Két kritika, egy kötet (Simai Mihály: Végtelenkezdet)

Baán Tibor

Harmónia

Simai Mihály (1935) József Attila-díjas költő, író, újságíró, lapszerkesztő. Igazi reneszánsz egyéniség.

Versei, gyerekversei, meseregényei (a szerző a legendás Kincskereső szerkesztője, majd főszerkesztője), színdarabjai, jövőfaggató tanulmányai fontos hátteret kínálnak e sok szempontból rendhagyó, a létezés metafizikai képletét kifejező magatartásra, amely a végső kérdések és válaszok felől értelmezhető. Igazolhatják ezt a Végtelenkezdet versei, amik valamiféle kvantumugrással felülről nézik a világot, amely egy világkorszak önpusztító háborúját vívja. A költő mégsem a sötétség és a sokféle módon, a bürokrácia eszközeivel is leplezett dehumanizáció tényeit tárja elénk, hanem a felemelkedés lehetőségét, amely szükségképp hitbeli belátás, Istenbe vetett hit, kilépés a civilizáció és a történelem határolt összefüggéseiből. A költő pontosan érzi, hogy egy olyan kozmikus erőtér centrumába került, ahol a versek, mint erre Halmai Tamás klinikai pontosságú diagnózisa utal, nem versek, nem úgy versek, ahogyan azt megszoktuk. „Simai Mihály költészete régóta nem költészet, hanem metafizikai misszió. E mostani kötete is krisztológiai belátások és ráérzések lelkesült gyűjteménye.”

A megállapítással összecseng, hogy a költő maga is utal a finom műfaji eltérésre, mikor verseit „létmeditációknak, látomásverseknek, misztériumoknak” nevezi. Az öt ciklusra (Reneszánsz, Fényének szomja voltál; Végtelen zsoltár; Létváltozatok; Szerelem utolsó vérig) tagolt kötet egyfajta beavatási szertartás lépcsőfokain vezeti az olvasót. Az első lépcsőfok, innen még könnyű visszafordulni, a rokon rezgések harmóniájával szólítja meg az aspiránst ( ha van ilyen), akinek már van fogalma arról, hogy – Hamvas Béla szavaival – „aki létének súlyát a földi életbe veti a halálban él”. De idézhetem a kötetnyitó, Albert Einsteintől származó gondolatot is: „Az életet kétféleképp lehet élni: vagy úgy, hogy minden csoda, vagy úgy, hogy semmi sem az”. És mindehhez még egy idézet – magától a költőtől, ami így hangzik: „Csak a remény tud hűséges lenni a Végső Valósághoz.” A paradox megállapítások szükségképp egy olyan dualista valóságot tárnak elénk, ahol a jó és a rossz küzdelme zajlik. Egyik dolog a másik által válik megnevezhetővé. Szó sincs arról, hogy csak a rossz létezik. Ha így lenne, már nem létezne földi élet. De létezik. A kötet olvasója innen indul. Tudja, hogy „A reménynek annyi szárnya van, mint a föld összes madarának.”. Mindez megrendítő lehet, de az éppen ébredező lélek ennél többet akar, valami személyeset. Életpéldát. Elvégre is a költészet nagy titka, hogy testmeleg képződmény. Úgy általános, hogy közben személyes. A Reneszánsz című vers épp ezt az igényt teljesíti be. „S bár egyre mélyebb rajtam az Idő-seb, / sosem legyek öregebb, – csak idősebb…! // Mi mást kérhetnék születésnapodra? / Neked is újjászületést naponta…! // – az Örök Létezésre hangolódva, / égi szimfóniák akkordjaként / visszhangozzuk az Embernek a Fényt!”

A második lépcsőfokra lépő már tudja, hogy a megélt hit valójában egyfajta kozmikus kiteljesedés. Nem bizonyság és mégis az. Újjászületés. Átértékelés. Az én biográfiája bőséges anyagot kínál a szembesülésre. Felismerjük-e magunkat másokban? A Fény-meditáció zárása az itt és az ott közötti távolság felfedezése és a remény himnusza: „vezess minket Reménység Angyala! / mondd: végtelenné tágul a Csoda…”

A harmadik lépcsőfokról visszatekintve kezdjük felfogni, hogy tudatunk mögött egy figyelő szem, belső énünk segíti tájékozódásunk. Könnyű eltévedni ugyanis. Kozmikus utazók elszakadtunk az útrabocsátó szeretettől, amely feladattal küldött minket a világba. Fölismerjük-e? Testünk, ez a finom űrruha túlságosan sérülékeny. Van okunk aggódni. A Párbeszéd költője ezt az élethelyzetet, a kis én aggodalmát ábrázolja. Így: „– értem már értem már nagyon is értem / lehetek bűnös vagy lehetek vétlen / bárhogy szerettek és bárhogy szerettem / senki de senki nem hal meg helyettem / – a lelked tudja / hogy mégis mégis / Valaki egyszer ott a kereszten!”

A negyedik lépcsőfok már az összegzés, az egybelátás, a számvetés próbaköve. Az énben a világműködés modellje, mint egy önmagába forduló kerék. A szellem kezdi felfedezni, hogy a tudatok összeérnek. Habár mindenkinek ugyanaz a Nap kel fel, mégis ennek a napkeltének ezer meg ezer érzésállapot feleltethető meg. A tudat érez. A világmindenség él. A Föld és minden bolygók a maguk törvényei szerint élnek. A költészet mindig is tudta ezt, ezért a megszemélyesítés varázslata, a nyelv alkímiája, a csoda nyitvatartása mesékben, eposzokban, versekben. A költészet még ma is (ezért a spirituális líra termőre fordulása korunkban) kapcsolatot tart a maga láthatatlan sugaraival (hasonlóan egy mobiltelefonhoz) a láthatatlan, érzékszerveinken túli valósággal. De a nagy kérdés ezek után is, hogy mire jó a halál. Persze, kapu. Persze, átlényegülés, persze az anyaggá vált fény egybeolvadása a Fénnyel. A kérdést a Mért ítél halálra az élet című négysoros válaszolja meg: „Mért ítél halálra az Élet? / – – – Nem kérdem már, Uram! Semmit se kérdek. / Csak azt szeretném tudni már: / milyen életre ítél a halál…?!?

Az ötödik lépcsőfok az égi és földi szerelem szólítása. A szerelemben a föld, a tűz, a víz, a levegő érzésárammá alakul, teremtő energiává válik. Itt már nincsenek kérdések. Az élet a maga egymás után bekapcsolt programjaival (a csecsemőkortól az öregségig) egyetlen logikus fejlődési vonallá módosul, ahol a keletkezés tomboló energiája az elmúlás függönye mögé vezet. Oda, ahol a titkok titka az átöltözködés, visszatérés, újjászületés misztériuma zajlik. Ez a kis mézcsepp valamiképp a búcsú borzongató érintése. A Ballada a költő utolsó szerelméről ezt az élményt, ezt a rejtelmes végösszeget fogalmazza meg: „Te rám ragyogsz mintha jázminillatú hóesésben / suhansz lebegsz szikrázó-fényesen / lüktet a tér s beáramlik szívembe / aurádból az Idők végtelenje…”.

Simai Mihály költészete, mint ez a korai, Kenyérszegő című verskötetből is (Szépirodalmi, 1974) kiolvasható, legújabb verskötetében is a harmóniateremtés útján jár. Szemben a korszakok diszharmóniájával az életszeretet vitális energiájával teszi élhetővé s ezáltal lakhatóvá a szellemnek azt a korunkban eljelentéktelenített birodalmát, amit költészetnek nevezünk.

Simai Mihály: Végtelenkezdet (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025)

Fabulya Andrea

„Te vagy?!” – Közelítések Simai Mihály Végtelenkezdet című verskötetéhez

Mottó: „(…) Személyelírás a vers: ha magáról beszélne is, angyalról vall a költő.” (Halmai Tamás: Templomgyógyítók, Személyelírások)

Eggyé válás. Átlényegülés és átlényegítés. Esszencia. Légiesség. Mondatok súlya és mondatok könnyűsége. Tágasságok, öblök szavakban, szavak közti csendességben. Kapuk, imák, ablakok, zsoltárok Ég felé, ösvények, érintések egymáshoz. Megélések és felidézések. Éteriség és földszag. Elérhető az elérhetetlen? Összeíveltethető a lent a fenttel?

Simai Mihály Végtelenkezdet című verskötetét már érinteni, kézbe venni is jó. Mint (nem is oly) régi idők turistáknak szánt, utazások megpróbáltatásaira is alaposan előkészített, kemény kötésű útikönyve – nincs az a galaktikus messzeség, amelyet ne tudna közel hozni, megmutatni. Mintha a végtelen kezdete a véges befejeződése volna? És ami végtelen, annak van-e kezdete? A kötet lírai világa metafizikus irányba tereli az olvasói képzeletet. A határtalan (végtelen) és a határt jelölő (kezdet) összevonása Simai verskozmoszában a szakralitás terébe lépteti a végest-kezdetest: a mulandót.

Halmai Tamás így összegzi a kötet fülszövegében: „A föltámadás poétikája ez: öröklétekre igazított tekintet néz szembe a mulandósággal; s egy érzéki szenvedéllyel birtokba vett tudati fényesség vall az önátadás öröméről.”

A Mindennapi misztérium című sorozat záróverse mint gyöngyszem csillantja meg ennek a metafizikus poézisnek „matematikáját”, amikor alázatos odafordulással, bizalommal kéri a Teremtőt a létezés csodálatos rímjátékába való reményteli beavatásra.

Tiszta rím

Mostanában Isten rímtechnikája
bűvöl el.
A tiszta rímek és az asszonáncok.
Tudom én, a sor/s/végnek rímelni kell,
s most éppen itt, a sor/s/om végén állok.
Uram! kellene még egy isteni jel!
Leírtam tízezer
rímet, de most… most nem tudom, segíts:
mi rímeljen
– mivel…?

Ez a transzcendensre irányított tekintet, az Örökkévaló szüntelen, alázatos faggatása – a versek alapvető gesztusrendje. A versbeszélő költői én nézőpontváltásai mindig közel tartják a versvilágot a befogadóhoz, nem engednek eltávolodni: ha a lírai alany a saját szempontjából indul ki (mint akár a Reneszánsz, az Imádság, a Végtelen vonzásban vagy a Tiszta rím című írásokban), az üzenet az olvasó számára rögtön megélhető, azonosulhatunk. Ha viszont szempontváltás történik, legalább ugyanúgy bevonódunk: érintettségünkre ébredünk, mint valóságra – erről tanúskodik a Valóság-vallató című írás egyes szám 3.személyű beszédmódja. Az egyes szám 2. személy pedig, amelyet szokás önmegszólítóként is értelmezni, ugyanúgy kézen fogja az olvasót, ugyanúgy vezeti-vonja magával ebbe a reményteli misztériumba, mint az előző megszólítások:

„…simogató lágy mágneses teret
teremt köréd az Örök Szeretet
Örök Harmónia az aurád
körülölel ÖrökJó és ÖrökSzép
talán ilyen a Rád váró Öröklét?” (Lelkének vigasztalása, részlet)

A kötet nyelvi regisztere, képalkotása újra meg újra meglepi, magával ragadja az olvasót, vagy kifejezhetjük ezt a Csontváryról írott, Szondi Györgynek ajánlott vers szavaival: ”S JEL a világ is – rengő képkeret, / zenitre száll benne képzelet”… (Napút, részlet) A Simai-féle szóalakulatok megtorpantóak, töprengésre késztetnek, jelentésbővülést vagy -módosulást hoznak. A „szavaktalan csönd temploma” (Valóság-vallató) nem néma, csak nincs benne elfecsérelt szó, hogy kizárólag a lényegest, az igazi üzenetet hordozza; a „csillagzó csönd” (Végtelen húr) folyamatos melléknévi igeneve a szüntelen mozgás és változás jelzője az állóképszerűség helyett. Immanens érvényű élet-meghatározás az „emberöltőnyi öltöny”, melyet felöltünk (Végtelen misztérium, Meditáció), és amelynek nyelvi humora („ameddig cérnával bírom”) anyanyelvünk egy frazémamorzsáját emeli be az allegóriába. A lepkék című vers is allegóriasor, melynek egyik szava közvetlen kapcsolatot von a könyv címével, a Végtelenkezdettel: „…s hogy égi fények, színek, illatok / vonzásában átvalósulva végül /életvágyunk a burkot szétszakítsa”. Az „átvalósulás” szava és folyamata ugyanazt az Örök Életre irányultságot hordozza, mint a „Végtelenkezdet”. És a kötetzáró Haiku-füzér kijelentésével ez a tétel keretet is alkot:

„Az Élet nevű Misztériumjáték különleges szépsége,
hogy a végén a Vég csak felvonásvég.
A Misztérium kiteljesedése következik,
——————————–azaz a VÉGTELENKEZDET!” (Haiku-füzér, részlet)

Az első ciklus címe a versek felől tekintve számos jelentéssel gazdagodik: mintha örök újjászületés tanúságtételét kapná a befogadó. Kulturális térben, emberi életidőben, isteni dimenzióban: mindenhogy megméretik és megünnepeltetik az újjászületés fogalma. A cikluscímadó vers (Reneszánsz) – mely a mottó utáni második írás itt – himnikus sóhaj, lírai merengés az életörömért. Ha ezt a versek sorában tekintjük: a remény mint általánosnak tételezett hitvallás (a mottóban, a zárszóban, a kötet egészében), a költői alaphelyzet, a megszólalói státusz rögzítése lángnyelvek között („Európa / közepén / magyar / vagyok”—És a lángnyelvek, részlet), majd pedig a személyes-bizalmas, imádságos hangú jókívánság: „Mi mást kérhetnék születésnapodra? / Neked is újjászületést naponta …!”(Reneszánsz, részlet) Ezeknek az imáknak közös céljuk a hálaadó gesztuson túl az életajándék szüntelen felidézése: nem kérni-követelni többet a javakból, hanem ünnepelni, ami megadatik, meglátni benne a teremtés csodáját. Személyes értelmezésem szerint ez akár a versek legfontosabb tanulsága is lehet: a mindig többet-jobbat-szebbet motivációi helyett itt a VAN, a ráeszmélésben rejlő sok-jó-szép alapfoka rendezi a gondolatot a középfoknál erősebb, tiszta rendbe, az eufóriáig emelő, reményteli, hites MEGLÉT, a rácsodálkozás ünnepébe. Ennek egyik ars poeticája a Végtelen húr című alkotás, amely a költészetre a húr-metaforát, a költői hivatásra mintegy létösszegzéseképp a Lét utcazenésze-metaforát nyitja meg előttünk:

„…állok a csillagok alatt
beleszürkülve az estbe
fölém Hangvilla-Tornyokat
álmodok
s várom egyre várom
hogy a Teremtő megzengesse
s én szegény árva húr-magam
visszatérhessek boldogan
a Harmónia-Végtelenbe” (Végtelen húr, részlet)

A kötet ciklusokon átívelő, egészét átható metaforái: a rózsa és a remény. A rózsa-metaforikát ebben az első ciklusban az örök toposz szerint értelmezhetjük a művészet szimbolikus, termékeny terének és a női szépségnek hagyományos jelentéskörében, ehhez itt az első ciklusban már a növényi metaforika elemei is kapcsolódnak, tovább gazdagítva az értelmezést. Ezt a szépség-termékenység-lelki gazdagság-titok képrendszert a kötet egészét alaphangként meghatározó szakralitás, a transzcendenciába ágyazottság állandó jelzése kíséri: az első ciklusban ilyen a Földbe gyökérzett angyalok című írás rövid, axiomatikus érvényűnek tekinthető közlése, mely több lírai allúzióra is rányílhat az olvasói tudatban. Akár Pilinszky János Igen, a lomb, akár Szécsi Margit Úgy néztem című nagy „kisverseire” gondolunk, a fényben fürdő emberi arc metaforikája a költészeti hagyomány egyik legfelemelőbb gesztusa. Simai Mihály versében:

A fák – földbe gyökérzett angyalok.
Földhöz tapadva, de éghez-kötötten
zöld-arany szárnnyal verdesnék fölöttem.
Emlékeztetnek:
bár röghöz kötődtem,
a fényességes Nap fia vagyok. (Földbe gyökérzett angyalok)

A második ciklus pedig ennek a fénylésnek-fényességnek a kibontása. Miközben a kötet egészében is jelen van a képzőművészeti, festészeti téma és látásmód, itt talán a leghangsúlyosabb. Szűcs Árpád festőművész, Tóth Sándor szobrászművész, Van Gogh, Csontváry művészete idéződik meg, beemelve a másik nyelv, a másfajta önkifejezés, a szín és forma gesztusrendszerét, emellett talán ez a legzeneibb ciklus is egyben: mintha a költői én itt a Teremtőhöz való imádság különböző nyelvi lehetőségeit próbálná, hogy végül a gondolatritmusos, anaforás Fohászba torkolljon a soknyelvű és -eszközű gondolatmenet. Kétségtelen, hogy a legnagyobb versek versbeszélői itt krízishelyzetet rögzítenek, ugyanakkor ki is látnak ebből a tragikus mélypontból – Van Gogh és Csontváry megidézése is olyan létmeditáció, amelynek következtetése ugyanoda vezet: az isteni bizonyosság ünnepléséhez – „… hogy ragyogjak rajongjak kérdezzek ujjongjak várjak / féljek és fájjak / s reméljek amíg áll a Világ” (Vincent van Gogh csillagos éjszakája, részlet)

Bár a kötet egészét áthatja a hit öröme, a bizonyosság felmutatásának, megosztásának vágya, ez mégis talán a tengelyben lévő harmadik ciklusban, a Végtelen zsoltár írásaiban a legkifejezettebb. Ennek a ciklusnak a vershangján akár a Húsvét című, akár az Arcok című — de sorolhatnánk még—írásokban a bibliai gyökerű, parafrazáló történetmondás ölt lüktető, verses formát, a Krisztus-passió felidézése, annak emberi dimenziói kapnak új, imádságos, ugyanakkor személyes értelmezést. Mint a középkori himnuszköltészet tisztaszívű megszólalói, olyan itt a versbeszélői hang, mindemellett pompázatos, érzékletes a nyelvi játékosság:

Breviárium II. –Emberi színjáték

Útjában sokszor elesett.
Valamit az Istentől
ellesett
mégis…
Ha belül a pokloknak tüze ég is —
bennünk az Ég is.

A negyedik ciklus, a Létváltozatok című, melynek mottója (csakúgy, mint az előző ciklusé) Hamvas Bélától származik. Emberi dimenzióban már a kötet első ciklusából, a Valóság-vallató című versből is felderengő Harlekint, a szomorú bohócot, a tipi fissiként ismert karaktert látjuk újra belépni a versbeszélői státuszba az Harlekin változatokban. Ám a teremtés garanciája ebben a léthelyzetben sem sérül (személyében persze könnyen felismerhető az álarc mögé bújt költő): „mennyei vendégfellépésre / ÖRÖKBE adom magamat…” (Harlekin változatok, részlet)

A másik, elmúlással szembemenő (pontosabban: azt felülíró), az élet zabolátlan örömét hirdető alkotás a nőiség eddig rózsában-virágban, most táncban körvonalazódó alakja a Legeslegvégül – Salome című versben, ahol a remény és „élet-lobogás” extatikus szintjeiről lendül a lélek egyre feljebb: a halálos — és ezáltal határos — szerelemből (Erosz) egy új létminőségbe: a „Szeretet-Végtelen” (Agapé) határtalan katarzisáig. A Hamvas Béla-i szemlélet talán e versben érhető tetten leginkább, ez köthető a mottóhoz is legszorosabban. A görögök „enthusziaszmosz” fogalmát látjuk itt testet ölteni, azt a „lelkesült önkívület”-et, melynek megnyilatkozása a tánc, a költészet és a zene. A művészetben ez az isteni egység: az „epiphania” munkálkodik (Hamvas Béla: Extázis). Megengedett itt az az olvasat is tehát, amelyet a Hamvas Béla-i mottó is bevonz: ha az ember meginog, humánuma sérül (mint az újszövetségi Salome-Heródes-Heródiás történet szereplőié), akkor a mindent átható isteni energia és szépség lesz az, amely megtisztíthatja (Keresztelő Szent János alázata). Ilyenformán Simai is megírta a maga danse macabre-ját — a haláltánc motívumait élettánccal felváltva: a mindent elrontó halál ellenében az életigenlés, az „enthusziaszmosz” balladája ez. A lépcsősor az örök élet reményéhez vezet, a vers pedig ballada-imádság, sorai a lépcsőfokok. (Akár S. Kierkegaard három létfázisa is az olvasó elé idéződhet: esztétikaitól az etikain át a magasztos vallásiig vezet az út.)

„—Táncolj, Salome, táncolj, táncolj…!
Ne úgy táncolj, mintha a Lét peremén!
Táncolj úgy, mint mikor teljes a remény!
mint mikor a lelket betölti a fény…!
táncolj örömről, élet-lobogásról!” (Legeslegvégül – Salome, részlet)

Kiemelt vers, mert az immanens életteret, az emlékeket, a veszteségeket és élet-ajándékokat veszi sorra a SZEGED mínusz SZEGED című írás: „Nézel, nézel a Város arcába, mint tükörbe…” A horizontból végül ugyanaz lesz az irány, mint az összes versvilágból: felfelé, a fénybe vezet.

Számomra a kötet egyik legszebb verse a Csillagkenyér, egyszerűsége és vallomásos mélysége megindító, mert valamifajta olyan alázatot hordoznak szavai emberi mivoltunk foglalatáról, amelyet hajlamosak vagyunk sutba dobni, fogyasztási cikként tekintve a teremtés, az élet ajándékára.„— Hát így vagyunk…! / ennyire egyszerű / ilyen döbbenetes-félelmetes / ilyen halálos mind ami életes / ami véges ennyire végzetes…” (Csillagkenyér, részlet)

Az utolsó, ötödik ciklus az Élet-szerelem megéneklése, mindezt motivikusan is új elem, a harang beemelése, annak érzékletes és többszöri versbe foglalása is jelzi: A harang lelke című írás az alkotás, a költészet melletti elszánt, elhivatott és mindenek feletti állásfoglalás meghirdetése, annak az életzengésnek, emberi-költői hivatásnak a kimondása, amelynek léte nem függvénye a hallgatóságnak, az elismerésnek, hanem belső indíttatás és „elhívás”. Voltaképp az egész ciklus a költészet hitvallása, az az emberi alapállás, amelyről ugyanakkor mégsem az ember dönt – elrendelés ez. Ez az utolsó ciklus tanúságtétele. Ebben különbözik is a kötetegész világától, miközben a metafizikai-transzcendens tematikát végigviszi, következetesen és határozott ívben. A poézis helye ugyanakkor kérdésként merül fel a transzcendens bizonyosság ellenére is – van-e és hol, a konzumvilág elfojtásaiban, az aprópénzre váltható, mondvacsinált érzelmek tömegében, álságok és érdek-tenyészetek világában, lehet-e létjogosultsága a versnek? Van-e egyáltalán bármilyen hatása a harangzúgásnak (legyen az bármily erős) ott, ahol a turbózott egó túltengő „önkifejezését” szolgáló motorzajok töltik be a teret? Hogy férhet ide a sietős-kapkodós változékonyságok közé az önmaga ritmusában, fenségében változatlan poézis, a lassan és mélyrétegekben hömpölygő, mindig igazulni, de sosem igazodni vágyó művészet? Üzen-e a kongatás, adhat-e még hírt, vagy odautalódik a kiüresedett tartalmak és harsány formák közé kacatnak? Ebben a ciklusban feltevődik a Vörösmarty által mérlegre tett és azóta oly sokszor újragondolt kérdés: „Miért e lom?” Ugyanúgy, ahogy a nagy előd sem engedi meg versbeszélőjének a kétségbeesés elhatalmasodását, ennek a kötetciklusnak sem lesz más az üzenete, mint a művészet, a költészet Teremtő általi garanciája az élet emberivé tételére, hogy „fénnyé változzék át, ami anyag” (A mestermű). Nem népboldogító próféciák, hanem szívhez szóló vigasztalások, nem hittételek, hanem a reménylő hitesség megvallásai ezek a sorok. Magukhoz ölelik olvasójukat (Fogj kezet ezzel a verssel!), és az írástudó alázatával vallanak örök és szenvedélyes szerelmet az anyanyelvnek (Ballada a költő utolsó szereleméről). A szó humánuma angyaliba torkollik: a Ballada a költészetről és a Rózsatorony hetedik ablak című versek harang-motívuma (a harangjáték és a harang-szív) híradás: eszünkbe juthat érintkező képalkotásával a harangjátékhoz Kányádi ars poeticus Harangfölirata vagy a harang-szív képhez Ady harangvirágja (A Tisza-parton) is. A szívzengető energia és a rosszat távoltartó átható erő fizikai megvalósulása, a harangöntés emberfeletti erőfeszítése és technikai tudása mindemellett a létrehozás monumentális gesztusában Tarkovszkij Andrej Rubljovja számára is a Teremtő emberi utánzása. Csakúgy, mint a művészet, a költészet maga. Ég- és földzengető versek vannak ebben az utolsó ciklusban. Bár nyelvi regiszterükben és képalkotásukban költői invenció vezette írások ezek – tartalmukban mindenek felett a Mindenek Felettit keresik, kutatják, faggatják, és mindenekfelett: remélik:

„…Épp most kell a legmagasabbra szállnod,
az égre írni legmerészebb álmod,
— és minden sorba belehalni —
— és minden sorból föltámadni —
— már csak föltámadásban élni —
és mindenkinek
és mindenkiért
végtelenné
álmodni
a Reményt!”
(Metapoétika, részlet)

Ennek az esszének a címéül egy rövid sor találtatott meg: „…te vagy?” A kötet 122. oldalán olvashatjuk ezt a kis, halk szavú verset, Csak a szemeddel kérdezed a címe, megbújik a többi között, szerényen. Mégis, a kérdés, amit feltesz, lehet talán vigasz, szenvedély, remény, hogy aki/ami utánunk itt marad, körültekintve vagy csak épp az ég felé biccentve néhanap, felmutatja magában fényünk, emlékünk, nyomunk halvány „földi mását”: „te vagy?” Te vagy. A többi az Ég és az égiek dolga.

Zárszóként álljon itt a költő egy kötetbe nem került vers-vallomása, amelytől az olvasói lélek is bátor lehet hinni a Csodában. Nem az a kérdés ugyanis, hogy van-e. Hanem hogy hiszünk-e benne.

Kezdetben volt a Végtelen
A Végtelenben volt a Kezdet
Aki embernek született
végül a Véggel mihez kezdhet?
Ha az Idő egy percre szűkül
s Végtelenné tágul a Tér
— oda kell adnom összes évem
meg az összes világtérképem/ s az elavult VILÁG-TÉR-képem
ÉRTE a Végtelenkezdetért!

Amire nincsenek szavak
csak mikor látni kezd a vak
csak mikor járni kezd a béna
elsőröpös madár ha szárnyat
bonthat s végre repülni kezdhet
olyan lehet a Vég után
a léleknek a meztelennek
a remélt vágyott álmodott
teljesülő Végtelenkezdet
— mikor a lélek hazatér
a Hazába ami már Örök —
s bizonyság lesz az ős talány
— én Végtelenkezdetre készülök!