szeptember 17th, 2026 |

ÍRÁSFRÁSZ – Magánszociográfiák 1956-ról Horváth Júlia Borbála összeállításában (VI. rész: Tari István, Gáspár Ferenc írásai)

Tari István

Gáspár Ferenc

Összeérő történetek

A csapkodás, a vasajtók dördülése, az ordítozás persze nem kerülte el a figyelmünket. A feszültség egyre nőtt a cellákban, ahogy a zajok közeledtek. Végül kivágódott az ajtó, és egy rosszul öltözött civil jelent meg. Azt kiáltotta:

– Deșteaptă-te, române![1]

Egy ideig nem tudtunk megszólalni a meglepetéstől. Én ocsúdtam elsőnek.

– Magyarok vagyunk – mondtam, de ő nem törődött már velünk, szaladt a szomszéd cellához. Hatalmas kulcscsomó csörgött a kezében. 1989-et írtunk akkor.

Ez a beszélgetés viszont nem sokkal a letartóztatásom előtt történt, valamikor a hetvenes években. Feri bácsival sétálgattunk éppen Nagyvárad ’Fő’ utcáján. A román nevét nem szerettük használni.

– Nagyon vigyázz magadra, Bálint. Még véletlenül se mondj olyasmit az ünnepség, vagy a próbák alatt, hogy le Ceaușescuval, vagy valami hasonlót, mert baj lesz belőle! – mondta nekem az “öreg”. Persze, nem volt még igazán öreg, csak…

– Miért lenne baj, Feri bácsi, értem én a tréfát, hogy mire gondol, de hát ez egy élőkép. A lányok állnak úgy fel, hogy az elnök nevének betűit kiadják. És mit mondjak, ha már a másik élőkép következik?

– Mondd azt, hogy váltás van. Vagy mondj akármit. Én már megjártam egyszer ezzel.

– Megjárta? Erről még soha nem hallottam.

– Nem is fogsz, ezt elhiheted.

Nem hittem el. Sőt, addig győzködtem, míg elmondta. Igaz, ehhez be kellett ülnünk a Tavernába az Eminescu utca sarkán, és jó néhány sört le kellett gurítsunk, míg megnyílt az öreg. De végül csak elmondta.

Hogy 1956 októberében, felírták a gimnáziumban a táblára, hogy le a párttal. Sörök ide, vagy oda, azért néha feszengve forgatta a fejét. Soha nem tudhatjuk, mikor ül be egy szekus, súgta.

– Az volt a nevünk, hogy Szabadságra Vágyó Ifjak – pislogott bele a sörébe. Sőt, mintha egyenesen a sörnek mondta volna. Vagy a sörében a légynek.

Két bőrkabátos alak ült le éppen mögénk, jobbnak látszott a sörbe beszélni.

– Húzd össze lábadat – mondta Feri bácsi a légynek, mielőtt hörpintett.

Nem tudtunk akkor erről többet beszélni. Nem is maradtunk sokáig. Végigsétáltunk a Fő utcán, amit a románok Calea Republicinek neveznek, és régen Rákóczi utcának hívtak, bekanyarodtunk a Bémer tér felé. Közben végig hátrafelé pislogtunk, de a bőrkabátosok nem jöttek utánunk.

– Hallgattuk a Kossuth Rádiót – mondta Feri bácsi. – Tudtuk, hogy valami olyasmi történik most Budapesten, mint 1848-ban. Mi sem akartunk kimaradni.

– És aztán mi történt? – kérdeztem.

– Voltaképpen semmi. Csak beszélgettünk, és igyekeztünk minél több iskolatársat megnyerni az ügynek. Lelkesek voltunk és fiatalok. És az egyik tanárunk is mellénk állt. Kun József, történelmet tanított.

– Hogyan? Támogatta a szervezkedést?

– Nem, dehogyis. Csak tartott egy rendhagyó órát. Elmagyarázta nekünk a budapesti forradalmat. Hogy talán ott most vége lesz a kommunizmusnak. Ott, a mi fővárosunkban. Mert Bukarestet mi soha nem tartottuk annak. De aztán mindnyájunkat letartóztattak.

– 1956-ban?

– Dehogyis. Négy-öt évvel később. Megvárták, míg nagykorúak nem lettünk. Nem hallottál még Mansfeld Péterről?

– Soha.

– Őt Budapesten végezték ki. Kádár pribékjei megvárták, míg nagykorú lesz.

– Erről miért nem beszélnek nálunk? – kérdeztem, de már közben éreztem, hogy hülyeséget mondok. Feri bácsi kicsit lesajnáló pillantást vetett rám. “Hol élsz, te, barátom?” – ezt mondta a tekintete.

– Magáncellákba helyeztek el minket. Nem beszélhettünk senkivel, még az őröket sem szólíthattuk meg, kivéve, ha ki kellett kéredzkednünk. De azt sem mindig engedték. Reggel vittek minket szükséget végezni.

– Vertek is?

– Mondd, barátom, te nem ebben az országban élsz? Ez már a második kérdésed. Mintha a Holdról jöttél volna.

Megálltunk a Pannónia kávéház előtt. Feri bácsi rágyújtott. Pöfékelt egyet-kettőt.

– Vertek. A tenyeremet is, rézdróttal bevont gumibottal. Az egyik társunk, Kerekes Attila megőszült.

– Honnan tudták meg, ha magáncellákban voltak?

– A tárgyaláson találkoztunk. De ezt majd legközelebb mesélem el – mutatott a vállam fölött a színház irányába. A két bőrkabátos, akiket a tavernában láttunk, jött onnan. Lassan ballagtak, elmerülten beszélgettek.

– Szóval, ne mondd azt, még a próbán se, hogy le Ceaușescuval, ha nem akarsz te is a szeku börtönébe kerülni. Na, szevasz – tette hozzá, és magamra hagyott.

Én meg készültem az ünnepségre. Mosolyogtam magamban, hogy aggódik az öreg… Persze, majd olyasmit mondok, hogy jöhet a következő élőkép…

Közben meg folyamatosan gomolyogtak bennem a gondolatok, hogy mi minden történhetett akkor, 1956-ban, és utána, amikor Feri bácsiékat letartóztatták. És, hogy erről én miért nem hallottam eddig. Jó-jó, tudom, hogy ebben az országban nem lehet mindenről szabadon beszélni, de hát nem azért vagyok már tíz éve nagyváradi, hogy…Van egy csomó barátom, ismerősöm. No, igen, mindenki fél. Mindenki megpróbálja meghúzni magát, igyekszik csöndben maradni. Mint abban a magyar filmben, amit egyszer Budapesten láttam. Megáll az idő volt a címe, és ott mondta az egyik szereplő a filmbeli fogadott fiának, hogy húzza meg magát, ne hőbörögjön. Igyekezzen csöndben maradni. Nem indokolták meg, miért. Ott sem lehet mindent kimondani… De, hogy engem elvigyen a szeku? Nem, erre álmomban sem gondoltam.

A stadionban aztán vidám hangulat fogadott. Készülődtünk a nagy ünnepre, augusztus 23-ra, és bár tudtuk, hogy ez nem a mi ünnepünk, de azért mégis: nyár van, süt a nap, és nem a líceum négy fala között kell órát tartani. Csak ez az élőkép ne volna…! Mintha egy árnyék suhant volna el a stadion fölött, egy villanásnyi időre eltakarva a napot. Mintha az ősz lehelete csapott volna meg…

Összerázkódtam. csak nem mondok olyan hülyeséget.

– Mikor jövünk mi, Bálint bácsi? – surran be a félig nyitott stúdióba Boglárka, az egyik legjobb tanuló az osztályomban.

– Még fél óra, Bogi – felelem. – Addig készüljetek, beszélgessetek. Most még a fiúk vannak soron. De utána ti következtek.

Bogi, tündéri kislány. Nem is olyan kicsi, állapítom meg magamban, ám amikor kimegy, hirtelen nagy teremben találom magam.

Egyenruhás alakok között állok magam is, a terem végében egy emelvényen öltönyös figura áll. Vastag keretes szemüvege van, kezében papírlap. Arról olvassa:

– Bikfalvy György, tizenöt év.

– Török László, tizenöt év.

– Kerekes Attila, tíz év.

– Még negyedóra – mondja nekem a rádiós kolléga, kiszakítva ebből a furcsa, képzelt, vagy valós, magam sem tudom milyen dimenzióból.

– Szaladj gyorsan Bogi után – ragadom meg az egyik arra kószáló fiú karját –, ismered ugye?

– Serestély Boglárka? – kérdez vissza a srác.

– Igen, igen! Mondd, hogy készüljenek, mindjárt ők következnek az élő képekkel.

A fiú bólint, szalad, én meg azonnal visszasüllyedek abba a tárgyalóterembe… és összeérnek a történetek.

– Takács Ferenc László, egyetemi hallgató, tizenöt év. Itt külön meg kell említeni – emeli fel a fejét a papírlapból a szemüveges, hogy nem elég az, amit a többiekre is el lehetett mondani, vagyis, hogy felforgató tevékenységük a szocialista rend megdöntésére irányult és Erdélyt is el akarták szakítani Romániától ezek a nacionalista magyarok, de közben még az állam pénzén a bukaresti egyetemre is jártak, mint ez a… – és itt nyel egyet az ember, majd így folytatja:

– Jelzőket sem találok az ilyen fiatalra. De majd a munka a táborban megjavítja! Reméljük! – teszi hozzá, és felemeli az ujját.

– Öt perc! – súgja nekem a technikus, és kezembe nyomja a mikrofont. Odalent, a stadion gyepén a fiúk összeszedik a gerelyeket, a diszkoszokat, és jönnek lefelé.

– Lányok, induljatok! – mondom a mikrofonba. – Melegítsetek be! Derékhajlás, egy-kettő!

Élőképekhez nem kellene feltétlenül bemelegíteni, de ez itt tornabemutató is, különféle ugrásokkal tarkítva, fontos a tagok megmozgatása, nehogy sérülés történjen.

Jó lenne, ha már nem kerülgetne az a másik, képzeletbeli történet, gondolom. Jó lenne, ha most már végleg itt maradnék. Itt van rám szükség. De nem. Hiába gondolok, bármit is.

Ezúttal félhomályos helységben találom magam, sokan vagyunk itt… Nevetés hallatszik, hangos beszéd. Itt az összes fiatal, akit elítéltek a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete ügyében. Ebben az óriási cellában már nem a szekusok az őrök. Végre beszélgethetünk.

– Én írtam fel a táblára – lép mellém Feri bácsi –, hogy “Le a párttal!” de egy t-vel írtam, nehogy kiderüljön, ki volt az. Mi mindnyájan jó tanulók, jó helyesírók vagyunk ugyanis. De, te? Hogy kerülsz ide? Soha nem láttalak korábban.

Én sem téged, akarom mondani, de ez természetesen nem igaz, mert ismerem Feri bácsit, nagyon is jól. Csakhogy itt, ezen az elátkozott helyen, ő még egyáltalán nem bácsi, sőt. Takács Ferenc László fiatal ember, dús, barna haja van, és a tizenegy hónapos magánzárka, a megpróbáltatások ellenére vidáman csillog a szeme. Nem is tudom, mit mondjak neki, de szerencsére egy másik ifjú lép mellénk, eltereli rólam a figyelmet.

– Te hány évet kaptál, Csaba? – kérdezi őt Takács Ferenc.

– Kilencet – válaszol a megszólított.

– Sehol nem vagy, öcsém! – neveti Ferenc.

– Miért, Dénes hét évet kapott. Én kettővel többet – mondja Vitéz Újlaki István Csaba. Ő is nevet.

– Mitől ez a fene nagy jókedv? – kérdezem őket.

– Te nem tudod? – néznek rám mindketten elképedve. – Honnan pottyantál ide? A semmiért kaptunk ennyi évet! Csak azért, mert beszélgettünk, és felírtuk a táblára, hogy le a párttal! Miért, te mennyit kaptál? Nem vamzer vagy, véletlenül?

Ez utóbbi fenyegetően hangzott. Körbenéztem. Néhányan a körülállók közül kezdtek odafigyelni, miről beszélünk. Elhalkult a zsongás, de csak azért, hogy egyszerre csak mind nagyobb erővel zúgjon fel körülöttem. A román himnusz ment, az élőképek utolsó szövegeit rakták ki a lányok kezükben a román nemzeti színekre festett napernyőkkel. Többek között azt, hogy éljen nemzeti ünnepünk, augusztus 23, majd legvégül azt, hogy sokáig éljen a mi dicső vezérünk, Nicolae Ceaușescu elvtárs!

A végén a vezér nevét még kitartották egy darabig, hiszen majd az ünnepségen, amire készültünk, sokáig tartó vastaps volt várható. Tudtam, hogy lesz még egy körbefutás a rekortánon a nemzeti színű zászlóval. Kicsit untam is már az egészet, így hát elfeledkezve minden jó tanácsról, lazán beleszóltam a mikrofonba:

– Jól van már, lányok, elég volt. Le Ceaușescuval!

A rádiós sápadtan kapcsolta ki a mikrofont.

– Ezt nem kellett volna, Bálint! – És itt értek össze a történetek.

Így kerültem hát én is a szekuritáte fogságába, ahogyan Feri bácsiék 1961-ben, öt évvel a magyarországi forradalom után. De hiába vertek, kínoztak, mindig ők jártak az eszemben. Ha ők is túlélték, akkor én is. Ötvenkilenc embert ítéltek el akkor, jórészt tizennyolc-húsz éves fiatalokat. És hiába kaptak kegyelmet 1964 augusztus 23-án, senki nem kért bocsánatot tőlük az átélt szörnyűségekért soha. Mint ahogy tőlem sem.

De túlélték, és hiába tiltották el őket a továbbtanulástól, később, szinte mindnyájan elvégeztek valamilyen felsőbb iskolát. És egy dologra mind emlékeztek. Ez pedig az a tíz percig tartó önfeledt, felszabadító nevetés volt, ami kitört belőlük, a nagy, közös cellában, a tárgyalás után. Hiszen annyira abszurd volt az ő történetük. Mint sok minden ebben az országban. De az övék mégis kilógott valamennyire. Hiszen csak beszélgettek. Csak felírták a táblára, hogy “Le a pártal”, így, egy t-vel. És mikor verték őket, akkor sírtak. És amikor lehetett: nevettek. Dióhéjban ez volt az ő történetük. A Szabadságra Vágyó Ifjak története.

[1] Ébredj, román! Napjainkban az ország nemzeti himnusza is így kezdődik.