Marton Árpád: A MMXX. zsoltár
Esztelenségnek az ő idején
Ma állj ellen a birkanyájnak.
Most az a józan, aki lázad.
Vedd észre, önszemeddel látván:
az agyakra szállott a járvány,
s az ampullákban ezer dózis
hisztéria, tömegpszichózis,
s mint utcasarki vak zenész,
hajléktalan a józan ész.
És száműzöttek most az álmok.
A status quo gyilkos és álnok,
s a tartalmas hang oly kevés.
Csak porhintés és cselvetés
minden teória, elmélet.
Már dallama sincs a zenének.
Megvetett a rím, az arány,
és annak esélye parány,
hogy van jövője még a Szépnek.
Ma a grafitti is művészet.
Mellékes, ki a férfi, nő.
De éppen az a bökkenő,
hogy fölfordult a fönt s a lent,
s ha tiltakozol, idegent
kiáltanak rád. Bűnbakot.
Parádéznak a színvakok.
Kezükben harsány trombita,
s e bősz szabadság-orgia
nyomában semmi sem marad,
csak üvegtörmelék, salak.
Tombol a bál. Bitek és lájkok
járják az őrült haláltáncot.
Nincs jó és rossz. Nincs nem, csak gender.
Így lett nemtelenné az ember.
Költemény sincs már, csak szöveg.
A műveltség feslett szövet.
Nincs történet, csak narratíva.
Szakállasan riszál a díva,
s a süket népre dől a tucc-tucc.
Költözz vidékre most, amíg tudsz.
Építs végvárat, menedéket,
mert ostrom alatt most az élet,
s míg bambaságba ringat a
média, rólad big data
készül. Sokbájtos kartoték.
PC-dben számos tartozék
figyel, lehallgat és jelent,
kontrollál múltat és jelent,
s mit révedezve tervezel:
jövőd ördögkézen vesz el.
A költő kérdez. Válaszul
csatornák népe ráuszul
hozsannázva celebnek-trollnak.
Kezéből kiverik a tollat.
Mesterséges agy, digiféreg
támad, a lég halálos méreg,
s míg százhatvan centis képátlón
bagzik a halál s a rémálom,
Jurassic Parkból randa klón
ront rád. Delejez bamba clown.
Röhögd ki! Életedre támad.
Pribékjei fogják be szádat.
Művészet nincs, csak akció.
Bomlási láncreakció:
pátosz nincs már, csak pőre geg,
a szókészlet mind szűkösebb,
árad a spleen. Altesti téma
nélkül nincs regény, sem poéma.
A szellem tornya? Rossz bazár.
A középszer jól összezár.
Az alkotás csak elmetorna
– készülhetünk halotti torra -,
s bár számos író ösztön híján
megél az állam ösztöndíján,
nem ráz meg, nem ráz föl a mű.
A kudarc, ím, egyértelmű.
Hát tiltakozz, még mielőtt
elsöpörnek a végidők.
Fogd be füled. Ne lesd a tévét.
Hisz látod jól a sztori végét:
ma még csak száz paragrafussal,
de holnap tán már puskatussal
tanítanak majd jóra-szépre,
s az embert óvó régi béke
helyébe gyanú települ.
Íme. Ezt álld meg emberül.
Ne ordítozz a farkasokkal,
szólani is csak súlyos okkal,
iróniával, ámde halkan.
A többit énekeld meg dalban.
Illusztráció: Bolond ének (fh. Brueghel [in Prado], Tarot, Carta XXII.)
Ezek is érdekelhetik!
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
A válasz – Marton Árpád versei →
Kárpáti László: Kirakat (haiku-ciklus) →
