ÍRÁSFRÁSZ – Magánszociográfiák 1956-ról Horváth Júlia Borbála összeállításában (I. rész: Borbély László, Doncsev Toso írásai)
*
*
Borbély László
A sorslátó Galgóczi Erzsébet
,,Én szeretek riportot írni, s a riportot – ha jó, igaz, mélyen elemző – nem tartom sem a novellánál, sem a versnél, sem a regénynél alacsonyabbrendűnek. Talán csak hálátlanabbnak. Mert a riport borzasztóan munkaigényes, nagyon rosszul fizetett s a szerzőre nemegyszer vihart zúdító műfaj. Miért csinálom mégis? Mert hajt a nyugtalanság, az igény a felfedezésre és a beavatkozásra. Riporteri munkám írói haszna sem csekély: rengeteg élményhez és megfigyeléshez jutok. Nem kell tartanom a kifulladástól, attól, hogy műfaji változatossággal vagy stiláris bravúrkodással kényszerüljek leplezni a mondanivaló egyhangúságát – netán hiányát.”
Galgóczi Erzsébet (Ménfő, 1930. augusztus 27. – Győr/Ménfőcsanak, 1989. május 20.) munkásságában a riport és a szociográfia kezdetektől szorosan összekapcsolódott szépirodalmi írásaival. Az újságírás során éppúgy szóhoz jutott a benne élő pedagógus és politikus, mint a regényein, novelláin, filmforgatókönyvein dolgozó író. Munkája során csak arról írt, amit hitelesnek vélt. Arról, amit átélt, vagy mások megtapasztaltak. Nem érdekelte a fikció, csakis a konkrét ellenőrizhető valóság. Úgy vélte, hogy a valóságnak sokkal jobb fantáziája van, mint egy írónak, ezért két újságírói műfaj, a riport és a szociográfia különösen közel állt hozzá.
A szociográfia egy-egy társadalmi csoport, réteg vagy tájegység, település életmódját írja le. Tudományos műfaj, de a tények szakszerű leírása mellett gyakran helyet kapnak benne személyes élmények és szépírói stilisztikai erények. Ezen a ponton kerül kapcsolatba az irodalommal.
Az írónő nem csak gyarapította, színesítette a szociográfiai irodalmat, állandóan figyelemmel kísérte, s írt tanulmányt, melyben összefoglalta történetét. Előadásokat tartott 1979. április 23. és május 25. között az Amerikai Egyesült Államokban a szociográfiai irodalomról. Előadása magyarul megjelent nyomtatásban ,,…mindig fölfeslik valahol” címmel A törvény szövedéke című riportkötetében. A szociográfiához hasonlóan a riport is felfedez, bemutat egy települést, egy tájegységet, egy üzemet, egy intézményt, egy társadalmi réteget. A riportnak cselekménye van, nem szükséges olyan mértékben elemzőnek, kutatónak, adatokkal, tényekkel zsúfoltnak lennie, mint egy lelkiismeretesen elkészített szociográfiának.
Riportjaiban Galgóczi Erzsébet azt a paraszti világot faggatta a szociográfia eszközeivel, amelyet személyesen is a sajátjának érzett. Paraszti sorból származott, szolidaritást vállalt sorstársaival, szolgálni akarta őket. Úgy érezte, hogy nem azok az emberek viszik előre a világot, akik elhallgatják az ellentmondásokat, hanem akik feltárják. Az ellentmondások feltárását tekintette az író és az újságíró legfontosabb feladatának. Munkásságát szüntelenül jellemezte a megalkuvást nem ismerő igazságkeresés. Olyan korszakban alkotott, amikor a kimondható igazságnak határa volt. Az utolsó sajtóperem (1980) című cikkben leleplezte az 1956-os mosonmagyaróvári sortűz egyik felelősét, az egykori börtönparancsnokot, akit a káderpolitika a termelőszövetkezet élére helyezett. Korábban 1964–ben megírta a mosonmagyaróvári vérengzést interjúalanyok visszaemlékezései és hozzáférhető periratok alapján A főügyész felesége című kisregényében, de a kézirat csak 1968.ban jelent meg nyomtatásban a Fiú a kastélyból című kötetben.
A magyar szocializmus – mindenekelőtt a vidéki élet – kutatója és alapos ismerője volt. Tényszerű riportjai és szociográfiái ugyanolyan őszinteséggel mutatják be az akkori magyar valóságot, mint regényei, elbeszélései.
Három kötetben jelentek meg összegyűjtve munkaigényes, rosszul fizetett riportjai és szociográfiái. A Kegyetlen sugarak (Magvető Kiadó, Budapest, 1966), a Nádtetős szocializmus (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1970), és A törvény szövedéke (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988) című kötetekben olvasható írások eredetileg napilapokban és folyóiratokban, többségük a Művelt Népben, valamint az Élet és Irodalomban jelentek meg.
Az írónő mindig két példányban gépelte le a riportjait, egyiket elküldte, a másikat eltette. Megszokta, hogy a szerkesztők piros ceruzájukkal első olvasásra rögtön kihúzták, ami túl éles volt a cikkben. De ezeket a kihúzott mondatokat Galgóczi megjegyezte és beleírta a következő riportjába.
Ezzel összefüggésben érdekes, mennyire szívesen választott újságírót főhősül a szépirodalmi történeteiben. Például A törvényen belül hőse Galgóczi alteregója, Szalánczky Éva újságíró, akinek disszidálása tragikusan végződik. A történet alaphangja a riportban gyökerező tárgyilagosság. A főszereplő huszonnyolc évesen tiltott határátlépést kísérel meg Jugoszlávia felé, de egy járőr észreveszi és agyonlövi. Miután a határőr főhadnagy belepillant az áldozat személyi igazolványába, szabadságot kér, hogy Budapestre utazhasson. Valaha jól ismerte a lányt, ezért szeretné kideríteni a történtek okát. Szalánczky újságíró volt, szenvedélyesen kutatta maga is az igazságot, de tényfeltáró riportjait rendre visszadobták. Éva főszerkesztője attól tartott, hogy kompromittálja magát a fiatal újságírónő foglalkoztatásával, aki tanúként szerepelt több ötvenhatos perben. Hogy Szalánczky milyen szerepet játszhatott a forradalomban, azt a regény csak sejteti: a tiszt magánnyomozása során a nő noteszében szereplő nevek tulajdonosairól sorra derül ki, hogy a közelmúlt történelmi változásai során eltűntek. Az újságírónő magára maradt. Magányában a szerelemtől remélt vigaszt. Ám a szerelemben is ugyanolyan „eretnek” volt, mint hivatása terén.
A regényből film készült Egymásra nézve címmel, amelyet Makk Károly rendezett, s 1982-ben a cannes-i fesztiválon elnyerte a filmkritikusok külön díját.
Galgóczi Erzsébet tisztában volt képességeivel. Krassó Lászlónak adott interjújában szólt erről, és emberismerete forrásairól is: ,,Huszonhét éves voltam, utaztam haza a faluba. Győrött kell átszállni, és olyan rossz volt a menetrend, hogy három órát kellett várnom a csatlakozásra, este 8-tól 1-ig. Bementem az állomás éttermébe, zsúfolt volt, erre odakéredzkedtem egy feketébe öltözött idősebb nő asztalához. Beszélgetni kezdett velem, hová utazom, honnan jövök stb. És a harmadik mondatnál elkezdte mesélni az életét, hogy ő apáca volt, és amikor megszüntették a szerzetesrendeket, hazament a szülőfalujába, és azóta harangozó és sekrestyés a templomban. Ebből élt. Nem tudta, ki vagyok, nem is kérdezte, én meg sosem mondom a foglalkozásomat, szeretek inkognitóban élni. Egész este az életét mesélte. A végén megkérdeztem tőle, mondja, miért mondta el mindezt nekem? Azt felelte: Mert magának olyan sorslátó szeme van. Látja, ha valamire büszke vagyok az életben, erre a jelzőre büszke vagyok. Sorslátó.”
1979-ben meghívták az Egyesült Államokba, hogy a magyar származású egyetemi tanárok washingtoni konferenciáján tartson előadást a magyar szociográfiáról és saját munkásságáról. Ekkor mondta el neki egy emigráns, hogy a MAORT-perben elítélt, majd 1955-ben kiengedett Papp Simon geodéta kutatót soha nem rehabilitálták, jóllehet, koholt vádak alapján ítélték őt előbb halálra, majd enyhítették büntetését életfogytiglanra. Munkatársai a kapott utasításokból 1950-ben rájöttek, hogy a göcseji olajkitermelést továbbra is Papp Simon irányítja a börtönből. Galgóczi Erzsébet hosszas kutatómunkába kezdett. Időközben felkérték, hogy vállaljon képviselő–jelöltséget szülőfaluja, Ménfőcsanak körzetében. Elvállalta, azt remélte, hogy így betekintést nyerhet a MAORT-per bizalmasan kezelt anyagába. Vidravas című regénye hősévé azonban nem Papp Simon alakmását Simon Pált tette, hanem Rév Orsolyát, akinek alakjához saját életéből is merített motívumokat. (A címben szereplő Vidravas elsődleges értelemben tányér alakú, nyeles, gyilkos csapda, amelyet Orsolya, a regény főhőse a baromfiakat pusztító ragadozó elfogására szeretett volna felállítani pajtájuk padlásán, de egy rossz mozdulattól a kelepce olyan erővel csípte be a bal hüvelykujját, hogy csaknem amputálni kellett. Szimbolikus értelemben a vidravas értelmezhető a parasztságot szorongató intézkedésként, illetve az egyes szereplőket fogva tartó helyzetként.) A fiatal parasztlányt kizárják a Képzőművészeti Főiskoláról, mert az apját törvénytelenül kuláklistára teszik. Rév Orsolya sorsán keresztül – az 1948-tól 1956-ig terjedő időszakban – ábrázolja a többi fontos szereplőt, a bebörtönzött Simon Pált, kitelepített feleségét, Emma nénit, Gyetvay professzorékat és Smukk Tóni ÁVH-s őrnagyot. A Szépirodalmi Kiadó lektorálásra kiadta a regényt Timár Istvánnak az 1948-as MAORT-per nyomozótisztjének, aki azt írta, hogy „ez a kézirat Galgóczi Erzsébet magasra ívelő, gazdag, írói pályafutásának olyan eltévelyedése, amelynek indokait képtelen megfejteni”. (Ahhoz, hogy Galgóczi Erzsébet 1984 augusztusában, a születése napján feljegyezhesse magának, hogy „kezemben van a könyvem első példánya”, több javításra és átírásra volt szükség valamint további lektorokra, akik közül az egyik Berecz János volt, aki jóindulatú véleményével hozzájárult a mű kiadásához.)
A könyv őszintén vall az ötvenes évek törvénytelenségeiről. Az irodalomban az elsők között adott hangot annak az óhajnak, melyet százezrek – megnyomorítottak és kifosztottak – akarata hitelesített. Minden példány – körülbelül százezer kötet – elfogyott. Az utánnyomás terjesztését azonban bírói határozattal betiltották. Erre az adott alkalmat, hogy az egyik fejezetben név szerint szerepel egy vidéki bíró, aki mindenéből kiforgat egy adóhátralékkal terhelt parasztot. Az egykori bíró felperesként magánkeresetet adott be, hitelrontással vádolta az írónőt. A letiltás híre csak fokozta az érdeklődést a Vidravas iránt, melyet pult alól árultak. A tárgyalás végül megegyezéssel és kézfogással zárult. (A győri Műhely című lap 1996-ban különszámot szentelt a Vidravas keletkezésének, ebben megtalálható többek között a per anyaga is.)
A Nemzeti Színház 1989 tavaszán mutatta be a Vidravas című regényből készült drámát, a színpadi adaptáció azonban nem aratott akkora sikert, mint a könyv. Májusban az írónő szívinfarktust kapott, tíz nappal később katolikus szertartás szerint temették el a ménfői földbe.
Galgóczi Erzsébet mindent tudott a föld és az ember viszonyáról, ennek drámaiságát kibontva vált egy őszintétlen társadalom lelkiismeretévé. Ötvenkilenc éves volt, javában alkothatott volna még az elkövetkezendő demokráciában is, nagyformátumú terveket szőtt, már címet is adott az anyagnak, Az utolsó paraszt: „Már régebben eszembe jutott, hogy hiányzik egy hézagpótló regény, a magyar parasztság utolsó száz évének története, és körülbelül tíz évvel ezelőtt ehhez is összegyűjtöttem az adatokat: mindenféle levéltárakban és más helyeken is. Ma már szinte minden ide vonatkozó adat a birtokomban van. Arra gondoltam nemrégiben, hozzálátok és megírom. Anyám mindenre emlékezett, amit a szülei, nagyszülei meséltek neki, tehát az ő életrajzán keresztül tulajdonképpen visszamehetek a múlt század utolsó harmadára, akár a jobbágyfelszabadításig, amit ugyan a ’48-as törvény szavazott meg, de csak a kiegyezés után kezdték végrehajtani. Nemrégiben átnéztem az anyagot, és kicsit megijedtem tőle, mert nem volt kedvem krónikát írni, mást pedig abból nem tudtam volna. És akkor eszembe jutott egy konfliktus, ami végigvonult az anyám életén, egy olyan súlyos és nehéz konfliktus, amely össze tudja rántani a »krónika« szerkezetét. Tehát nem vagyok kénytelen az időrendet követni, csomópontokat ragadhatok meg, és onnan kiindulva szabadon kalandozhatok az időben. Hát most ezt írom…”
*
Felhasznált irodalom
Katona Éva: Látogatóban Galgóczi Erzsébetnél, Élet és Irodalom, 1969. 32.
Krassó László: Sorslátó szem. Beszélgetés Galgóczi Erzsébettel, Lyukasóra, 1993/8.
Érdi Sándor beszélgetése Galgóczi Erzsébettel, Műhely Kulturális Folyóirat, Galgóczi Erzsébet a Vidravas regénye, 1996. XIX. évfolyam, különszám
Galgóczi Erzsébet: Egy kosár hazai, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1953;
Kegyetlen sugarak, Magvető Kiadó, Budapest, 1966; Nádtetős szocializmus, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1970; Öt lépcső felfele, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965;
A törvény szövedéke, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988.
*
*
Doncsev Toso
Kenyér és sortűz
Emlékeim ’56-ról
1956. október 27-én, szombat hajnalban, a forradalom ötödik napján nővéremmel kenyérért álltunk sorban. Ötösével rendeződtek egymás után az emberek, mégis a sokaság, mint eleven, vastag, fekete kígyó a Bajcsy-Zsilinszky úttól a Vadász utcáig nyúlt. Két óra hosszat vártunk dideregve, mire kisültek az első piros-barna cipók. És akkor egy vidáman pöfékelő suhanc sétált felénk, megállt mellettünk, majd a fejét hátra hajtva lebegő füstkarikát fújt az arcunkba, aztán a csikket a kanálisba pöckölve közölte: a sarki trafikba bolgár cigarettát hoztak.
Ezt a napot a politikai konszolidációs kísérlet és a heves katonai összecsapások idejének is nevezik.[1] Feszült nap volt. Megalakult az új Nagy Imre-kormány, közben a szovjetek ultimátumot adtak a Corvin közi felkelőknek. Délelőtt 11 óra után a Magyar Rádióban bemondták az átszervezett kormány névsorát. A nyitás jeleként belekerültek a korábbi koalíciós pártok politikusai is; pl. Tildy Zoltán (későbbi államminiszter) és Kovács Béla, a Független Kisgazdapárt (FKGP) korábbi főtitkára. Az új honvédelmi miniszter Janza Károly altábornagy lett.
A politikai enyhülés ellenére a katonai vezetés még mindig a fegyveres ellenállás letörésére törekedett. Janza kora délután elrendelte, hogy a hadsereg csapatai folytassák a fegyveres felkelők megsemmisítését, a Corvin-közieket azonnali megadásra szólították fel. De ők nem adták fel a harcot. A Kilián laktanya katonái és a Corvin közi fegyveres csoportok védelmi tervet dolgoztak ki a szovjet roham esetére.
Ekkor már kijárási tilalom volt. A belügyminiszter a harcok elhúzódása miatt kora reggel meghosszabbította gyülekezési tilalmat. Budapesten leállt a gyári termelés és szünetelt a tanítás. Sorra alakultak a nemzeti- és munkástanácsok. A régi tanácsi és pártvezetők elmenekültek. Ez a nap volt a vihar előtti csend: a háttérben Nagy Imre talán már a fegyverszünetre (október 28.) és a forradalom követeléseinek elfogadására készült.
Mi pedig csak álltunk, álltunk a sorban – a kenyerünkért. A tömeg szinte görcsbe rándult, hullámozni kezdett. A hanyagul közölt kijelentő mondat szájról szájra járt és vészjósló morajjá fokozódott. A szorosra zárt sorok fellazultak, aztán egy ember kivált a sokadalomból, és szaladni kezdett. Kiáltások, majd tompa, hörgésszerű üvöltés, és megvadult, fékeveszett, bőgő csordaként már százan rohantak az előre iramodó után. Az emberek egymást lökdösték, taszították, a robajtól visszhangzottak az üres kapualjak. A férfiak közt egy idősebb nő is futni kezdett. A hátulról jövők a földre lökték, s megállás nélkül átgázoltak rajta. Senki sem torpant meg, hogy segítsen neki, a mohóság miatt kiszorult belőlük a kímélet, a tapintat. Az asszony kisvártatva feltápászkodott, leverte ruhájáról a port, és letört sarkú cipőjében bicegve a többiek után eredt. Az ott maradottak megvetéssel, utálattal szemlélték. Senki sem sajnálta a nikotinra éhes satrafát.
Lajcsikát 1956. október 29-én este 6 órakor a konyhaasztalunkon tette tisztába az anyja, K. L.-né, született H. I. Ez a nap a magyar forradalom fordulatnapja volt. A szovjet csapatok megkezdték a kivonulást Budapestről, a sajtóban és a nemzetközi porondokon is a felkelés elismerése zajlott, mindeközben kirobbant a szuezi válság is. A Kilián laktanya környékén még elvétve történtek összecsapások és az ellenállás miatt a szovjet egységek csak az esti órákban szüntették be a harcot. Nagy Imre bejelentette az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) feloszlatását. A Szabad Nép „Hajnalodik” címmel közölt vezércikket, amely a forradalom szellemében üdvözölte az eseményeket. A nyugati média a brit The Times „Győz a magyar nép” címmel cikkezett a magyarság nagyszerű sikereiről és a kormány behódolásáról. Minden olyan biztatónak látszott.
L. bácsi szerint viszont itt már semmi jó sem volt várható. Váratlanul toppantak be hozzánk, búcsúzni jöttek. Őket várták kint Amerikában a csendőrbajtársai, az itteni haverok pedig megígérték, hogy a hétvégén átcsempészik a családot a határon. Apámmal kisüstivel koccintottak a végleges elválásra, összesen három-három kupicával ittak. Lajoska jól teleszarta a pelenkát, a fürdőszobában a csap alatt mosta, paskolta hurkás combjait patyolattisztára az anyja.
Talán a pálinka, talán a kialakult hangulat tette, nem tudom, tizenkét éves kis kamasz voltam akkoriban, de L. bácsi belevágott az előző napok, pontosabban az október 25-i események taglalásába. A „véres csütörtök” a forradalom legtragikusabb budapesti napja volt. A Parlament előtti Kossuth téren sortüzet nyitottak a békés, fegyvertelen tömegre. Délelőtt az Astoriánál hatalmas, de békés demonstráció alakult, a tüntetők mintha a szovjet katonákkal is barátkoztak volna, azok megengedték nekik, hogy magyar zászlókat tűzzenek a harckocsikra. A tankokkal együtt a Parlament elé vonultak.
Becslések szerint több tízezer békés ember, köztük férfiak, nők, gyerekek és idősek hitték, hogy sikerülni fog. Aztán pár pillanat múlva berohantak a környező árkádok alá, a szobrok mögé és a metróépítkezés gödreiben igyekeztek menedéket találni. Közel száz halálos áldozat és mintegy kétszáz sebesültet sikerült név szerint beazonosítani. És még csak utána kezdődött az igazi megfélemlítés; további több száz fővel.[2]
A mészárlás híre nem elrettentette, hanem radikalizálta az országot. A lakosság felháborodása elsöpörte a békés megegyezés lehetőségét, és a fegyveres ellenállás felé terelte a tömegeket. A budapesti eseményekkel párhuzamosan vidéken is feszültté vált a helyzet. Többek között Nyíregyházán is fegyvertelen tüntetők közé lőttek a karhatalmisták, megelőlegezve a következő napok még véresebb vidéki sortüzeit (például a mosonmagyaróvárit).
A vérfürdő utáni politikai válságban a bukott pártvezetést leváltották. Az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) első titkári székéből eltávolították Gerő Ernőt, a helyére Kádár Jánost nevezték ki. Délután Nagy Imre miniszterelnök rádióbeszédben ígért reformokat, rendet és tárgyalásokat a szovjet csapatok kivonásáról. A Kossuth téri tragédia miatt a tömeg ekkor már nem hitt a vezetésnek
K. L. a konyhai sámlin ült, hátát a falnak támasztva nemcsak magyarázta, mutatta is, hogy társaival együtt hogyan lőtték halomra a tüntetőket a ’földügy’ padlásáról. Minket nem is annyira a véres történet döbbentett meg, hanem az a vad, gyilkos öröm, miként a rémtettüket mesélte. I. néni, anyámék hajdani cselédlánya közben bepólyázta a csecsemőt, és ezzel vége lett a látogatásnak Többé nem jelentkeztek, többet nem hallottunk felőlük. Három éve értesültem arról, hogy K. L-né H. I. Észak-Kaliforniában Santa Rosa városában hunyt el és ott alussza örök álmát.
November 4-én megint sorban álltunk a sarki pékség előtt. A Szent István-bazilika felől szovjet harckocsioszlop közeledett. Az emberek megdermedtek, csöndben, visszafojtott lélegzettel figyelték a dübörgő, füstöt okádó fém fenevadak közeledtét. A Báthori utca torkolatánál a parancsnok tank lassított, majd megállt. A tömeg szinte eleven plakátként simult a sötétszürke falakhoz. A páncélos ormótlan testével balra fordult, gyorsítani kezdett, aztán iszonyú zajjal a járda közvetlen közelében, mellettünk robogtak el a lánctalpasok a parlament irányába. Egymáshoz bújva, egymásba kapaszkodva álltunk, a szívünk a torkunkban zakatolt, dobhártyánkat szaggatta az acélhernyók fülsiketítő csattogása. De most senki sem mozdult, senki sem futott el, az életet jelentő kenyérre várva némán dacoltunk a gyűlölt ellenséggel.
2020. január 29-én a Duna palotában a „Nemzetiségek és a törvényhozás Magyarországon” című konferenciakötet bemutatója végén kezembe került az „1956 Kossuth téri sortűz és emlékhelye” című kiadvány. A 16. oldalon ez olvasható:[3]
„Jelenleg 71, a Kossuth téren meghalt ártatlan személyazonosságát ismerjük, de az ezzel kapcsolatos történeti kutatások még nem zárultak le. Hogy pontosan hogyan és milyen okból zajlott le a tömegmészárlás, talán már soha nem tudhatjuk meg.”
Ha a kutató történészek között van olyan, aki valóban kíváncsi a tettesek és parancsnokaik kilétére, annak szívesen megadom K. L. és neje teljes nevét és a fényképüket, hogy az ávós (csendőr) pribékek végre beazonosíthatók legyenek. A piszkos munkát minden rendszerben ugyanaz a söpredék hajtja végre.
*
[1] https://www.kommunizmuskutato.hu/kronologia/1944/1956-oktober-29
[2] A legfrissebb, levéltári és kórházi adatokon alapuló történeti kutatások (Az első lövés című kötet).
[3] NÉMETH Csaba: 1956. Kossuth téri sortűz és emlékhelye. Nemzet Főtere füzetek. Budapest, Országgyűlés Hivatala, 2016
Ezek is érdekelhetik!
