Lászlóffy Aladár: Onnan nézek szerteszét (1-3.)
Lenn a lapályon állandóan történik valami. Csatornát ásnak, karavánok vonulnak, folyik a népvándorlás, tömegek vágnak át a láthatárok hegyélein. Máris úgy érzem: jó későre valami magaslatot kell választanom, ahonnan akár behunyt szemmel is belátom a terepet, a tájat. Elég szilárd, tehát régi és állandó. Állandónak a magyar a maga nyelvéből faragott kapuzábét, magafajta homlokzatot, saját görög templom-elejét választja rendszerint, nyelvébe faragott poézisét. A legkönnyebb sziklaalapzat tehát egy szállóige kell hogy legyen. Például egy efféle felleg, sokszor, mindig fel-feldobott kő, amelyik vissza is érkezik. Hát ezért nézek én is „onnan” szerteszét. Mi lehet István trónjának konkurenciája, a koppányi változat, esetleg még a Zaláné vagy egyéb szkíta, szarmata, turáni, khorezumi…? Oda már nem ül ki egy néptanító, egy vincellér, egy vasutas, egy szárnyvonaláról egyenesen nyugdíjba küldött kántor vagy egyéb helység kalapácsa. Onnan már Vajdabüki Szent Pálig, nemhogy Eötvös Károlyig el lehessen látni, onnan nem lehet a terepasztal váratlan alakulását, kavarodását megpillantva indulatosan felugrani és megálljt kiáltani, vén zászlótartóként mégis leballagni a keresztútig, belekeveredni a választásba, igazságtevésbe, pákozdi, piski, egyre eltörpülő visszhangú ütközetekbe, mégis idejében odaérni, kilökni a csűrszárnyak peckét s nagy zörgéssel előgurítni Gábor Áron utolsó ellopott ágyújának talpát, vagy előrántani az utolsó adu ászt valami magával az ördögi történelemmel vítt tarokkpartiban. Ez nem lehet Zách Felicián dühével elért változás, asszonyok, tatárok, vasas németek váltásaiban kicsi vagy nagy törökvágások tátott szája, ez nem lehet Werbőczi tüzes plattene se túlságosan Széphalom, vagy szunyókálásra biztató karosszék. Ezt csak onnan lehet tenni, gyakorolni, végrehajtani, és bármely időben, alkalomba csomagolva. Onnan kell nekünk folyton szerteszét nézni, hümmögni, idézni, ráolvasni, átkozódni, anekdotázni, összefoglalni, békíteni és lázítni szerteszét, mint soha be nem fejezhető folyamatba avatkozva, disztingválva, szavamat felejtve de történelmem fonalát nem, ahova ülni szokás a magyar poétának, lehulló naptárlap zizegés alatt. Bárki vág át itt lenn a látómezőn, a lapályon, legyen az Bessenyei („Bácsi, messze van még Pusztakovácsi…?”) vagy maga Széchenyi gróf, Vasvári Pál avagy Mikszáth – kénytelen vagyok lekiabálni hozzá, hogy hé paraszt, melyik út jön Budáról, melyik hír a Buda felőli hír.
Axióma, alapelv ez: a haza szabad, ha jól vagyok. A haza beteg, ha meghalok. Mindig ide tér vissza, egy ilyen anteuszi gesztushoz az egész koreográfiája. És sose gondold, hogy kihalnak a sújtott népek hirtelen… mégpedig azért, mert az óriási hibák háborúk, megrázkódtatások – madártávlatból nem egyebek az emberi nem vitalitásának szabályos megnyilvánulásainál. Normák, észjárások játszanak egymás relativitásának mezejében, mint a foszforeszkáló képernyő telehold fényében. Fehér hattyúk kara a fekete hattyúk taván, fekete hattyúk kozák kórusa a fehér hattyúk színpadán. Vendégjáték. Mi vagyunk a jók, ti vagytok a rosszak – éneklik, állítják, orgonázzák egymás felé. Szemlélet kérdése, ha valaha valahol egy percre is komolyan vehetnénk a másként gondolkodást.
*
Azt mondják: a régen kihalt népek vitték magukkal a legtöbb tanulságot. Vagy úgy is lehetne közelítni, hogy a már kihalt népek kihalásának oka, egyik méreg-adagja, szomorú tényezője épp ez volt, hogy meggyűlt bennük, úgyszólván felgyűlt a méreg. Hogy mégis újra meg újra elkezdődik, annak oka nem egyszerűen az, hogy Húsvét-szigetien rokontalanná és kiolvashatatlanná száradtak a tanulságok, a semmit a semmihez nem kapcsoló atlantiszi mélység és sötétség nem a társtalanság, a rokontalanság értelemvesztésén múlik, bár lehet benne valami, hogy amiképp a kis fűzfapoéta és a törpetehetségű szobrász időnként indulatosan kezet emel készülő művére, gyűr, szakít, szemétkosárba hajít, vagy kalapáccsal töri össze, fakanállal lapítja szét amit már (vagy még) a maga korlátolt, de hirtelen megvilágosuló belátása annak lát be: rossznak, elhibázottnak, tehetségtelennek… nos ha van ilyen kicsiben, mikróban, miért ne lehetett volna párszor hasonló felindulása magának a Teremtőnek is, hogy visszagyűrte a szerszámosládába, a Carrara előtti tömbökbe és a betűszekrénybe az elkezdett, de kegyvesztett mű-csírákat. Nem ilyen pofonegyszerű lehet a magyarázat, hogy majdani régész-gigászok egyszer csak valami mega-ásatáson olyan szemétgödröket találnak, melyek tele lesznek előző világ-vázlatok, számukra és beláthatatlan idővégtelenség számára értékes adatokkal, leletekkel, mutatókkal. Ami megvan, megmaradt máig, mégis bőven elég volna bárminek kitalálásához, felismeréséhez, restaurálásához, ha volna szükség ilyesmire. Ha volna ilyen. De nem efféléből van, lesz, gyűlt fel a hiány. Itt van mindjárt elöljáróban az egykori, vagy mesebelibben az egyszeri erdélyi püspök esete (felmentek a hívek hozzá valamelyik faluból, hogy váltsa le a papjukat, mert mindig ugyanazt prédikálja. Aztán mit prédikál? Hát azt ők ugyan meg nem jegyezték, de… Nahát menjetek haza fiaim, s még hallgassátok pár évig, akkor gyertek vissza…). Vajon melyik magyarság volt ez? Már a hetu-magyar, vagy az Urálon-túli, Urálon felüli, a Dzsingisz előtti több ezerszer egy északa valamelyik népe? A proto-mandzsu, a tungúz-hercegnőké, ahova még ős-Behring-szorosokon eveztek át mini-Titanikokon súgni ős pueblók hiperegyetemeiről valakik.
Mert túl a Waterlookon, Oxfordokon Sorbonne-okon – a végső döntés, már a győzelem birtokában, egy dupla vagy semmi alpári szenvedélyével kívánt MÁSIK eredmény. S hogy ez jöhessen ki, dobókockás megoldásokig jutnak el a mindenkori jelenlévők. Mint kártyaasztalt, tárgyalóasztalt, rulettasztalt vagy csak egyszerű vidéki vasárnap délutáni privát ebédlőasztalt ülik körül azt a Möbius-szalagot, melynek mentén minden átfordul és újra meg újra előjön, sorra kerül. A halál csak az egyed útján az élet utolsó mozzanata. A nemzet nem hal meg. A halál szempontjából az ismeretlen katona, a győztesé is: veszített. A halál személyre szóló dolog: mindenkinek lehet bármit, színházba, kocsmába menni, nyaralni, enni, csókolni – csak annak az egynek többé soha semmit. A lóverseny táblán a halál addig csak egyik akadály, amíg a többi élhet. Így esik meg, hogy a racionalitás is lehet fatalista, mert végül (egyedenként ugyan) csak egy ismétlődő végzet vár. És a misztikus is lehet valami azértis-kiút, mégis-kibúvó keresője. Istennel is szabad bújócskázni. Ez is emberi jog; és sohasem szoktak egy tökéletes gondolatmenetet, jól csukódó elméletet elvetni igazságtartalma megkérdőjelezése miatt. Ezért történik kezdet óta, következetesen, hogy a leghumánusabb elvek valóra váltásáért szívesen nyúlnak vérontáshoz. Az élet (vélt) érdekében halálhoz.
A válság ugyanis örök, még hogy ha időnként megoldások szakítják is meg; ha csak nem fordítva áll: hogy válságok enyhítik időnként az örök, a végeérhetetlen, szép, nagy, de unalmas megoldást. Ott lenn, ahol a konkrétumok, a mindennapok pokoli paradicsomában, az eleven életben, ahol már, ahol soha nem történelem az Öregisten, hanem az intézkedő őrmester adja ki a parancsokat. „De talán – ahogy Bertrand Russel remélte –, végül, vagyis menetközben mégis sikerül” meggyőzni az emberiséget, hogy járuljon hozzá saját túléléséhez.
*
Egy humorérzékkel megáldott régész szerint a sírleletekből arra lehetne következtetni, hogy elődeink, az egykori népségek egyébbel nem foglalkoztak, mint vázák készítésével, s röviddel végpusztulásuk előtt az összes társadalmak mindent összetörtek, hogy összerakós türelemjátékra kényszerítsék az utókort. Schliemann, aki úgy szó szerint vette a maga Homéroszát, mint a korai teológusok a Bibliát, azt mondta a feltárt romokra: ezek itt 2335 éve pusztultak el, de az állaguk még tízezer évet kibírhat. Épen sokkal sérülékenyebb a világ! Tiszavirág-életű és mimózaszeszélyességű. Ezt bizonyítja a fenti két tétel. Hogy a legnagyobb bántalom után találja igazán meg a helyét mindig. Még eredeti: eleven képe is. Lemegy a világ, s másodszor már – feljővén, mint a Nap – már csupa poézis.
Azt mondják: Nagy Károly az emberiség fel-feltámadó kultúrájának egyik kútfeje. De azt is állítják, hogy Nagy Károly analfabéta volt. Nehéz az egész Lotharingos-matringos középkori családfa-szalaggombolyagot kibogozni, kivasalni. Hiszen azt is sejtjük, hogy bármilyen nagy birodalomkifundáló vala, ám Dzsingisz és pereputtya sem arról nevezetes, hogy sok hajszála hullt ki a tudományokért. Nem is puszta kristálytiszta vonzalom küldte, űzte, hajszolta az atlanti partok felé.
Miközben egyre fennebb húzódok, már-már a visszasütő nap fellegei közé, hogy onnan nézzek szerteszét, az is megvillan ellenőrizhetetlen olvasmányaimból, kódexeimből, halotti beszédeimből: mintha a kánok, mogulok, dzsingiszek könyvtárát is szétlopkodták volna. Szerteszét nézés közepette le is rántom néha reflexből a fejem, amikor mint valami szuperszonikus kreatúrák, elhúznak fölöttem V alakban Oroszország felé vagy az aranyhorda felől az Igorok és egyéb hercegek krónikái. Sosem lehet tudni, hol rekednek meg az efféle pápa-korabeli bibliotékák, pingált Pannonhalmák, a Korvinák szétlopás előtt, virtuális frigyszekrényei vagy csak az alkalmi vidéki protestáns papi lakokból zsebre vágott jóképű bibliák. Tehát ha innen nézek szerteszét, csak sejtem, melyik nádasba ejtette el őket a félanalfabéta, mindig V alakban vonuló tatár vadmadár.
Minden azzal veszi kezdetét, hogy kirabolják Babilont, aztán Ninivében kerül meg egy-egy jó pirosra sült agyagkönyvtár. Könyökig turkálhatnak benne franciák, britek, Marco Polók és Rockefellerek.
Minden azzal veszi mindig kezdetét, hogy Ábel nem üt vissza. Akár könyv, akár hamuba sült kultúra, amit tarisznyájában dugdos, menekít. Mint aki érzi, hogy élete árán nem engedheti, hogy eltöröltessék a különbség. A KÜLÖNBSÉG – hogy egyik és másik mit enged meg magának – örökre nem jóra-rosszra, győztesre-vesztesre – hanem reményre és reménytelenségre osztja az egészet. S talán még a gonosz, goromba, cinikus győztesek is a lelkük mélyén, titokban a végig vesztes remény vallásán vannak. Az igazi ballaszt, az igazi tehertétel az egészben az, hogy soha nem mindenki érez mindent minden korban; sőt, a nagyobbik rész nincs is belekeveredve. Valahol mindig vihar-vakáció, kín-szünet van éppen, ahogy az esős évszakokban, zivataros délutánokon, viharövezetekben sem mindenütt, minden négyzetméterre esik. Ott pedig lazítanak, lazul, akár meg is szűnik, felszívódik, eltűnik a figyelem s a fegyelem. Még szolgálatos őrszemet sem hagynak, miként a majomhordák, manguszta-közösségek. Ezért – a moziban, híradóban, ropi-eszegetés közben megnézhető, átélhető rossz hírek miatt – nem lehet véglegesen véget vetni annak. Mert ameddig az emberek képesek lesznek arra, hogy ölbe tett kezekkel figyeljék, hogy embertársaikat megkínozzák és lemészárolják, addig a civilizáció üres szemfényvesztés lesz csupán, nagypofájú fantom, amely délibáb módjára lebeg a meggyilkoltak tetemeinek egyre dagadó áradata fölött.
Mivel tényleg alkalmatlan hordozói vagyunk valami nagyszerűnek. Az emberiség egész bölcsességsorozatának mindjárt az elején az a kontraszelektív és kontraproduktív, kicsinyes gesztus áll, hogy egy Szókratészt kiiktatnak. Egy Szókratésztól szabadulnak meg, likvidálják, mintha még a legkülönbek, a kedvencek is a disznók elé szórt gyöngy tételének igazolásán ügyködnének. Látható, hogy ennek, az ilyesminek ellenében bizonyultak életképesnek szellemünk-jellemünk virtusai. Persze, hogy is várhatja el bármikor bárki, hogy ne hangozzék el bármikor, bárhol az elgondolkoztató kiáltás: „Nem azt, hanem Barabbást!…”
(Fenti írások megjelentek a Napút 2007/2-4. számában)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
