ÍRÁSFRÁSZ – Magánszociográfiák 1956-ról Horváth Júlia Borbála összeállításában. Első, bevezető rész

Fotó: Pető Hunor (szoborlap.hu)

A Magyar Írószövetség Bajza utcai székházának oldalán márvány emléktábla. Az épület az 1956-os forradalom egyik szellemi és szervezeti központja volt. Az írók minden évben itt tartják október 23-i megemlékezésüket és a koszorúzást. Bronztábla őrzi Gérecz Attila költő emlékét is, aki a forradalom fiatal mártírja volt, és november 7-én esett el a harcokban.

„E helyen,
székházunkban gyülekezett
irodalmunk színe-java.
Az 1956-os magyar forradalom
szellemi előkészítése, megvívása
és politikai utóvédküzdelme idején,
és e falak között követelt
nemzeti függetlenséget,
polgári szabadságjogot
a nyolcvanas évek
közéleti küzdelmeiben.
(Az emléktáblát állította:
a Magyar Írószövetség, 1994. október 23-án.)”

Érzékeny iránytűként a magyar művészvilág szereplői időről-időre szót emelnek a társadalmi igazságtalanságok és a szabadságtalanság miatt. Így történt ez a forradalmak és lázadások idején is. Az ezerkilencszázötvenes évek elejétől írók bírálták a fennálló Rákosi-rendszert. Egy olyan korban, ahol nem létezett szabad sajtó, ők beszélték el, miként él a nép (pl. Féja Géza, Illyés Gyula, Kodolányi János, Németh László, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Veres Péter, Weöres Sándor később Márai Sándor). Az írástudók és a forradalom kapcsolata rendkívül szoros, szinte szimbiotikus volt. Az 1956 szeptemberi tanácskozáson leváltották a kommunista párt által kinevezett vezetőket, és titkos szavazással független vezetőséget választottak, majd megfogalmaztak egy világos politikai programot.

A forradalom kitörésének napján született írószövetségi kiáltvány volt az első hivatalos ’voce revolutionis’. A körülményeket figyelembe véve főbb pontjai közé tartozott a nemzeti függetlenség követelése (a Szovjetunióval fennálló kapcsolat alapuljon egyenrangúságon és a szovjet csapatok ne avatkozzanak bele az ország dolgaiba). Ahhoz kapcsolódott a demokratikus kormányzás és a gazdasági igazságosság megteremtésének igénye (a néppel meg kell ismertetni az ország valós gazdasági helyzetét), valamint hogy a gyárakat, üzemeket maguk a munkások és a hozzáértő szakemberek vezessék. A kisebbségi jogok tekintetében az írók követelték a határon túli magyarság sorsa és a nemzetiségi politika rendezését.

Október 23-án délután Veres Péter elnök felolvasta a kiáltványt a Bem-szobornál gyülekező hatalmas tömeg előtt, miután ki-ki a maga módján csatlakozott az „utcához”. Bár az 1956-os írószövetségi lázadást technikailag a csalódott, kiábrándult ex-kommunista írók indították el, nem túlzás azt állítani, hogy a nemzeti és polgári írók jelenléte hozzáadott a forradalom hitelességéhez.

November 4. után, amikor a szovjet tankok leverték a szabadságharcot, az Írószövetség maradt az utolsó legális szervezet, amely nyíltan ellenállt. Tagjai megőrizték nemzeti érzelmüket és függetlenségüket, valamint nem voltak hajlandóak elismerni a Kádár-kormányt. Mivel nem hajlottak meg az új diktatúra előtt sem, Kádárék kíméletlenül bosszút álltak. Számos neves alkotót, köztük Déry Tibort, Háy Gyulát, Zelk Zoltánt hosszú börtönbüntetésre ítéltek, Gáli József és Obersovszky Gyula pedig halálos ítéletet kapott (amit később nemzetközi nyomásra enyhítettek). 1957 áprilisában hivatalosan is betiltották a szövetséget, azonban a hatalom nem engedhette meg magának, hogy az írók továbbra is hallgassanak vagy tiltakozzanak (lásd: „írók sztrájkja”). A „rendszernek” két évre volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán gondolni merjen a szervezet újraindítására. Mivel tudták, hogy a forradalom az írók lázadásával kezdődött, politikai ellenőrzésre és általános megtörésre törekedtek.

1958-ban kiadták a „Népi írókról szóló állásfoglalást”, amellyel ideológiailag megfélemlítették a nem kommunista alkotókat. A legbátrabbakat börtönben tartották, másokat egzisztenciálisan (pénzelvonással, publikálási tilalommal) kényszerítették megadásra, s megpróbálták örökre elhallgattatni őket.

A Magyar Írók Szövetsége végül 1959. szeptember 25-én a budapesti Fészek Klubban újjáalakult. Elnöke a „párt” hűséges embere, Darvas József lett, aki a Rákosi-korszakban is betöltötte e posztot. Kállai Gyula államminiszter(MSZMP) is hozzá hasonló hangnemet ütött meg, és visszamenőleg durván támadta az 1956-os eseményeket. A lázadó művészeket név szerint kritizálta, köztük Illyés Gyulát.

Az újjáalakult szövetség csak jóval szerényebb létszámú lehetett, mint előtte. Szigorúan megszűrték, kit fogadnak soraik közé, s kimondták, hogy olyanok is lehetnek tagok, akik nem kommunisták (pl. népi vagy polgári írók), de elfogadják a szocializmus célkitűzéseit és a Kádár-rendszer legitimitását. Azok, akik még börtönben ültek (pl. Déry Tibor) vagy nem voltak hajlandóak önbírálatot gyakorolni, kizárták az irodalmi életből.

A szövetség végérvényesen elveszítette függetlenségét és politikai súlyát, valamint saját könyvkiadóját. A híres Irodalmi Újság című lap sem indulhatott újra (azt később a külföldre menekült írók Londonban és Párizsban adták ki).

Az írók csak lassan eszmélhettek. Az 1970-es-80-as évekre visszanyerték hangjukat, és az Írószövetség a késői Kádár-korban ismét a rendszerbíráló ellenzék bázisává vált.

Fotó: Fortepan / Lovrecz Éva

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulójának évében a Magyar Írószövetség Szociográfiai Szakosztálya az e helyen útnak induló sorozattal emlékezik az egykori eseményekre. Szakosztályunk újjáéledése 2019-ben kezdődött, amikor [az] A Kárpát-medence felfedezése című szociográfiai sorozat keretében elindítottuk a „Do you speak Magyar?” című falukutató projektet. A program lényege, hogy társadalomkutatói módszertannal, de szépirodalmi szociográfiai eszközökkel bemutassuk a határon inneni és túli magyarok múltját, életmódját, mindennapjait, valamint felhívjuk a figyelmet a magyar nyelv különleges, összetartó erejére.

Fentiekkel azonos időben indult a szakosztály másik kezdeményezése, amely a forradalom- rendszerváltozás- állampolgári mozgalmak témáját állította a középpontba. Az oral history, a szemtanúk elbeszéléseiből megismerhető történelem, és annak irodalmi ábrázolása az idő múlásával egyre kevésbé rögzíthető. A folyóiratok szerkesztőségeiben, a kocsmaasztaloknál, a családi összejöveteleken vagy a közéletben virágnyelven folytatott beszélgetések titkai ’tollért kiáltanak’.

Magyarországon a Rákosi-korszakban kialakult a „csengőfrász” fogalma. A félelem átragadt azon állampolgárokra is, akikhez éjjel vagy hajnalban (még) nem csöngetett be az Államvédelmi Hatóság (ÁVH), hogy elhurcolja családtagjaikat. E félelmet átélhették az alkotók is; az ő frászuk az elhallgattatástól, és a műveik tartalma, véleményük kifejezése miatti retorzióktól érzett félelemből adódott.

Az „írásfrász” ragályos. Időről-időre visszatérhet, s ha nem vigyázunk, a gondolatok, emlékek a fejekben maradnak. Az alábbi sorozatban hazai és határon túli, neves kortárs írók és fiatal tehetségek szövegein keresztül, valamint falukutatások és szépirodalmi szociográfiák által köszöntjük az évfordulót, megmutatva, mit jelentett és mit jelent a gondolat és az írás szabadsága a Kárpát-medencében. A megtartó emlékezet és az építő kritika műfajunknak nemcsak jellegzetessége, hanem művelőinek kötelessége. Folytatjuk!

Horváth Júlia Borbála

Magyar Írószövetség Szociográfiai Szakosztály, elnök