Prof. Dr. Kürti László: “Kihívások és válaszok a népi kultúrában”
( Kihívások és válaszok a népi kultúrában. Örsi Julianna válogatott írásai – S. Kovács Ilona szerk., Alföldi Könyvtéka sorozat 14. kötet. Túrkeve: Magánkiadás, 2020.)
Örsi Juliannát, a néprajzkutatót, a túrkevei Finta Múzeum volt igazgatóját, a számtalan díj kitüntetettjét nem szükség bemutatni a néprajztudomány művelői, a Jászkunság kutatói előtt. Azt 2015-ben Örsi Julianna 65. születésnapi kötetében Elek György és Márki Gábor már megtette (Kötődés. Örsi Julianna munkássága, Túrkeve). Mások a Redemptióban és a Jászkunság Kutatása kiadványban ismertették kiterjedt munkásságát. A jelen kötetben nem csak a tudós életútjának régebbi és újabb állomásait ismerhetjük meg. A kötet végén olvasható irodalomjegyzék mutatja azt az alkotó kedvet és energiát, ami a szerző több évtizedes munkásságát fémjelzi. Azonban igaznak érzem Szendrei Eszter sorait, „Nincs könnyű helyzetben, aki Örsi Julianna munkásságából kísérel meg kiragadni egy szeletet.” És tényleg: a recenzens csak kapkodja a fejét a sok könyvismertető, tanulmány, konferencia-előadás, és eddig kéziratban heverő és most először napvilágot látó cikkek láttán. Ami nekem első látásra a fejembe villant, az az életút eleje, és a múzeum igazgatói korszak lezárása utáni új nyitás, egy gyümölcsöző kezdet. Mert Örsi Júlia, nemcsak hogy a Nagykunság, jelesen Karcag szülöttje, valójában egy törzsökös kun gazdacsalád gyermeke, aki egy tanyán kapta meg az indíttatást az élethez, a munkához, az emberek tiszteletéhez és szeretetéhez. Ez a családi háttér ösztökélte aztán arra, hogy a Debreceni Egyetemen Gunda Béla, Ujváry Zoltán és Dankó Imre tanítványaként néprajzos diplomát szerezzen, majd muzeológusként Bellon Tibor vezetésével először a karcagi, majd 1982-től a túrkevei Finta Múzeum igazgatójaként megvalósítsa saját szakmai terveit.
A pályatársak, kollégák, tanárok és tanítványok visszaemlékezései, amely a kötet három tematikus blokkját adják, telítve vannak az ünnepelt iránti szeretettel, tisztelettel. Ezt olvastam ki abból a barátságos, ámde sok szakmai műhelytitkot is felfedő, indító beszélgetés-interjúból is, ami Bánkiné Molnár Erzsébet és Örsi Julianna a két, ma már nyugdíjas tudós közt zajlik. A sok üdvözlő cikkből számomra Örsi Julianna volt gimnáziumi tanárjának, Rideg Istvánnak a bensőséges visszatekintő írása marad emlékezetes. Azt írja: „1965-ben, az élet hajnalán együtt kezdtük a gimnáziumot: én a tanítást, te, ti a tanulást. Nem tudom, mostan hogyan van, de a mi időnkben mi úgy jöttünk ki az egyetemről, hogy megváltjuk a világot.” A kötetet olvasva az az érzés támadhat minden olvasóban, hogy a Nagykunság kutatója valóban ilyen, ha nem is nyíltan hangoztatott, csak fel-felvetődött gondolattal indult útjára. Mert ha valakinek az elődje olyan néprajzkutató volt, mint a szintén karcagi születésű Györffy István, akkor annak az élete nem is lehetett más, mint az úttörő példa követése. Ez pedig kötelességet, fegyelmet, kitartást és – igen! – megszállottságot jelentett.
A kötet negyedik részében Örsi Julianna (akit, mint megtudtam, már születésétől fogva Pirinek nevezett a család) könyvismertetéseiből, recenzióiból találunk egy bokorra valót. Ezek többsége először jelenik most meg, bár találunk egy válogatást korábbi tanulmányaiból. Az elemzések többsége természetesen a Nagykunsághoz kötődő társadalomnéprajzi, történeti, vallás- és egyháztörténeti témát ölel fel. Sokan meg fognak lepődni, mivel kiderül azok számára, akik nem ismerik a szerzőt, hogy Örsi Julianna nem csak szűkebb pátriájával foglalkozott. A sok-sok csemegéből csak példaképpen említem a Bodrogközzel, az Ung-vidékkel, Pilisszentlászlóval vagy a Magyarremetével foglalkozó társadalomnéprajzi tanulmányokat. Megdöbbentő adatokat találunk például a pilisszentlászlói szlovák telepesek endogámiájáról. 18-19. századi anyakönyvek értesítenek bennünket a nagyszámú vérrokonházasságokról, ami például az 1840-es években elérte a 27 százalékot. A romániai Fekete-Kőrös-völgyében található Magyarremete (Remetea) kis létszámú magyarságáról írt tanulmány szintén figyelemfelkeltő. A református magyar lakosság körében egyre nagyobb a vegyes házasságok száma, ami a szerző szerint jelzés arra nézve, hogy „a falu egységes kultúrájában napjainkra megindult a bomlás folyamata. Egyre inkább keverednek a román és a magyar kultúrelemek.” Nagy kérdés például az, hogy Magyarremete esetében mennyiben tud egy testvérvárosi kapcsolat (Lajosmizse a testvérváros) ezen változtatni? A folyamat persze az egész erdélyi magyarságra igaz, jómagam kalotaszegi kutatásom során tapasztaltam az Örsi Julianna által hangoztatott problémákat.
Találni itt más érdekes elemzéseket is, például világháborús levelekről, az erőszakról, a gyermeknevelésről, családtörténetről, a rendszerváltozás hatásairól, az amerikás kivándorlásról, a református egyházról és lelkészeiről. Meghatóak azok az írások is, amelyekben a szerző az elődök (Györffy István, Szűcs Sándor, Bellon Tibor, Dankó Imre) munkásságáról vall. Sok olyan kis cikket, riportot és visszaemlékezést is találunk a kötetben, amelyek elszórtan helyi vagy regionális folyóiratokban és újságokban – mint például a Jászkunság, Néprajzi Hírek vagy a Túrkeve újság – jelentek meg. Apró csemegék ezek az írások, amelyek helytörténészek és a Jászkunság kutatóinak érdeklődésére tarthatnak számot, hiszen neves kutatókról és értelmiségiekről tudunk meg értékes információkat. Mert hol máshol találnánk ismertetéseket, mint ebben a kötetben olyan elődökről és kutatókról, mint Györffy Lajos, Bereczki Imre, Kaposvári Gyula, Péter László, Szathmári István, H. Tóth Imre, és Pénovátz Antal.
A kötet utolsó részében olyan apró írások sorakoznak, amelyek nem csupán a néprajzkutatói identitásról tanúskodnak, hanem inkább a művelődésszervező, a riporter és a szűkebb hazája felelős gondolkodója, a civil szerveződés mozgatórugójaként aggódó ember képét láttatják. Addig, amíg ezek a karcolatok és riportok először jelennek meg a nagyközönség előtt, néhány a helyi Túrkeve újság lapjain látott napvilágot. Mindenképpen fontosak, mert itt láthatjuk meg igazán azt a folyamatot, amikor a szerző kilép kutatói szerepéből, és kritikus értelmiségiként gondolkodik a körülötte lezajló eseményekről, folyamatokról, közvetlen környezetéről. Megtudhatjuk, hogy mennyire aggasztja a globalizáció, a helyi népművészeti-népi iparművészet továbbélésének a lehetősége, mennyire fontosnak tartja a nagykunsági értékek (KUNIKUM-ok) bemutatását vagy éppen mi az, amivel a civil szerveződések életképességét javítani lehetne. Megszívlelendő és követendő az, amit a kötet utolsó lapjain zárszóként ír: „kutatási eredményeimet egyrészt igyekszem megosztani kutatótársaimmal, másrészt szólok az olvasóközönséghez, sőt a helyi közösségek irányítóihoz, a társadalom aktív tagjaihoz is. A társadalom jobbításához, a vidékfejlesztéshez felhasználható tudományt igyekszem szolgálni.” A Kihívások és válaszok a népi kultúrában című kötet szépen illusztrálja nemcsak Örsi Julianna mintegy félévszázados munkásságát, hanem ennek a nemes célnak az érdekében tett konkrét közösségszervező lépéseit is.
Illusztráció: “Könyvismertető”
Ezek is érdekelhetik!
Berecz Ágnes Gabriella: Tartozás egy kiválóság felé →
Balizs Dániel: „Tradicionálisan három nemzetiségű” (Határon átnyúló szuburbanizáció a magyar-román határ mentén) →
Kriston-Vízi József: SZENT GYÖRGY-NAPI AJÁNDÉK A NEMZETNEK →
