mély segítséget adott e három lelki réteg dinamikájának az átéléséhez. A lélek „kvantum-mechanikája”, a szív „elemi részecskéi” a zene átélése közben mutatják meg igaz valónkat. Ha valóban látni akarod e valódat, hallgass zenét, az mindent elmesél.

Köszönöm szépen a beszélgetést.