Toldi Éva: Jászol és Kereszt
•
Zarándokút a történelemben
Advent és nagyböjt az Úrral való Nagy Találkozásra való előkészület ideje. Út, mely lélektől lélekig vezet, a szeretet alázatával és a békességszerzés szent igyekezetével. De áldozatvállalással végigjárt út is a vágyott Fény, az örök világosság, a Jászolba érkező Kisjézus és a Feltámadott Krisztus felé. Út önmagunk és a világ lelki megtisztulásáért. Testi és lelki böjttel tisztító külső és belső küzdelmekkel teljes út, olykor szenvedésekkel teli, melynek végén ott áll a Remény: a Jászol és benne a Gyermek, az Isten Fia, a Világ Világossága, aki a Világ Megváltója.
Ezt az utat járták a háromkirályok Napkelettől Betlehemig a Csillag nyomában, de a szomorkodó, elkeseredett s tán csalódott szívű tanítványok is Jeruzsálemtől Emmausz felé a közéjük lépő (csak később felismert) Jézus oldalán. Betlehem és Emmausz a Találkozás fókuszpontjai, bizonyítván: élet és halál, jászol és kereszt összetartozik a világ teremtése óta a történelemben.
Az adventi időszaknak, a betlehemi előkészületnek központi szereplői a Csillag nyomában útnak induló és Jézus Krisztus köszöntésére Betlehembe érkező Háromkirályok: Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Az ember teremtményi voltából fakadóan ugyanis mindig a fény felé, a világosság felé törekszik, s az ember az egyedüli a földi élővilágban, aki képes önmaga fölé emelkedni, önmaga fizikai, biológiai képességeit meghaladva érzékelni a racionálisan nem láthatót, megérteni az ésszel föl nem foghatót is. Izajás könyvének 60. fejezetében ezt olvassuk: „Világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez…”. A királyok útja ezért nem pusztán vándorút, hanem zarándokút, belső lelki út, áldozatvállaló adventi út, kitartást követelő út. A célt nem feladva, nem engedve, hogy bárki eltérítsen attól. Sőt mondhatnánk úgy is, hogy keresztút, hiszen számos akadállyal, fizikai és lelki próbával, veszélyekkel terhes út a vágyott ’Világosság’ felé.
A Háromkirályok és az emmauszi tanítványok is az utat közösségben járták, példájukkal így a világ szeretetben való összefonódását, az egy irányba tartók összefogását erősíthették. De hozzátehetnénk: a királyok reményteljes várakozással, az emmausziak kezdetben csalódottan, elkeseredéssel, aztán Jeruzsálem felé visszaútban már lángoló szívvel járták ez utat. S mindkét út végül Jézushoz vezetett. S mindkét út a tisztulás útja is volt/lett. S ha még mélyebbre tekintünk a Háromkirályok és a tanítványok útjába, rádöbbenhetünk: az út, amit végigjártak, voltaképpen minden ember útja a földön – a születéstől a mennyei Találkozásig – a megígért örök élet részeként. Mert Isten nem csupán az évezredekkel korábban élőknek mutatott vezérlő jelet, hanem a ma emberének is küld jeleket, olykor személyeket, akik irányt mutatnak. S az úton végig kell mennünk. Mindenkinek a maga útján.
„Így mennek egyre többen, / így kétezer éve,’s az Úr dicsősége beragyogja őket’ ” – írja Nagy Gáspár versében („Ne féljetek!”).
Ugyanakkor mindannyiunkhoz is szólnak a Háromkirályok és a tanítványok. Mert példájuk nyomán feltehetjük a kérdést magunknak is: Mi a jó úton vagyunk-e valóban? Vagy csak ődöngünk, járkálunk beszűkült földi céljaink felé? Sodortatva, vagy sodrással élünk? Csak magunkra figyelünk vagy másokat is magunkkal vonzunk? És még azt is átgondolhatjuk: Vonzó-e az a környezetünk számára, ahogy mi ezen az úton járunk? Eltökéltek vagyunk-e, hogy az akadályokat elhárítsuk utunkból, életünkből? A II. Vatikáni Zsinat tanítja: Isten zarándok népe vagyunk. Zarándokok és nem céltalanul vándorlók.
Költőink, íróink is erről a betlehem-járó és egyben emmauszi útról vallanak verseikben, írásaikban. Magyar történelmünk kereszthordozó küzdelmei közepette is a jászolból sugárzó Fény, a Találkozás reménységével.
Egy élethosszig tartó hatalmas zarándokúton vagyunk tehát e földi létben, végeláthatatlan betlehemjárásban. S ’a zarándokút egyes állomásai a karácsonyok és a húsvétok’, folytatja a gondolatot Pilinszky János. Utunk szent vonulás a Fény, a Világ Világossága felé, szeretetet és boldogságot éhezőn.
„A sorsom: menni, menni, menni / S az álmom: az Isten.// Vele szeretnék találkozni, / Az álmommal, nagy, bolond hitben / S csak ennyit szólni: Isten, Isten / S újból imádkozni…”– írja az élet-bukdácsolások sűrűjéből érkező Ady Endre is (Álmom az Isten).
Ha tágítjuk a képet az egyéntől a közösségig, a közösségtől a nemzetig, a nemzettől a világmindenségig, felismerhetjük, hogy e földi zarándoklat történelemmé sűrűsödik az időben, szakadatlanul zajlik, nincs kitérő, nincs megállás, a múló időt megállítani nem lehet. Népek, nemzetek születnek, olykor elsüllyednek a pálya útvesztőiben. Háborúk és forradalmak, béke és öldöklés, gyilkosok és áldozatok, szabadság és rabság követik egymást ma is. Örökös változásban élünk. Olthatatlan vággyal keressük a békét magunkban, a csend ölelését, létünk áradó, hullámzó tengeréből a partra érkezést.
Az úton járás küzdelmes, áldozatvállaló voltáról születtek irodalmunk, líránk legtisztább, legdrámaibb alkotásai történelmünk zaklatott évszázadaiban. Ezekben a menekülő élet gyötrelmeiről vallottak költőink, íróink a nemzet pusztulása, a rabság, a háborúk, forradalmak, a trianoni elszakítottság tragédiája idején. Istenhez hanyatló, segítségében bízó reménységgel. Nemzeti hőseink, vértanúink, a Betlehem-vágyú jóakaratú emberek küzdelme és áldozata vezette át népünket az ellenség tiporta ország szakadékaiból, az árulók és megalkuvók fojtogató tengeréből a krisztusibb jövő felé. Ezért nevezhetők szent harcnak és szent áldozatnak minden nép történelmében a rabság, az erkölcstelenség, a bitangok elleni szabadságharcok, forradalmak, a Krisztus arcú forradalmak, ahogy Váci Mihály emlegette az 1956-os ’magyar feltámadást’. Nemzetünk ezeréves múltját, tudjuk, szinte állandó harc jellemezte az idegen (tatár, török, Habsburg, szovjet) betolakodók, hódítók ellen. Balassi Bálint, aki a török elleni harcokban, Esztergom várának ostrománál esett el 1594-ben, így fohászkodik töredelmes versében az Úrhoz: „Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!… Nem kicsiny munkával, fiad halálával váltottál meg, / Kinek érdeméért most is szükségemet teljesítsd meg!… Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,… Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül”
Szabadságharcaink, forradalmaink tisztítótűzként hatottak a küzdelmekben résztvevőkre. Nemzeti érdekekért, hitünkért vívott küzdelmeink az áldozatvállalásban, gyakran a vértanúságban ragyogtatták fel a magyarság hazafias és keresztény lelkületét. Egyik legtragikusabb sorsú költőnk, Gyóni Géza számára az a gyötrelem, amit át kellett élnie a világháború poklából a szibériai hadifogságba vezető úton, tisztító erővel hatott egész személyiségére. A Nagy Háború kezdetén még harcos hadba toborzóként, majd pedig háborúellenes verseivel feltűnő költő, a galíciai Przemyslből erőltetett menetben a szibériai Krasznojarszk hadifogolytáborába hajtott foglyok között talált rá igazi hivatására, s fogolytársainak szinte lelki gondozója lett verseivel. Szent István ünnepén így vallott versében a foglyok istentiszteletén: „Idegen földön bujdosva, kesergve, / Borulunk mi is, szent király, kezedre / S esdeklünk: árán annyi drága vérnek, / Te szerezz békét Árpád nemzetének.// Mi rabságunkban is te légy szövétnek. / S kik megbűnhődtük minden bűneinket, / Dicsőséges Jobb, vezess haza minket.” (A Dicsőséges Jobbhoz).
Gérecz Attila 27 évesen halt hősi halált 1956-ban a budapesti utcai harcokban. A márianosztrai börtönben raboskodott sokáig. A fogságban töltött karácsonyon kínzó gondolatai szálltak a Megváltó Jézushoz: „Nedves zárkák alján összeroskadt árnyak. / Fásult, néma vággyal szent csodára várnak… Megtiport országon dühöng szilaj átok. / Neved, rohadt dühvel ócsárló pofájok / Káromolva töri csendjét a szent éjnek. / – Hallod, Názáreti? ! / Megbocsátunk – Érted!” (Karácsonyi ének a börtönben)
S máig ható erejű, megrendítően aktuális a Habsburgok elleni küzdelemben, hazánk önállóságáért küzdő II. Rákóczi Ferenc fohásza (Győzhetetlen én kőszálam), mely korokon átívelő, erőt adó imádsága volt magyar nemzetünknek, s az ma is. Ökumenikus ének lett, a katolikus és a protestáns egyházi énekeskönyvekben is szerepel. Kezdő sorai váljanak úton-járó, Fényre, megváltásra vágyakozó népünk, s háború sújtotta szomszédunk menekültjeinek zarándokimájává: „Győzhetetlen én kőszálom, / Védelmezőm és kővárom, / A keresztfán drága áron, / Oltalmamat tőled várom…”
Illusztráció: ravennai Háromkirályok-mozaik (Magi nella Basilica di Sant’Apollinare Nuovo [F.: A. Bernabini])
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Ildikó: Az élet forrása →
Fodor Miklós lírai jegyzete Zöldy Pál Mag álma virág c. kötetéről* →
Horváth Tibor: „Akik szomjúhozták az igazságot” (A polgár-államférfi eszménye az ókori Rómától a modern Uruguayig) →
