Fecske Csaba: Tölgyfa, Őszi vers
Tölgyfa
amint álmomból riadva
vagy még álmomban megpillantottam
egyből beleszerettem szép volt
és fenséges a szikrázó reggeli
napsütésben fürdött lemosva magáról
minden éjszakák kormát
milliónyi levele szemérmesen susogott
szerelmet vallott az ébredező szélnek
bölcs nyugalommal uralta a tisztást
hozzá igazodott a táj minden
apró részlete de még én is
a látvány befogadója-élvezője
és mindennek talán tudatában is volt
napok évszakok szelek hőség és fagy
időtlen hű kedvese
úgy éli világát hogy az enyém
sem senkié ne csorbuljon
sőt kiteljesedjék tölgyfa szép
finom rajzolat a retinán
mozdulatlan robusztus erő
a földbe és szívembe mélyesztett
ragaszkodó gyökerek
mulandó látvány örökérvényű üzenet
Őszi vers
itt ténfereg már valahol az ősz
fény rejtőzik a szőlőszemekbe
öröm ihletője lesz a nedve
bennünk a nyár még elidőz
puskának megadja magát az őz
ami ő volt elveszíti teste
szegény csak az etetőt kereste
hiába a sors mindent megelőz
két pillanat közé szorulva vár
hogy megszülethessen valami szép
de nem szabadul nem kerül eléd
talán csak úgy mint pernyéllő madár
alszik a kő nem is tudja hogy út
láb tapos rajta koptatja szekér
zápor gyötörte megfestette vér
ki rajta megy nem tudja hova ér
Illusztráció: Courbet
Ezek is érdekelhetik!
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
A válasz – Marton Árpád versei →
Kárpáti László: Kirakat (haiku-ciklus) →
