Fodor Miklós: A zablátlan idő előérzete (Nagy László: Hóharmat mardos)

Az előérzet fogalma

Az előérzet Nagy László költői valóságlátásának egyik központi fogalma. E fogalom jövő és jelen között teremt kapcsolatot. A jövő jelen van, de még mint készülődő valóság. Mint készülődő valóság: magállapotú, kibontakozás előtti és rejtőzködő. Ahhoz, hogy valaki ezt az eljövő időt érzékelje, túl kell tekintenie a jelent alakító nyilvánvaló és ismert tényeken. Észre kell vennie, hogy bizonyos kivételnek tűnő dolgok erősebbek, meghatározóbbak, távlattal rendelkezőbbek, mint mások. A jelenben megmutatkozó, nem-illeszkedő dolgok ugyanis lehetnek kérész életű kivételek és lehetnek jövőre utaló jelek. Előérzet akkor születik, ha valaki a kivételekre tekintve ráérez az eljövő idők csíráira – ha olyan varázsszemüveggel rendelkezik, mely a tényeket jelekké formálja. Az alább idézendő versében Nagy László előérzete veszélyt jelez. A veszély a fékeveszett szabadság eluralkodásaként ront rá. Felmerül a kérdés, a szocialista önkényuralom idején miféle szabadságveszélyt pillanthatott meg a költői látás? Nincs-e itt ellentmondás vagy valamiféle félreértés? A kérdést akkor tudjuk megválaszolni, ha tudatosítjuk: Nagy László szempontjából a polgári demokratikus és a szocialista berendezkedés egyként bírálandó, mert alulértékeli és felszámolja az emberi kultúra archaikus örökségét. Azt az örökséget, mely az emberi életet ősidőktől fogva keretezte, szabadságigényét a szentség, a természet, a család és a vérségi alapon szerveződő közösség életmegóvó igényeivel terelte megfelelő mederbe. A modern kultúra aláássa a közösséget, a társadalom természetes szervezettségét, és megteremti a tömeget valamint a vérségi kapcsolatoktól idegen, gépies-bürokratikus intézményrendszert, cég- és bankbirodalmat. Ebben a társas szerkezetben felnővén az egyének szükségképpen infantilizálódnak, felelősségcsökkentek lesznek. Legfőképpen a szentség által őrzött, földi-egyetemes, egészre tekintő felelősségérzet vész el. A tömeglény a törvényeket, viselkedési szabályokat, kulturális értékközvetítő jelképeket, a társadalmi hierarchiát mint egyén- és szabadságkorlátozó nyűgöket érzékeli – és lázadozik a semmi másra nem tekintő egyéni vágyteljesítés, a szórakozás nevében. Ebben a korhelyzetben az olyan típusú személyiség, aki számára az archaikus kultúra szemléletmódja életalapozó és életátizzító hatalom, megretten. Úgy érzi, nem csak őt magát, hanem egész világát, sőt az egész emberiséget fenyegeti a veszély.

Az előérzet Nagy László-i fogalmának és képzetének megvilágításához segítségül a Hóharmat mardos című verset választottam, mely a Nap jegyese ciklus (1952-54) nyitó darabja.

Hóharmat mardos, levél emésztődik,
ideje jött a zablátlan erőknek,
völgyek emlőin rettenetes kölykek,
vaksin gomolygó ködök nevelődnek.

Dalos madárnak ég nem nyílik többé,
mérgesebb lett a fellegek futása,
rámjön a tél, ó, mért kellett elhagynom
szívednek forró udvarát, Zsuzsánna!

A hó a nagy életerő-elfojtó hatalom képe

A „hó” Nagy László világképében minden olyan erőnek megidézője, mely az életet teremtő-újraszülő szent hőt elfojtja. A hó mitikus-jelképes kihűtő ellenerő – a nagy nemlétbe szívó hatalom. A „harmat” archaikus-szakrális jelentése: áldás. Miként az esőé is. Az áldás fogalma három elemből épül fel: Istentől származik, az élet földi kibontakozásához nélkülözhetetlen, jele annak, hogy a Mindenség nagy erőtörvénye atyai-anyai módon viszonyul a világhoz. A harmat áldás–jelentése nyilvánvalóan abból a mély tapasztalatból származik, mely az embert az Élethez – jelen esetben a harmat és a növényi élet viszonyához – köti. Nagy László költészetének faggatása során az ősléti (archaikus) kultúra világát minden esetben tekintetbe kell venni. Ez az ősi világ mind formai (rituális műfajok) mind tartalmi (ősjelképek) szempontból e költészet teremtő–ihlető háttérvidéke.

Mivel a harmat hóvá változott, az áldás második és harmadik jelentése megsötétedik e versben, kibontakozást segítő helyett gátló hatalommá lett, szerető-óvó viszony helyett elfojtást sugall. Amiként a hó kihűtött eső vagy harmat, akként az áldás – a mögöttes, jelképes tartalom – is ellentétébe fordult isteni jelenlét. A hó megidézi a tél hidegét, a hideg pedig – a kozmoszra vetett tekintet számára – az Űrt. Az Űr életellenes hidege mintegy körbeöleli a földi életvilágot. A Földön az élet tüze az Űr hidege ellenében teremt tenyészetet – de az Űr hidege méreteiben összevethetetlen vele. Parányi, de sűrített és elszánt, szikraszerű valóság áll szemben a gigantikus, de iránytalanul szétterülő, semmibe szívó hatalommal: ez az ellentét mint mitikus drámai-rituális élethelyzet jellemzi Nagy László egész költői világlátását.

„Hóharmat mardos”. A címbe emelt, s így hangsúlyt kapott kezdő kép rejtélyt jelez: nem tudjuk, kire vonatkozik az állítás. Elvileg bárkire és mindenkire. A mardosás fogalma folytonos rontást illetve folytonos szenvedést jelent. A mardosás a lények külső védrendszerét éri. A védrendszer gyengülésével a lény védtelensége növekszik. A védrendszer gyengülése szorongást, önlétféltést szül. A szorongás ellenszegülést. A szorongás az a tapasztalat, amikor a lelket valamely ismeretlen hatalom mardossa. A szorongás annál nagyobb, minél ismeretlenebb és minél hatalmasabbnak sejtett az emésztésre elszánt erő.

Az elemésztődés réme: zablátlanság

A levél – mint rész az egészre – a természetre utal. Ebből következően, amikor arról esik szó, hogy „levél emésztődik”, egyben az élő természet egészére is gondolunk. Már itt felsejlik az élő tenyészet egészét érintő fenyegetettség. A fenyegetettség az emésztődés történésében nyilvánul meg a költői látás számára. Valami emészti az életet. Rejtély, hogy mi. Felsejlik egy kozmikus–mitikus szörny, egy Száj, egy gigantikus Gyomor.

Egymás mellé került két történés: „Hóharmat mardos, levél emésztődik”. Kibontakozott egy létdráma: az ellentétébe fordított áldás elemészti az életet. Az ártatlan természeti kép – hóharmatos levél – mitikus, azaz örök emberi léttapasztalatot kifejező látomássá változott. Arra a nyugtalanító kérdésre, hogy vajon emberi bűn vagy az emberléttől független, kozmikus hatalom következménye-e ez a változás, nem kapunk határozott választ. A következőkben kifejtettek alapján inkább a második lehetőség kerül ebben a versben előtérbe.

„Ideje jött a zablátlan erőknek”. Ez a vers kulcsmondata: értelmezi a megfoghatatlan érzést, az előérzetet, mely a verset ihleti. Amikor az értelmező arra vállalkozik, hogy Nagy László e versét faggassa, túllép a szövegen az ihlető élmény centruma felé. Mert nem azt tartja legfontosabbnak, hogy e konkrét verset vagy a költő világlátását, hanem hogy fogalmaival a valóságot érintse, s tegye mélyebben átélhetővé. A művészetet és a művészet értelmezését vezérfonálnak tekinti ebben a kutatásban. Az „ideje jött” kifejezés az idő olyan tapasztalatára utal, melyben az idők – korszakok – a maguk törvényét követik. Azért jött el a valamilyen idő, mert rá került a sor, ahogyan az évszakok is eljönnek, ahogyan a jégkorszakok, a napkitörések és meteorok is eljönnek. Valami, ami eddig nem volt, csak készülődött, mint a létezés egy lehetősége, most itt van. Akár természeti, akár társadalmi változásról van szó, a zablátlan erő fogalma az egyes ember erejéhez nem mérhető, mértékfeletti hatalomra utal.

Az időt – az emberi viszonyokat – meghatározó erő legfőbb jelzője a zablátlanság. A zablátlanság vadságra utal. A vadság a természeti állapotnak azon formája, melyben a lények a hierarchia és az élettér megszilárdulásáért harcolnak. Ez az élet kezdete, a mindenki harca mindenki ellen. S ha egy rendezett – zablás – állapot után következik, akkor értelme egy új rend kiküzdése a régi lerombolása árán.

A „köd” képe mindenki által ismert természeti jelenségre utal. A völgyekben olykor ködök képződnek. Ám az ihlet folyamatában ez a kép is mitikus jellegűvé változik: a ködök „rettenetes kölykek” lesznek. A rettenetesség fogalma a zablátlanság képével rokonítható. Ami rettenetes, azért rettenetes, mert formátlan, mert nem illik a létező állapot rendezett békéjébe. Mivel nem illeszkedik, azt fel is borítja. Vagy ezzel fenyeget. Ami rettenetes, az félelmet kelt. Azért kelt félelmet, mert gátlástalanul öntörvényű, mert nincs tekintettel másra. Önnön létén kívül nem érdekli semmi, ezért iszonyúan erős. A törvénytől – azaz a zablától – megszabadult erő e megszabadulás mámorában él. A „rettenetes kölykek nevelődnek” történés tehát azt jelenti, hogy bár még gyermekkorukban vannak ezek az erők, de már hatnak, s hatásuk kiteljesedése csak idő kérdése. A gyermekkorra való utalás az eljövő új idő készülődését jelenti.

–

Új kulturális idők látója

A költő itt mint az elrejtett, de megnyilvánulás és hatalomátvétel előtt álló új – kulturális – idő természetének látója áll előttünk. Azért láthatja azt, ami az átlaghalandó számára rejtőzködő, mert rendelkezik egyfajta különös valóság–érzékenységgel, amit az emberi lényeg aktivitásának tulajdonítunk. Akárhogy is, a látó megérzi a társadalmi–történelmi-lelki időjárásváltozást. Azt feltételezzük, hogy ezt a valóság–érzékenységet Nagy László személyiségében a szorongó szeretet magas hőfoka finomítja ki: a szerelem, a népért, emberi kultúráért érzett felelősség, az élet csodálata, a Mindenség döbbenete. Az új időket meghatározó zablátlan erőket a rettenetes kölykek képviselik. A rettenetes kölykek képzeleti képét a köd érzéklete kelti fel. A köd élménye összekapcsolódik a rettenetes kölykek mitikus-archetipikus jellegű képzetével. Ezen összekapcsolódást egy hasonlattal fejezhetjük ki: ahogyan a köd vakságot, a tájékozódás megszűntét hozza, úgy hozzák e kölykek a ködös, „vaksin gomolygó” időt. A köd élménye a művész számára alkalom, hogy a benne is rejtekező igazság el–nem–rejtetté váljon, s az alkotásban – mint ige – a világra olvasódjon. A kimondott igazság keresztet rajzol a világ arcára.

A ködök által felidézett mitikus rettenetesség vakságot, magába záruló gomolygást hoz, ami az ég bezárulását is eredményezi. „Dalos madárnak ég nem nyílik többé”. A természeti kép szintjén arról van szó, hogy a köd elzárja a kilátást az ég felé. Az ég felé, ami archetipikus-jelképi jelenség is. Miből lehet erre következtetni? Alapvetően abból, hogy ahol a lét egy archetipikus erejét megszólítja egy képet és érzést idéző szó, ott a megértésnek már nincs szabadsága másfelé térülni. Az ég megnyílásának történése az archetipikus (ősléti) jelképezésben – például a „mikor mentem hazafelé, / megnyílt az ég háromfelé” népdalsorokban – a létteremtő hatalom közvetlen megjelenését jelenti, s ez a jelentés oly erős, hogy még egy szentfosztott kultúrát is átvérez. Másrészt abból, hogy a „többé” fogalma az örök időre utal, s az ég örök elzárulását bajos volna a természeti jelenségek szintjén értelmezni. Harmadrészt következik a szövegelőzményekből is, hiszen megállapítottuk, hogy a verset ihlető alapélmény az új és rettenetes idők közeledtét megérző lélekállapot, ebből pedig arra következtettünk, hogy nem a közvetlen természeti érzékletek, hanem ezen érzékletek felkeltette, képzeletszülte, archetipikus jelképi tartalmak szervezik a verset. Mit jelent tehát a fenti, jövőre vonatkozó megállapítás? Abból indulunk ki, hogy nem egyszerűen a madárnak, hanem a „dalos” madárnak nem nyílik többé az ég. Arra következtetünk, hogy az ég örök bezárulása a madár dalát is lényegesen megváltoztatja. Ha a köd és a később említett mérgesebb fellegek miatt a madár szárnyalása veszít szépségéből, biztonságából, céltudatosságából, szabad örömteliségéből – akkor ugyanez történik dalával is. A madár és a dal képzete – mint más Nagy László-versekben – itt is magával hozza jelképes értelmezhetőségét és értelmezendőségét. A madár a művész típusú személyiségre utal, a dal pedig az alkotásokra. A művészi létforma két alapszava itt a szárnyalás és a dalolás. Az új és rettenetes idők közeledtével mindkettő veszélyeztetetté válik. A köd a földi látást, a földi dolgok közötti tájékozódás lehetőségét szűkíti be. Az ég elzárulása pedig a csillag- és bolygóvilág jelképekbe öltöztetett kulturális tudását zárja el a művész elől. Az ég nem nyílása itt kétféleképpen érthető: jelenti a csillagvilág archetipikus jelentéssugárzásának elzárulását, de jelenti a csillagpalást mögötti hatalom (Isten) közvetlen megjelenésének lehetetlenné válását is. A művész mindkét tudásforrásból táplálkozik: elsajátítja a kultúra világképrendjét, eközben minél mélyebbre ás az emberről szóló történelmet átívelő tudás megértésében, annál közvetlenebbül hallja/látja az isteni hatalmat az ihlet jelent perzselő, kivételes állapotaiban. E rövid fejtegetésből is érezhető, hogy a dalos madárhoz képest a művészi léttel megvert/megáldott személyiség számára az ég örök elzárulása mennyire tragikus történés. Vajon mi marad a költőnek, ha az ég nem nyílik rá többé? A köd hozta szűkös látkörön belül a szűkös világgal való meghasonlás avagy megalkuvás. És mi marad a befogadóknak? Kétségbeesés vagy alkalmazkodás szülte művek serege, melyek a bezárulást csak tovább fokozzák – hiszen egyik fajta mű sem tud a kitörés reményéről.

–

A költészet elkötelező hatalma, mint sorsirritáció

Próbáljuk meg egy szálra felfűzni az eddig felismerteket összefoglalván a művészi előérzetről alkotott általános és konkrét képünket! Az előérzetet alanyi oldalról az érzékelő, érző, megértő lélek valamely különös valóságérzékenysége teszi lehetővé. Az előérzet az ember, illetve a kultúra sorsára vonatkozik, és arról szól, ami éppen küszöbön áll, de még nincs itt. Az előérzetben tehát a kultúra jövőjének látomása üt át – mint vér a tapétán – a jelenen. Tárgyi oldalról az idő nagyfokú szervességét, szövöttségét, sorsszerűségét feltételezzük. E szervességét annak köszönheti, hogy mitikus jellegű – azaz emberfeletti és csak hatásaiban érzékelhető – erők alakítják. Ezeket az erőket érzi, és ezekre az erőkre olvas rá képeket a látó típusú művész. Az előérzet tehát egyrészt érzés, másrészt kép. Képisége az érzékelt világból származik. Az érzés elsődleges, ő választja ki és formálja át saját igényei szerint a képet. Ebben a versben az előérzet: balsejtelem – végső soron kultúraféltés, de halálfélelem és egyetemes pusztulásfélelem is. Ez a félelem – vagy szorongás – alakítja az érzékelt látványt mitikus látomássá. A látomás, amennyiben az előérzet igaz, amennyiben valóban bekövetkezik a sejtett kulturális változás, visszamenőlegesen apokaliptikussá értékelődik, isteni jelenéssé abban az értelemben, hogy a készülődő és – jelen esetben fenyegető – igazság valóban el nem rejtetté vált a látó számára. E vers által kódolt látomást – az eljövendő kulturális világot – a következők jellemzik: visszájára fordul az isteni jelenlét, a világot nem csak bizonyos részleteiben, hanem globálisan fenyegeti a vész, melynek okozója valamely rejtőzködő–ismeretlen, mitikusként érzékelt szörny, uralkodik a zablátlanság, visszaáll a vadság kezdetlegesebb avagy kultúra előtti állapota (kulturális regresszió), lehetetlenné válik a művészi érzékenységű életforma.

Ezen a ponton az értelmező kísértést érez, hogy előlépjen, mert úgy véli, Nagy Lászlónak igaza van. S ha valaki így érzi, elkerülhetetlen a kérdés: nem kell–e másképp is, nem pusztán esztétikailag viszonyulni életművéhez és sorsútjához? Nem kötelez–e ezen igaznak felismert látomás valamire? S ha igen, mire? Nem kell-e a kötelezés fogalmát a művészetben és a művészetről folyó beszédben sokkal komolyabban vennünk?

Néhány évvel ezelőtt Jánosi Zoltán a remitologizáció fogalmának elmélyült kifejtésével és központba helyezésével új irányt nyitott a Nagy László-recepció területén. Mit jelent e fogalom? Azt, hogy valaki – a legtágabb értelemben vett – ihletért vissza kíván térni egy korábban elhagyott kulturális állapothoz. E fogalom három történelmi korszak drámáját rejti: 1. az eredeti, mítoszteremtő ősidőt felváltotta a 2. demitizáló kultúrfok, amikor is a mítoszt az ész nevében föld (tudat) alá kényszeríttették, jobb esetben múzeumi törmelékké silányították, 3. s most – korunkban – a lélek mitikus–archaikus rétegei reaktivizálódnak, újraélednek; újraéledésük két forrásból táplálkozik: a valósággal és a kulturális emlékezet által őrzött mítosztöredékekkel való eleven és kreatív találkozásból. Amit eddig kifejtettünk oly kísérlet volt, melynek során a remitologizáció fogalmának hatékonyságát egy konkrét Nagy László-vers értelmezésével teszteltük. Megállapíthatjuk, hogy a vizsgált fogalom – e verssel való intenzív találkozás során – hatékonynak bizonyult, spontán módon több szinten is értelmeződött és némiképpen radikalizálódott. Ezeket a szinteket és spontán értelmezéseket most tudatosítanunk illik. Az első szint a poétikai ábrázolás szintje. Itt azt látjuk, hogy az érzékelhető – mindenki számára közös – tárgyi valóság lépten-nyomon – a költői személyiség lelkéből lelkedző – képzeleti képpé színeződik át. E poétikai feszültség érzékelt világ és világra ráolvasott jelképi értelmezés között oly dráma, mely az objektív tárgyi és a szubjektív képzeleti oldal között ellensúlyoz. E mindigtartó drámában az érzékelt külső és a képzelt belső világ egymást segítik. (A képzeleti előttes kiválasztja az érzékelt tárgyat – avagy az érzékelt tárgy elcsábítja a képzelet egy szeletét –, majd az érzékelt tárgy mozgásba hozza a képzelet egész birodalmát.) Egy ilyen poétikai szituációban akkor beszélhetünk mitizálásról, ha a képzeleti oldal a mitikus hagyományból illetve a lélek archaikus rétegéből merít az ihlet és az alkotói munka során. A tekintetbe veendő második szint a költői személyiség kérdésköre. Lehetetlen ugyanis azt állítani, hogy miközben a művész poétikailag remitologizál (tulajdonképpen újraszentel!) vele, mint én-nel, nem történik semmi. Valójában fel kell vetnünk a kérdést: micsoda mitizálódik itt újra (re-)? Eddig csupán annyit szögeztünk le, hogy a lírai szöveg, most azonban azt akarjuk állítani, hogy a művészi személyiség is. Mi történik a művészi személyiséggel miközben remitologizál? Magára ölt valamilyen archaikus–mitikus szerepkört. Jelen esetben ez a látó vagy táltos szerepköre. Itt is drámáról fogunk beszélni, azaz olyan feszültségről, melyben a két oldal – a művész modern és a táltos archaikus alakjának – feszültsége rögzül, és egymás gyötrő segítőjévé válik. A harmadik szint a kultúra világa. Egy vers, egy kötet, egy művészi személyiség jól vagy rosszul, de illeszkedik a körülvevő világba. Részt vesz annak formálásában. Miközben remitologizálja a költői beszédet, miközben önmaga is remitológizálódik, az adott egyén megpróbálja remitologizálni azt a közeget is, ahol megjelenik. Akár tudatosítja e törekvését, akár nem. A közeg ebben az esetben a befogadók táborát jelenti. Itt a remitologizálás ráolvasást fog jelenteni. A ráolvasás fogalmának modernizálása – úgy látom – elkerülhetetlen a Nagy László–i költészet újraértelmezése és újraélesztése vonatkozásában. A befogadás modern közege – a versolvasás – átszíneződik, s a befogadó fél lábbal egy ráolvasó rituálén találja magát. Nem kísérlem meg jelen tanulmány keretében a ráolvasás jelenségének értelmezését, megelégszem egy tömör, inkább csak irányjelző meghatározással: a ráolvasás jelképes-rituális beszéd illetve cselekvés, melynek során a befogadóban archetipikus–mitikus képek és erők aktivizálódnak, ennek eredményeképpen a lélek ereje, egészségre törekvése, érzékenysége feltüzelődik, életkedve újraéled. A kultúra remitologizálása a befogadó közegen keresztül zajlik, s hogy valóban megtörténik–e, az a közeg szabadságának kérdése. Szó sincs arról, hogy Nagy Lászlót valamiféle politikai szerepbe állítsuk, és arról sincs szó, hogy a demititologizáló korszakot a (közeledő?) remitologizáló korszak megsemmisíteni avagy meg nem történtté igyekezne tenni. A remitologizáló törekvés, bár nagyot merít az archaikumból, formálni és nem pusztítani akar. Negyedik szinten a remitologizálódás azt jelenti, hogy a művészi személyiség az egész emberi faj sorsdrámájába nyer betekintést. A mitikus jelképek itt látomássá szövődnek, felsejlik az emberi faj és kultúra kezdete és vége – a művészen illetve a mű egészén keresztül átvérzik az egész emberiséghez beszélő, az egész emberiségért áldozódó próféta alakja, s rajta keresztül a rejtekező jelenvaló. Ezen a szinten a remitologizáció fogalma a szentség fogalmába olvad, azaz olyan szándék hordozójává válik, mely az emberi kultúra egészét nyitná fel az isteni megnyilatkozás számára.

A kötelezés korábban felvetett fogalmát a remitologizáció itt vázolt négyrétegű fogalmával együtt tartom csak megfelelően értelmezhetőnek. Ebben az esetben a kötelező hatalom a remitologizált, azaz újraélesztett – saját istenképétől áttüzesített – lélek lesz, végső soron egy olyan megnyíló beszéd – logosz, azaz ige –, mely a mindenség lényegét artikulálja szabadság-meghatározó, személyiség- és kultúraformáló indíttatássá.

Mindeddig a vershős maszkját viselő költői személyiség elrejtőzködött a látvány és a látvány keltette előérzet fátyla mögött. Mintha most érkezne el ahhoz az ijedelemhez, miszerint előérzete őt is fenyegeti. „Rámjön a tél, ó, mért kellett elhagynom/ szívednek forró udvarát, Zsuzsánna!” E felkiáltást a múltban szabadon elkövetett, sorsszerű és jóvátehetetlen tett felismeréseként értjük. Az érzelmi hangulat: keserű sorsvád. Részeire bontván a felkiáltást felismeréssel és értetlenkedéssel találkozunk. A vershős felismeri az őt fenyegető, már a jelenben is érezhető veszélyt, hogy mindaz, amit eddig mint általában közelgő, új időket érzékelt, legszemélyesebb sorsát, lényegét fogja megrontani. A zablátlan idők korszakszerű, feltartóztathatatlan közeledésének felismerése nyomán tör fel az egyéni–mitizált múlt gyönyörrel teljes emléke. Mintegy a jelen – s a közelítő jövő – kihűtő tél–szorongása tudatosítja az elvesztett életállapot forróságát. Úgy tűnik, éppen a jelent kihűtő, kozmikus–történelmi erők megtapasztalása teszi lehetetlenné a visszatérést. Felsejlik a bibliai történet az Édent elhagyó illetve onnan végleg kiűzetett emberről. A vershős nem érti múltbéli önmagát: miért kellett elhagynia azt a gyönyörteli életállapotot, amelyet Zsuzsánna udvara jelentett számára. Az értelmezőnek természetesen nem az a dolga, hogy a megválaszolatlan kérdésként létező és ható felkiáltást megválaszolja. Mégis annyit elmondhatunk, hogy valamely külsőnek érzékelt erő szólította e végzetes tettre, hiszen Nagy László nem úgy fogalmaz: miért hagytam el, hanem úgy, mért kellett elhagynom. A vers saját összefüggés- és jelképrendjén tűnődve az értelmező úgy látja, hogy a hívás éppen az ismeretlen tél felől érkezett. Mozgatója pedig az a kíváncsiság, az a végzetterhes nyugtalanság volt, mely képes minden észszerű körön, minden boldog megállapodottságon túllendíteni. A kíváncsiság, a megismerés hívása, oly alaperőnek mutatkozik, mely nincs tekintettel arra, akiben felébred – e hívást meghalló és követő személyiség fájdalmas tapasztalata azok számára lehet csak gyümölcs, akik a jövőben élnek. Ezen a ponton az egyén a történelmi lét egészének építő láncszemévé válik.

Az életet teremtő, szent tűzre utaló szerelmi forróság kényszerű elhagyása Nagy László – és rajta keresztül az ember – sorsképletét példázza. Megadatott neki, hogy az isteni jelenlét boldogságát magas hőfokon élvezze, ezen adottság élvezetéből azonban kiragadta az emberi létállapotról – a kultúra helyzetéről, a történelem tragikus fejezeteiről – szerzett tapasztalata. Sebet ejtett rajta az értelmetlennek látszó szenvedés, gondba ejtette a jövőért érzett felelősség, fohásszá és káromkodássá alakította szavait a jobbító szándék kudarca és megcsúfolása. A forróság emléke azonban egészen haláláig elkísérte, s az emlék múltbéli valóságossága megalapozta a lehetetlen bozótján ösvényt vágó hitet, a földi megvalósulhatóság lehetőségén vagy lehetetlenségén túli reményt…