Juhász Anikó: Képernyő (versek)

•

A híd…

A híd még most is
megépülhet, hiszen
van vizünk,
s vannak
hozzá halaink;

a partokon is
megáll néha a csend,
elrendezi a zaj
töredékeit, a
reggelbe beengedi
azt is, ami
az éjszakában
azelőtt mind
kint rekedt,

s így együtt már
messzire jutnak,

előbb a
hídfőállásokon
mozognak a gépek;
rajtuk az emberek
messzebbre látnak,
fényteleszkópok
hozzák közelebb a
történelem rejtett
horizontjait,

a záporban mozdul az
álom is, sejtjeiben a
jövő formálódik,
bár mögötte
képlékenyen is erős
az iszonyú:

a vízben az elhalt
faágak úsznak,
viszik magukkal az
erdő történetét,

gyermeknek labdája is a
holttér felé mozdul,
jövőjét messzire
dobták az
ártó kezek,

a fémtárgyak itt már
nem csörömpölnek,
a vízben csendben
hömpölyög a
lárma is,

egy késről holnap
kiderítik, vérvonala
hová vezet,
a gyilkos ki volt,
az áldozatról
hogyan gördült le
az élet;

a tank végtagjait
a percek mélyebbre
merítik,

ott lent teste
egészben már nem
uralkodik,
és felejti háborúit;

üveg és beton egymásra
talál itt, noha a partokon
romokká szétlőve
tornyaik,
isteneik időtlen idők
óta kétfelé futnak,
s minden jelenben
hangot adnak a
haragjuknak,
gyűlöli egymást
szürke és csillogás,

az egyik sódert csinál a
kvarcból is,
a másik inkább a
Nap szertelenségét
tükrözi,

de valahol mindegyik
tudja, érzi,
a másik nélkül
halandóvá válik
minden jövendő
mozdulat,

s a híd
önmagában
nem áll meg;

a part mentén
derengő árnyak
sora,
hidakra
várnak itt sokan,

s lelkükben,
bár odakinn
még dörög az
ég, rég elvonult
a zápor;

s zenél a kottából
játszó híd,
a fákra a madarak
dalokat tesznek,
dalok pörögnek a
vízbe be,

a betonfalon
csillámesők
megnyugvást lelnek,
csillagaikat a
földre leteszik,

olyanok most
ők, akár a
megbékélt szeretők,

még álmukban is
intelligensek;

a hidakat nem
szórják szét,

várják, hogy a
reggellel megjöjjön
az ember,

s az ő hídján a
tömegbe itt-ott
beszüremkedjen az
okosabb és
emberibb lét.

Repülőtér, fólia

A repülőtér egy fólia,
nehezen áttörhető,
beleakad
röptükben a
madarak lába is.

Hajnalban a Nap
vizsgálja: fénye
miért homálylik
ott abban a nejlon
kupolában,

s az emberek miért
érzik azt, hogy
érzéseik
le vannak fóliázva;

a katona reggel
kitűzi magára a
hadirend
jeleit,

a részekből összeáll
az egész, belül nincs
kihágás;

elrendezve,
a nap melyik
szakában támasztódik
falhoz a
puskanyél,

s mikor
jön el ideje annak,
hogy a katona
begyakorolja magát
végképp
a háborúba…

Kezdet és vég

A nyárral kezdeném a
napot, odakinn
mégis a tél
díszleteibe
ütközik a kéz,

az ujjak a liliom
helyett a jég
kockakövein
csúsznak tovább;

a házfalak mellett még
aluszékony az út,
hol nyitja,
hol mégis inkább
zárja önmagát;

hegytetőn állok, és
repülnék naptetőre is,
ha a technika
zsinórszála
egyszer
elrepítene oda,

magamban programról
programra váltok,
beengedem
magamba a
frissítéseket,

óvatosságom aztán
tetőfokára hág:
stabilra váltok,
a kék halált
ma talán
elkerülöm.

Képernyő

A képernyő mögött
huzalok, megtestesítik a
mát, a billentyűk világában
sokféle valóság bújik meg,
kipattogják magukat
a való, a látható
térbe, mindenütt
huzalok, beléjük
költözött a táj.