Miért írok… ? (Berta Zsolt)

Berta Zsolt

Miért nem írok?

Azt kérdezted, miért írok, de bennem immár inkább így merül fel: ugyan, mi a túrónak? Hogy miért, mi végre, sohasem kérdeztem magamtól. Ezt neki kell tudnia, akinek munkaköri kötelessége tudni olyasmiket, amelyekről nekünk a leghalványabb dunsztunk sincs, hiszen éppen ezért vettük fel annak idején a céghez. No, persze már akkor is inkább a halálunk utáni létformánk izgatott bennünket, kiváltképp, hogy egyáltalán lesz-e avagy nem lesz, s mivel e kérdésre ember biztonsággal nem adhat választ, áttestáltuk a feladatot őrá, (bocsánat, Őrá), akinek létét avagy nem létét ugyancsak erősen firtatjuk, vagy éppen tapintatosan nem firtatjuk, hanem alapvetésnek tekintjük, mivel léte esetén jóval nagyobb az esély a mi túlvilági továbbélésünkre is. Ő az, akit mindenki ismer, aki mindenkit ismer, akit mindenki hisz és/vagy tagad, nem létének vagy létének gondolatával játszik el, ki titokban, önmaga előtt is szégyellve, ki nyíltan, borgőzös társasági vitára bocsájtva a kérdést. És dicsérjük, átkozzuk, gyönyört, boldogságot, igazságot kérünk tőle, vagy éppen számonkérünk rajta fájdalmakat, boldogtalanságot, igazságtalanságot, amiknek zömét amúgy mi okoztuk egymásnak. Ő biztosan tudja azt is, hogy mi a búbánat lehet az élet értelme, s eme alapkérdéssel párhuzamosan, illetve milliófelé leágazóan bárminek (például az írásnak) az értelme. Mert valakinek tudnia kell (a mindenségit), olyan nincs, hogy valami van, de értelme nincs, a világban mindennek értelme van (legalábbis azt akarjuk, hogy legyen, leginkább önmagunkra gondolva), és ha eleget nézegetjük jobbról, balról, akkor rá is jövünk, mi az, csak valahogy a mindent magába foglaló világnak és az életnek (és az írásnak) értelmét nem tudjuk megfejteni. Meg a végtelen, ugye… Az mi a bánat? „Azt értem, hogy gőzgép, de mi hajtja?” S ha már létezik valami, aminek nincs vége, akkor miért nem az élet az? Mármint a sajátunk. Mások életének végtelensége számos problémát okozna, hogy csak egyet említsek, nem férnénk el, mert ugye, gyereket a legtöbben szeretnénk, s a gyerekeink is szeretnének, ámbár ha halhatatlanok lennénk, nem biztos, hogy lenne igény gyerekcsinálásra, ha érted, mire gondolok. No és itt van ez a történelem dolog, ami maga az idő, a folytonosság, halandó emberek életének és halálának közös folyamata, ami a végtelenség kellemes, vágyott érzését kelti bennünk, vagyis, ha jobban megkaparjuk, a történelem is alighanem látens vallás, és hasonló okból talán az irodalom is, minek papjai írók, költők. S akkor én immár kiugrott pap vagyok. De ezzel talán kissé messzire mentem. Tehát az ilyen és hasonló kérdésekre neki kell tudnia a választ (aki a cég legfelső emeletén, de mégiscsak egy eldugott, soha, senki által még nem látott irodában ül), más kérdés, hogy tőle aligha fogjuk megtudni, de már az is némi megnyugvást jelent, hogy talán valaki intézi az ügyet, s talán képes is kézben tartani azt. Tehát én nem is foglalkozom ilyen kérdésekkel, gondolati gordiuszi csomókkal, végtelenszer végtelen oldalú bűvös kockákkal, oldalról fényképezett aranyhidakkal, egykori „írásom” miértjével. Na, persze a becsvágy, a hiúság… Noha nekem éppen az ambíciótlanságot szokták szememre vetni, bár ilyenkor igazából kapcsolatépítésben (á, dehogy, mondják, de valójában úgy értik: seggnyalásban) való retardáltságomra gondolnak, mert igazából van bennem becsvágy, csak nem vagyok miatta bármire hajlandó, ez pedig a versenyközegben való lanyha részvételi szándékom érzetét kelti. De talán hajlandó lennék, ha el tudnám hinni, hogy nem látnak át a hízelgésemen, nem ismerik fel valódi célomat, az ön-érdekérvényesítést, s nem megvetésben, hanem segítségben, de legalábbis szakmai odafigyelésben lesz részem a gazsulálás révén. De még mindig nem tudom, illetve nem akarom ezt elhinni, hiába láttam sok tucat nyalókát, akiknek és akiknél működött. Szégyellem csinálni, akárcsak a seregben a tisztelgést és a menetelést. Hiú állat az ember, ahogy öreg, bölcs, művelt barátom szokta volt mondani. Én például e tekintetben annyira, hogy ki is hátrálok a húsos fazekak viszonylagos közelségéből, ahová amúgy szíves, barátságos invitálásra, szándékom és törekvésem nélkül érkeztem, ha úgy érzem, hogy a rotyogó üstből párolgó zsíros gőz túl nehézzé vált, hogy ne mondjam, büdös nekem. Főleg, ha a hátamon matató kezek jelzik, hogy szívesen állnának a helyemre, a bokámon pedig komolyabb rúgások azt, hogy nem is mindenki lát ott szívesen. Rám jellemző bambasággal e rúgásokat egy darabig baleseteknek tekintettem, amik óhatatlanul megtörténnek, ha az ember tülekedő tömegbe keveredik. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor néhány, már kevésbé burkolt arcomba könyöklés következtében felismertem, hogy a korábbi bokán rúgásokat is nekem szánták. (Nyílt, egyenes pofonokról továbbra sem beszélhetek.) Az ilyen helyek elhagyása a nemírás felé terelik az embert, mert bár már elszabadult onnan, azért még tudja, mi megy ott, s valamiképpen még mindig az irodalmi élet kiemelt helyszíneként, az ott maradókat pedig az irodalmi élet oszlopos tagjaiként tartja számon, ez pedig jelentősen erodálja szemében magának az irodalomnak az értékét, jelentőségét is. Mert az egykor szentélynek gondolt irodalmi élet már csak egy átlagos multicégnek tűnik, ahol a jó kollégák nem csak ígérnek, de be is tartanak, és ahol kis-, közép- és felsővezetők kapaszkodnak felfelé egy nem túl széles lépcsőn, az előttük lévők fenekét csókolgatva, a mellettük tolakodókkal egymást könyökölve, illetve egymásba karolva képezve erős tömörüléseket, a mögöttük nyomulóknak az arcába, fingva, rúgva. Márpedig aki többek közt azért érkezett ide, hogy ne a „güriző húskerék”, a kíméletlenül megnyomorító meló, az anyagi és hatalmi értelemben vett karriervilág, hanem valami komolyabb, fontosabb, értékesebb, éteribb, de legalábbis derűsebb, hasznosabb ügy része legyen (hoppá, ez akár oka is lehet annak, hogy valaha írtam), az itt sem találja majd a helyét, mivel itt is ugyanazok az önmenedzserek nyomulnak, mint a „vállalatoknál, amiket megillet a lelkünk”. Erre te azt mondod, az irodalom maga minderről nem tehet. És igazad van.

No, a lényeg, hogy amikor írtam, volt ott valami a becsvágyon és a hiúságon túl is, amit sokkal jelentősebb hajtóerőnek éreztem, valami fontosnak, valami önnön létezésem fölött magasan állónak, valami közös emberi ügynek, valami… de hogy pontosan mi, arról halványlila dunsztom sem volt és most sincs. Arról viszont van elképzelésem, hogy miért nem írok. Mert az már az én föld- és mindenféle egyéb (kellemes, penetráns és a határesetek elegy) szagú világom. Vagyis az én szintem. A jól ismert szintem ebben a bérházban (vagy irodaházban), ahol mindenki átmeneti bérlő, állítólag csak a legfelső emeleten (esetleg ott is abban az eldugott irodában) lakik egy állandó lakos, a háziúr, akivel még sohasem találkozott senki, mert oda sem lépcső, sem lift nem visz. De ezeket hagyjuk, mint mondtam, én ilyesmivel nem foglalkozom, csakis a lépcsőn vagy lifttel bejárható szintekkel, illetve csak a magaméval és a lejjebb lévőkkel. Felfelé ugyanis ritkul a levegő, és a magunk emeletéhez szokott tüdőnk kapkodja az oxigént, fulladunk, szédülünk, verejtékezünk, indiszponáltakká válunk, vérünkben a hemoglobin szaturációja lecsökken, így életvitelszerű maradásunk lehetetlen. És íme, az egyik írással kapcsolatban elbizonytalanító gondolat: miért próbálnám – sok, keserves munkával – megugrani a magam száznegyvenöt centijét, ha tudom, hogy a világcsúcs kétszáznegyvenöt, ami még hagyján, de sok-százezer eredmény született a kettő között is. Erre te azt mondod: azért, mert az irodalom nem sport, nem verseny, s bár van egy szakmai mérce, aminek alapján viszonylag nagy biztonsággal megítélhető, egy-egy mű mennyit ér, de a minimum szintet megütve már csak az számít, képes-e megérinteni emberi szíveket, elméket, mindegy, hogy sokakét vagy kevesekét. Sőt, meglehet, a minimum szint csupán ennyit jelent. Márpedig te (én) képes voltál erre, minden esetlenséged, fogyatékosságod dacára is. És amit te írsz meg, azt csak te írhatod meg, senki más, és akit megérint, azt kicsit sem érdekli, mekkorát ugrottál vele. Oké, ez jó érv, de menjünk tovább.

Az írás társadalmi és anyagi-egzisztenciális megbecsületlenségének témájában disszertációt tudnék írni. Úgyhogy itt csak megemlítem: az írók soha nem látott módon kifosztott résztvevői a könyvszakmának, miközben ők az alapja, az első lépcsőfok. A könyveik eladásából származó jövedelmük gyakorlatilag nulla, miközben a szakma többi résztvevője legalábbis megél belőle, sokan fényesen. De ezt hagyjuk, erről nem illik beszélni, főleg íróknak nem, ez amolyan kisstílű, garasoskodó dolog, nem méltó a művészet felkent papjaihoz, akik ezt jórészt el is hiszik (a jelzőt is), és szemérmesen lesütik szemüket, félrefordulnak, ha valami kapzsi vadbarom felemlegeti. De azért még egy megjegyzés: mivel a kereskedelmi haszonból nem részesülnek, az írók az állami juttatásokért és a céges vagy magán mecénásoknál állnak sorban, és ahogy az utcán kenyérre várók a háborúban, össze is verekednek, amikor az a néhány, messze nem elég vekni megérkezik. Így a vége az, hogy nem fejenként fél vagy negyed kenyérrel indulnak haza, hanem néhányan többet is szereznek, míg a többség üres kézzel távozik, s egyre éhesebb lesz. Érdekes megfigyelésem, hogy a több veknivel távozók is egyre éhesebbek lesznek. Én szerencsés vagyok, verekedés, sőt, sokszor sorban állás nélkül, házhozszállítással is kaptam néhány veknit az évek során, mígnem aztán a kenyeret osztók fel nem ismerték, hogy nekem nincs is kenyérjegyem, vagyis velem kapcsolatos előfeltételezésük nem helytálló. Ettől kezdve sem fél, sem negyed kenyereket nem vihettem haza, már akkor sem, amikor jeleztem, hogy kéne. Bevallom, valójában nem is kellett, ha azt vesszük, hogy irodalmi részvételem során egyetlen, munkanélküli évet leszámítva, mindvégig melóztam más területeken (nem álommelókat végezve), így gondoskodtam magamról és családomról. No, szóval nem szorultam rá annyira, mint azok, akik lekapcsolt villanyórák mellett, főtt csirkelábat szopogatva, közművekkel szembeni adósságaikat egyre halmozva csakis íróként (tehát valódi íróként) aposztrofálják magukat, s várják – sok esetben joggal – a megváltást. De jól jött az a pénz is, amikor éppen jött, mert amúgy nem voltam topmenedzser, politikus, párt-publicista, közjegyző, focista, fotómodell, és a többi. Ahogy a dal szólt akkoriban, kinek örömére, kinek bosszúságára:

Kendőt a szemre és lakat a szájra, ne kérdezz, ne tiltakozz
Honnan jött, tapad-e szenny hozzá, ne firtasd, a postás pénzt ha hoz
Vágd zsebre, légy hálás, azt mondd, és azt tedd, amit a pénztár diktál
Felejtsd el, hogy szegényen, szabadon szájalni, lázadni bírtál!
Hát itt tartunk újra, hogy tétje van annak, hogy mit mondunk és kinek
Vissza ne hallja, mert nem lehet tudni, hogy mit szól majd az, aki fizet

De ezért legalább még nem fenyegették a szerzőt uszítás címén való feljelentéssel.

No, tehát az írói honor még csak nem is a kutya, sokkal inkább egy kóbor kutya vacsorája. Erre te azt mondod, ez nem a te hibád, s nem is a többi olvasómé, akik tisztességgel megfizetik a könyv árát, abban a hitben, hogy abból tisztességes rész jut nekem. És ebben is igazad van.

De ha már „honor” (vagyis honour), akkor ne hallgassak arról az írók iránti társadalmi tiszteletről, megbecsülésről sem, ami gyógyír lehetne az egzisztenciális bizonytalanságra, sőt, olykor akár anyagi mentőövként is működhetne, amikor már tényleg „a ventilátorig ér a szmötyi”. Nos, ez a tisztelet már rég teljes mértékben megszűnt, mint ahogy azt széles tömegek kommentben jelzik is, például egy elismert, jó nevű írónőnek az írók kizsákmányolása kapcsán tett nyilatkozata alatt, idézem: „nehogy má’ a hobbijukból éljenek, az olyan lenne, mintha én pénzt kapnék azért, hogy horgászok!” A sohasem dúsgazdag, de azért az írásból – ki jobban, ki szerényebben, ki egészen rosszul – egykor megélő, de legalább némi tiszteletben részesülő írókból, költőkből mára egyértelműen lúzer lett. Ez a jelző pedig sokkal jobban nyomja az ember vállát, mint például a szegény, a nincstelen, a kispénzű. Még az ágrólszakadt is viselhetőbb, ami pedig felakasztott, onnan élve leszakadt, s ezért kegyelmet kapott gazemberre utal, akinek múltjáról, kilétéről semmit sem lehet tudni, vagyis megbízhatatlan, amolyan jöttment alak. Mert az ilyentől legalább tartanak, de a lúzernek, a sorsszerű vesztesnek még az sem jut ki. Erre te azt mondod: méltóság, dac, büszkeség is van a világon, vagy ha az ellenkezője szimpatikusabb, az alázat emel fel, míg a gőg mélybe taszít, valamint, hogy ugyan mióta érdekel engem a csőcselék véleménye. És ebben is igazad van. De folytatom.

A legtisztább, legszebb gondolataim – pontosabb, hogy érzéseim) az erdőkben, hegyeken támadnak, távol a zajtól, nyüzsgéstől, ahol nincs nálam laptop, a vizeken telefon és a jó öreg ceruza-notesz kombó sincs, de ha lenne is, nem vesztegetném az időt pötyögésre, firkálásra, már csak ezért is marhaságnak tűnik az írás, amikor már a számítógép előtt ülök, mert mire odajutok, már elfelejtettem a legszebb, legtisztább gondolatokat, érzéseket, amiket éppen az erdők, hegyek, vizek, állatok bányásztak elő odvas, zaklatott, zavaros, felszínes emberi elmémből, lelkemből, s úgy érzem, legfeljebb csak homályosan, megközelítőleg, vagyis középszerűen idézném fel azokat. Ez nem álszerénység, inkább lemondó, kissé melankolikus szembenézés. Meglehet, nem is önmagammal, hanem az irodalommal (ami szegény nem tehet semmiről), vagyis belátása annak, hogy az irodalom szerszámai, a betűk és írásjelek távolról sem tökéletesek, sőt talán nem is igazán alkalmasak bárminek a komolyabb ábrázolására. Tehát maga a nyelv sem, bár az már inkább, ha élő szóban, gesztikulálva, mimikálva használjuk, teszem azt, egy tábortűz mellett mesélünk történeteket, meséket. (A villódzó lángokban táncoló sziluettek, regék, mondák, balladák hősei és hősnői…). De szavakkal – mégoly szép szavakkal is – csak olyasmit kelthetünk életre egy másik emberben, amit ő maga is ismer. Erre te azt mondod, a tökéletlenség nem szabad, hogy eltántorítson, hiszen tudtuk ezt, meg azt is, hogy mindezek dacára lenyűgöző, csodálatos irodalmi műveket állítanak elő… Na ez az: ők. Ebben is igazad van. Őket – illetve tehetségüket, erejüket – jómagam is áhítattal csodálom, tisztelem, s racionális lényem pontosan tudja, hogy lehetetlen melléjük kapaszkodnom az irodalom Olümposzára, de a hiúság és a csak velünk együtt haló remény mégiscsak újabb próbálkozásokra sarkallt, mondván, hogy nem akarok én akkorát ugrani, pusztán a magam szórakoztatására írok. Erre te azt mondod: ugyan, menj már, ez ordas nagy hazugság, mivel te (én) magad mondtad egyszer, hogy a nem tudni, hogyan, mi úton a fejedbe került történetek, gondolatok leírása kifejezetten szenvedés, unalmas öngyötrés számodra, s csak valami kellemetlenkedő kényszer (nagyképűen szólva kötelességtudat) visz rá, hogy mégis megtedd. És igazad lenne.

Hozzáteszem, az írás révén sem fogunk választ találni a kérdésekre, amikre csakis tőle (Őtőle) várhatunk választ, s így az olvasás révén sem. Aki pedig szavak nélkül is rátalál, szavakkal nem továbbíthatja a bizonyosságát, ahogy a tagadó sem. Legfeljebb a kételkedő a kételyeit.

– De, ugye, ezt is tudtuk. Mégis, mi a fenére számítottál? – kérdezed, s igazad van.

Akkor mondok mást.

Régebben, ha valaki a fejemre olvasta volna, őszintén tiltakozom, de így, visszagondolva, bevallom, szerettem az embereket. Az Emberiséget. A dalai, a versei, a regényei, a viccei, a műalkotásai, a konyhaművészete, a szép építményei miatt. Az okos találmányai, a gyengékért kiálló hősei, szerelmesei, a gyerekeket nevelő anyái és apái, elesetteket segítő szent emberei, magasztos eszméi, lefektetett etikája miatt. Volt kiről írnom, jókedvvel, bőséggel. Tudtam persze, hogy ez csak az egyik oldalunk – egészként, egyénként egyaránt – s létezik egy sötét is, de azt hittem, azon újra és újra erőt tudunk venni, és sarokba tudjuk parancsolni. Hogy megóvhatjuk egymást, magunkat és a világunkat, egészen addig, amikor már nem rajtunk múlik az elmúlásunk, s tiszta lelkiismerettel pusztulhatunk ki. Hogy a gonosz, bár nélkülözhetetlen szereplője a meséknek, mindig elbukik végül, s ezt olvastam ki a történelemkönyvekből is. (Tudjuk, miért.) De mióta az egész világot behálózta ez a pók, mi pedig a hálót teleraktuk trillió kamerával és képernyővel, már ezerszer annyit tudhatunk egymásról és így az emberi természetről, mint korábban. S főleg az arányokról. Kezdetben azt gondoltam, ez egy kincsesbánya, sok ember véleményét, világlátását ismerhetem meg, ami által az enyém is árnyalódik, csiszolódik az új gondolatok, más nézőpontok révén. És ebben van igazság. Csak éppen nagyon kevés. Emberre átszámolva néhány tucat. Csekély haszon ahhoz képest, amit az emberiség kiismerésével elveszítettem. Nem jó látni, hogy a gyűlölet, az ostobaság, a kapzsiság, a tunyaság, a konformizmus, az opportunizmus, a rosszindulat, az irigység, a gyávaság, a gátlástalanság, az önteltség, az arrogancia maga alá gyűri, s bedarálja a jó tulajdonságainkat, és a reményt is. Nem jó igazán megismerni az embereket, nem jó megismerni a többséget. S nem jó rádöbbenni, hogy gazdasági válságok, háborúk, világjárványok, a politika ámokfutása, környezeti katasztrófák, erdők és élőlények tömeges pusztulása nem változtatnak rajtunk jottányit sem. Hogy nincs az a hatalmas pofon, ami kizökkenthetne bennünket az emberségünkből. Ön- és tömeggyilkosok önfeledt, de boldogtalan bálja ez.

Csupa szomorú, elkeserítő téma. Azt mondod, hazudjak, hisz eddig is ezt tettem, ugyan mi lenne a különbség. Hm. A fél valamimet odaadnám azért, hogy újra igaznak higgyem a hazugságaimat. Mert hát valóban, írni továbbra is lenne kiről, miről. De éppen úgy érzem, már nincs kinek.

– Hacsak nem nekem – mondod.

– Azt mondod?