Magyar Miklós: Százéves »A pénzhamisítók«

Regényemnek nincs tárgya. (André Gide)

Mint ahogy A Vatikán titkában Julius álma olyan könyv, amelyik megtagadja a hagyományos regény alapelvét, a determinizmust, Gide-et ugyanez a gondolat foglalkoztatja A pénzhamisítók megírásakor. Olyan regényt akar írni, amelyben az elbeszélés, a cselekmény mintegy önmagát szüli, mint ahogy írja, egy jó regény „naivan íródik”. Az acte gratuit (felesleges tett) mellett a művészi alkotás „gratuit” (felesleges) jellegét hangsúlyozza. Innen a műben a látszatra felesleges írói beavatkozás, ahol a mindentudó írói nézőpont lerombolása a cél azzal, hogy cinkos módon rákacsint az olvasóra, felfedve a szálakat, amelyeken szereplőit a mindentudó író mozgatja. Ebből a műből sem hiányzik az irónia.

Gide A pénzhamisítókat Roger Martin du Gard-hoz intézett ajánlásában „első regényének” nevezi, s azóta tudjuk, hogy ez egyben egyetlen regénye is. 1919 és 1925 között dolgozik a művön. Naplójában az első bejegyzés a regényről 1921. január elsejéről való: „Előttem áll (…) a Ha el nem hal a mag köztes fejezete és ez a hatalmas regény, amit el kellene kezdenem felépíteni.” Gide vissza-visszatér a regény megírásának folyamatára. Megszabadítva magát egyéb elfoglaltságaitól, csaknem minden idejét A pénzhamisítók írására fordítja: „Végre folytatom A pénzhamisítókat.”– írja naplójában 1928. október 8-án. 1923. július 3-án nyugtalanító bejegyzést találunk az író munkáját akadályozó egészségi állapotáról: „Első munkával töltött este (Édouard naplójának folytatása); nagyon nehezen, sikerült véghezvinnem. De ezután utálatos éjszaka következett, fulladásokkal és nyugtalanul, ideges remegésekkel. Nem tudom folytatni, csak ha többet pihenek. Érthetetlen megtorpanások a nap bármely szakában inkább az alvásra, mint az olvasására, munkára, az életre csábítanak.” A regény írása közben Gide gyakran konzultál barátjával, Roger Martin du Gard-ral, felolvas neki részleteket, kikéri annak véleményét.

A pénzhamisítók megjelenését követő kritikák a legellentmondásosabbak. André Therive a L’Opinion 1926. február 13.-i számában. a hagyományos regényt kéri számon Gide-en. Mások a jó erkölcs nevében ítélik el a művet. Pierre Dominique nemcsak a regényt, de Gide-et is elítéli. Erkölcstelen szerzőnek nevezi a Le Soir 1926. február 5-i számában. Ugyanakkor nagyon pozitív kritikák is megjelennek.

És most lássuk magát a regényt. A pénzhamisítók színhelyei könnyen beazonosíthatók a Gide által jól ismert párizsi utcákkal, terekkel. Gyermekkorának környezete: a Luxembourg-kert a Médicis szökőkút, ami csaknem az író szülőházának ablaka alatt volt. Részletesen megismerjük a Szajna bal partján elterülő területeket, amelyek protestáns neveltetésének színhelyei: a Keller panzió, amit Azaïs-Vedelnek keresztel át a regényben, a Chevreuse utca, nem messze az Alsacienne Iskolától, a rue Madame temploma. A Profitendieu család a T(ournon) utcában lakik, ahol a Gide család élt, a Notre-Dame-des-Champs utca, ahol az Alsacienne Iskola is van.

A regény három részből áll: Párizs, Saas-Fée és ismét Párizs. Az első és a harmadik rész tizennyolc-tizennyolc fejezetet, míg a második hetet tartalmaz. Az első rész két nap történetét írja le, míg a Saas-Fée-beli események a nyarat foglalják magukban. Végül az utolsó rész Édouard szeptemberben kelt naplórészleteivel kezdődik és Borisz öngyilkosságával zárul. Maga a regény befejezése is a modern regényre utal. Az Umberto Eco által definiált nyitott mű. Mintha nem pont, hanem csak vessző kerülne a regény utolsó oldalára, hisz Bernard utolsó szavai ezek: „Nagyon kíváncsi vagyok a kis Caloubra.”

A regény időben ugráló cselekménye párhuzamos események halmaza, ritmusváltásokkal, hosszú párbeszédekkel. A mindentudó és szubjektív nézőpontokból elmesélt események felvillantják a lehetséges megoldásokat és azok szöges ellentéteit. A történések menetét minduntalan megszakítják az erkölcsi kérdésekről, irodalomról szóló eszmefuttatások. A regényt a diszkontinuitás és az esetlegesség esztétikája uralja. Főcselekménye két gimnazista, Bernard és Olivier, valamint az író, Édouard köré fonódik. Bernard, aki érettségijére készül, véletlenül rábukkan anyjához címzett szerelmes levelekre, amikből megtudja, hogy egy futó kaland gyümölcse és nem az apjának hitt Albéric Profitendieu gyermeke. Profitendieu saját gyermekeként neveli fel Bernard-t, holott tudja, hogy nem ő a vér szerinti apa. Sőt, jobban szereti saját gyerekeinél. Bernard, amikor rájön az igazságra mérhetetlen gyűlöletet érez a férfi iránt, akit egyébként soha nem szeretett. Egy végtelenül kegyetlen és igazságtalan búcsúlevelet ír, majd elhagyja a családi házat, és osztálytársánál, Olivier-nél húzza meg magát. A félénk fiú titokban befogadja szobájába. Később megtudjuk, hogy Olivier vonzódik nagybátyjához, Édouard-hoz, aki hasonlóan érez iránta, de egyikük se nyilvánítja ki érzelmeit. Párizsba érkezvén, Édouard beadja bőröndjét az állomás csomagmegőrzőjébe, de elejti az igazoló cédulát, aminek segítségével Bernard eltulajdonítja a bőröndöt. Ráadásul elolvassa Édouard intim, titkos naplóját is, amiből megtudja, hol találja meg Édouard-t. Meglátogatja a kis szállodában, ahol az Laurával lakik, akit terhesen hagyott el Vincent. Édouard nem haragszik, amiért Bernard ellopta bőröndjét, sőt meghívja Laurával együtt Svájcba és titkárként alkalmazza. A hegyekben Bernard szerelmes lesz mind az íróba, mind Laurába. Lelkes beszámolója végtelenül féltékennyé teszi barátját, Olivier-t, aki viszont hagyja magát elcsábítani a gazdag, ismert író, Passavant gróf által. A fiúkat kedvelő gróf kihasználja Olivier lelkiállapotát. Ez utóbbi még a barátait is meglepi goromba magatartásával. Olivier rádöbben hibáira és súlyos depresszióba esik. Megkísérli az öngyilkosságot is. Saas-Fée-ben egy vita során Bernard rájön, hogy a vérrokonság egy hamis érték, és el kell fogadnia apjaként Profitendieu-t, aki felnevelte.

A fő téma mellett melléktémák sora bontakozik ki a regényben. Ezek a melléktémák a cselekmény fő szálába fonódnak, és alapvetően két nagyobb egységbe foglalhatók. Az első a fiatalok történetei. Olivier bátyja, Vincent, egy házasságtörő kapcsolatba keveredik távoli unokatestvérével, Laurával, aki egyébként Édouard barátnője. Amikor Laura teherbe esik, Vincent gyáván elhagyja, majd lady Griffith-lesz szerelmes, aki viszont Passavant gróf barátnője. Vincent velejéig romlott lényére akkor derül fény, amikor egy afrikai utazás alkalmával meggyilkolja lady Griffith-et. Olivier öccse, Georges bűnözővé válik. Hamis pénzt forgalmaz. Léon és unokatestvére, Strouvilhou, lépre csalják a gazdag szülők gyerekeit azáltal, hogy hamis pénzzel fizetnek nekik családi titkokért. Olivier barátja, Armand, kiábrándult és depresszióra hajlamos egyéniség, aki a teljes nihilizmusba zuhan, végül a cinikus Passavant gróf mellett köt ki. A felnőtteknek is megvan a maguk története. Bernard apja, a vizsgálóbíró, a hamis pénz ügyében nyomoz, amibe Georges is belekeveredett. Olivier családjának kusza történetét is megismerjük. Pauline, Oscar Molinier felesége mindent elkövet, hogy elrejtse férje fogyatékosságait környezete, elsősorban fiai elől. La Pérouse, az idős orgonista, keserű, rezignált ember, aki elveszett unokáját szeretné viszontlátni, de a találkozás rettenetes csalódást hoz számára. Édouard megígéri La Pérouse-nak, hogy hazahozza unokáját, Boriszt. Valóban, Bernard társaságában felkeresi a hegyekben lévő szanatóriumban, ahol Sophorinska doktornő ápolja lánya, Bronia társaságában, akivel Borisz jó barátságot kötött. A doktornő ki akarja gyógyítani Boriszt az akkoriban elítélendő rossz és szégyenletesnek tartott szokásából, a barátaival történő maszturbálásból. Édouard hazaviszi a törékeny alkatú, beteges gyereket, de az orgonista nagyapa mélyen csalódik unokájával való találkozásakor, mert a gyermek egyáltalán nem mutat ki iránta semmiféle érzelmet. Ráadásul Boriszt mindenki, még Édourd is magára hagyja, Georges és barátai pedig kigúnyolják. Borisz öngyilkos lesz. La Pérouse, aki tanúja unokája öngyilkosságának, szinte beleőrül a fájdalomba. A regény végén Bernard hazatér családjához.

Mint minden regény megírásánál, A pénzhamisítóknál is a nézőpont megválasztása az első lépés. Az angol írók, Browning, Fielding, Hardy, nem csupán kedvenc szerzői Gide-nek, aki műveiket többször is elolvassa, de a napló tanúsága szerint az említett írók regénytechnikai eljárásainak is különös figyelmet szentel. Browningnál a különböző nézőpontok technikája ragadja meg. Valóban, A gyűrű és a könyv című verses regényben az író egy bűnügyi tragédiát tíz monológban, a szereplők és a bírák különböző nézőpontjából mesél el. Az írói (narrátori) beavatkozásnak pedig nem kis mértékben Fielding Tom Jones-ában kell keresnünk az indítékait. 1912-ben Gide Fielding regénye elé bevezetőt akar írni, kiemelve az általa megcsodált eljárást, ahogyan a Tom Jones narrátora bemutatja a szereplőket, sőt, minden fejezet elején kommentálja az eseményeket. A tervet később elveti, ám A pénzhamisítók naplójából tudjuk, hogy Roger Martin du Gard tanácsai helyett Fielding példáját követi az írói beavatkozás tekintetében.

A pénzhamisítók nézőponttechnikája, akárcsak A Vatikán titkában, a mozgó kamera elve szerint működik. Gide mintegy az író külső nézőpontját vegyíti Édouard belső nézőpontjával és a többi szereplőével, ám egyetlen domináns nézőpont sincs a regényben. A nézőpont a narrátor és a szereplők között vándorol, de inkább ugrál, így bizonyos mértékben valamennyi szereplő, így Édouard is narrátorrá válik egy-egy időre. Mint ahogyan Proust a szereplők ábrázolásánál, úgy Gide a nézőpontok megválasztásában egyszerre él a hagyományos és a modern regény eszköztárával. Helyesebben úgy alkalmazza a hagyományos regény „mindentudó” írói nézőpontját, hogy azzal eltávolodik magától e regénytechnikai eljárástól. A napló, elbeszélés, kommentár, monológ, dialógus, levél, stb. formájában megjelenő, igen változatos narrátori-szereplői nézőpontok kavalkádja szakít a hagyományos értelemben vett mindentudás legalapvetőbb hitével, azzal, hogy a szerző nézőpontján átszűrt egységes világképet nyújtson az olvasónak. Azt mondhatnánk, hogy valamennyi nézőpont az írónak egy-egy szólama, amelyek egymásnak sokszor ellentmondóak, amit Gide nem is tagad.

A pénz szerepe a regényben

Maga a pénzhamisítás epizodikus jelenet a műben. A pénzhamisítók szimbolikusan vannak jelen, ebben az értelemben azonban minden vonatkozásban. Mindenki „hamis pénzzel fizet.”A hamis pénz a társadalom hipokrita voltának szimbóluma. Gide a filozófiai, etikai és esztétikai értékek krízisét jelzi vele. Igen figyelemre méltó az a jelenet, ahol Édouard a valódi és a hamis pénz megtévesztő hasonlóságát ecseteli. Ugyanis a regény valamennyi történésében az igaz és a hamis szembeállításának vagyunk tanúi. Bernard mondja Édouard-nak: „Ha én írnám A pénzhamisítók-at, azzal kezdeném, hogy bemutatnám azt a hamis pénzt, azt a kis érmét, amelyről az előbb szólt…s amely itt van, tessék!”

Gide nem tud szereplőket alkotni?

Gide-et a legtöbb kritika talán amiatt éri, mert „nem tud szereplőket alkotni.” Ez az álláspont a hagyományos regény mércéjével méri a gide-i regényt. Valójában Gide szándékától messze áll egy balzaci meseszövésű, hús-vér alakokkal benépesített regény megírásának a gondolata. A sokszálú cselekmény, a számos szereplő, inkább csak ürügy számára, hogy elmondja véleményét a regényről, hogy újfajta regénykoncepciójának keretet adjon. Ezt a szándékát mindig szem előtt kell tartani, amikor A pénzhamisítókról beszélünk. Se Bernard, se Olivier nem rendelkezik a stendhali hősök ambíciójával, nem beszélve az írói szándékok szöges ellentétéről. Mitől személyiség nélküliek Gide szereplői? Attól, hogy inkoherensek, hogy következetlenek, még lehetnének személyiségek, ha nem is a hagyományos értelemben vett módon, de mint például Dosztojevszkij regényhősei. Gide-nek egyedül Lafcadióról volt többé-kevésbé határozott elképzelése. Megvilágítók szavai a hagyományos regényben ábrázolt jellemekről: „A jellemek következetlensége. Személyek, akik egy regény vagy egy színmű első sorától az utolsóig pontosan úgy cselekednek, mint ahogy előre látható volt… Azt mondják, hogy bámulnunk kell ezt az állhatatosságot, holott én épp ellenkezőleg, mesterségesnek és kiagyaltnak tartom” – írja naplójában Édouard. Gide nem egyszer utal arra is, hogy regényhősei messzebb mentek vágyaikban, mint írójuk az életben. Ugyanezt A pénzhamisítók naplójában is megemlíti: „Hőseimből, akiket a magam húsából gyúrtam, valamennyiből hiányzik az a csipetnyi józanság, ami visszatart attól, hogy olyan őrültségeket kövessek el, mint ők.” A pénzhamisítók valamennyi szereplője közül Édouard az, akinek távolsága az írótól a legkisebb, ő az, aki a legközelebb áll Gide – naplójában megrajzolt – önarcképéhez. Édouard azonban igen messzire kerül nagyratörő tervétől, a tiszta regény megírásától; regényírói ambícióit az élet örömeinek aprópénzére, mondhatnánk úgy is, hamis pénzére váltja fel, s ha tovább akarnánk játszani a szavakkal, azt is mondhatnánk, hogy arra a hamis pénzre, amit a pénzhamisító Édouard önmaga gyárt saját maga számára, de amiért a gide-i értékek piacán mit sem lehet vásárolni. Ily módon egyszerre lesz csekély és igen nagy a távolság az író és Édouard között, s ezt az ironikus távolságot Gide mindvégig megtartja.

Mind az elbeszélésekben, mind a bolondjátékokban nyilvánvaló az a kettősség, amely az író és szereplői közötti viszonyt jellemzi. Azonosság és különbség. Azt is lehet mondani, hogy Gide szereplői szabadabbak, mint megalkotójuk, megvalósítják azokat a lehetőségeket, amelyeket Gide elszalasztott az életben, avagy azokon az utakon, amelyeken az író nem megy végig, szereplői nem állnak meg félúton.

Akárcsak A Vatikán titkában, ugyanaz a kétfajta szereplő: a rákfélék (crustacés) és a dörzsöltek (subtils) népesítik be a művet. A hagyományos értékeket képviselő és védelmező konformisták (rákfélék) táborába sorolhatók a Profitendieu-k, La Pérouse-ék, Laura férje. Nekik fix karakterük van, s nem is mozdulnak ki helyükből. Vincent, Olivier, Bernard a nonkonformisták, a dörzsöltek.

A pénzhamisítók szereplőgárdája szám szerint népes, valójában azonban legalább annyira behatárolt a gide-i világ, mint amilyen Prousté, ugyancsak nagyszámú szereplője dacára. Maga a Gide által ábrázolt társadalom igen szűk keresztmetszetű. Művelt polgárok, tanárok, ügyvédek, írók, papok, egyetemisták, gimnazisták, el- és kitartottak.

Nem a modern regény, hovatovább az új regény teoretikusainak szájíze szerint való-e Édouard véleménye a cselekmény és a szereplő ábrázolásának új felfogásáról: „Lemezteleníteni a regényt minden olyan elemtől, mely nem tartozik sajátlagosan hozzá. Mint ahogy a fényképezés nemrég megszabadította a festészetet bizonyos pontoskodás terhétől, a fonográf minden bizonnyal meg fogja tisztítani a regényt a híven ismételt párbeszédektől, amelyekkel a realista író gyakran kérkedni szokott. A külső cselekmény, a balesetszerű események, a tárgyi sérülések a film birodalmába tartoznak; úgy illik, hogy a regény átengedje őket. Azt hiszem, maga a szereplők leírása sem tartozik voltaképpen a műfajhoz. (…) A regényíró többnyire nem bízik eléggé olvasójának képzelőerejében.” – olvassuk A pénzhamisítókban.

Édouard naplója

A pénzhamisítók szerkezetileg Édouard naplója köré épül. Nem más ez, mint egyfajta tükrözés, mise en abyme. Gide számos művében meglelhető ez az eljárás: szerepel egy központi alak, aki maga is regényíró, mint Julius A Vatikán titkában vagy Édouard A pénzhamisítókban. Korai elbeszéléseiben is ott van az író, akinek nem sikerül a vállalkozás; a Mocsarak Tityrusza, avagy később az Isabelle írótanonca, Gérard, akik valamennyien a regény problémáinak foglyai. De ugyanígy megtaláljuk a mise en abyme technikáját a Narcissus értekezésében, a Szerelmes kísérletben, a Meztelenben, A földi táplálékokban. A legjobb példa mégis A pénzhamisítók, ahol a főszereplő, Édouard, ír egy regényt, ami nem más, mint amit Gide ír. Az egész mű tehát egy másikon belül tükröződik. A negyvenháromból csaknem tizenöt fejezetet Édouard naplója teszi ki. Ebben a naplóban Gide központi problémája, a valóságos és a stilizált világ bemutatásának dilemmája kerül a fókuszba. A napló egyrészt elmeséli az eseményeket Édouard nézőpontjából, másrészt Édouard irodalomról szóló elméletének kifejtése, ami Gide szerint a regény fő témája.

Magyarul először A pénzhamisítók kerül az olvasók kezébe 1966-ban Réz Pál fordításában, majd 1981-ben A pénzhamisítók naplójával együtt, ugyancsak Réz Pál tolmácsolásában.

Édouard regényíró, aki A pénzhamisítók című regényt írja, miközben egy naplót is vezet. Bár nem azonos Gide-el, az író szócsövének tekinthető. Mindabban azonos vele, ami lényeges az irodalomról vallott nézeteikben. Édouard – akárcsak Gide – mintegy tükörben látja önmagát naplójában: „Ez a tükör, amelyet magammal sétáltatok. Mindaz, ami történik velem, csak annyiban nyer valóságos létet, ha a tükörben is visszatükröződik.” – olvasható A Pénzhamisítókban.

Tér és idő A pénzhamisítókban

A tér és időbeli szimultaneitás A pénzhamisítókban megbontja a hagyományos regény kronológiai rendjét. A pénzhamisítók regényideje mondhatnánk, absztrakt. Az olvasó se a múlt, se a jelen, se a jövő perspektíváját nem érzékeli. Ez is a modern regény egyik jellemzője Ha körül akarjuk határolni A pénzhamisítók regényidejét, azt mondhatjuk, hogy a cselekmény egy szerda délután indul, valamikor nyár elején, és novemberben, ősszel fejeződik be. A hagyományos regény kronológiai rendjét az események szimultán bemutatásával (ugyanazon eseménysor ábrázolása különböző nézőpontokból), a vissza-visszatérő elbeszéléssel és a rengeteg ismétléssel bontja meg Gide. Jóllehet az olvasó nem érzékeli a múlt-jelen-jövő perspektívákat, A pénzhamisítókban mégis van egy domináns regényidő, s ez a jelen idő. Sokatmondó ebből a szempontból Gide bejegyzése Naplójában, 1925 májusában: „milyen igaz volt, amikor azt mondtam, hogy a boldogság a jelenben van.” A jelen idő használatának előtérbe helyezése Gide-nél morális és esztétikai alapállásából fakad: az élet örömeinek megélésére csak a jelenben van lehetőség. Armand is a pillanat varázsát keresi a regényben: „Én azt az egyetlen végső másodpercet keresem…” Ez a másodperc számára „a lét és nemlét demarkációs vonala”. A pénzhamisítók időszemlélete megbontja a hagyományos regény kronológiai rendjét. Így Bernard érettségijének idejéről a könyv első lapján azt tudjuk meg, hogy három hét múlva lesz. Másnap viszont Olivier Édouard-nak és Passavant-nak is arról beszél, hogy tíz napjuk marad a tanulásra. (Bernard és Olivier osztálytársak.) Egy másik időbeli zavar Laura házasságának napja körül merül fel. Édouard naplója szerint az esemény november ötödikén történt meg. Lilian elbeszélésében viszont Laura már három hónapja férjnél volt, amikor Pau-ba érkezett. Ez pedig április harmadika, ami szerint öt hónapról és nem háromról van szó. Itt tennünk kell egy kitérőt, mivel a gide-i szubjektív idő értelmezéséhez fel kell idéznünk a kronológia megbontásának folyamatát. Ennek megértéséhez vissza kell nyúlnunk egészen a homéroszi eposzokig, ahol az időbeli visszakanyarodás általános írói megoldás. Odüsszeusz múltbéli kalandjait meséli el. Aligha van olyan regény, amelyik a szereplők lelkivilágának érzékeltetésére ne alkalmazná a múlt felidézését. Ez az időbeli visszakanyarodás, a mesélés idejének megszakítása azonban egy, az egész művet egységbe fogó kronológiába épül. Ugyanakkor már a hagyományos regény is túllép a múltba való kanyarodás technikáján. Akkor mitől más a modern regény időkezelése, mint a hagyományosé? Az alapvető változás akkor következik be, amikor központi problémává válik a kronológia teljes felbomlása, amely a megmért vagy megmérhető objektív idő helyére a bergsoni „durée réelle” szubjektivitását helyezi. Balzac-nál vagy Shakespeare-nél a szubjektív idő az objektívval szembeállítva, különleges lelkiállapotot, vágyat, rendkívüli pillanatot fejez ki. Proust nyomán a rendkívüli pillanat állandósul, elveszítve ezáltal rendkívüliségét. Proust emlékező technikájára Bergson hatott a legmélyebben. Az eltűnt idő nyomában volt viszont a legnagyobb hatású mű, amelyik a kronológia teljes felbontásával egy újfajta időszemléletet honosított meg az irodalmi műben. A pénzhamisítók egy előre fel nem vázolt kronológia nélkül íródott. Édouard naplójában ez áll: „X. azt állítja, hogy a jó regényírónak, mielőtt írásba kezdene, tudnia kell, hogyan fog végződni könyve. Én viszont szabadjára engedem regényem menetét, s úgy vélem, hogy az élet soha semmit sem nyújt, amit ne tekinthetnénk nemcsak befejezésnek, hanem új dolgok kiindulópontjának is.” Mi más ez, mint a modern regény és a francia új regény egyik legfontosabb jellegzetessége, a kronológia megbontása?

A pénzhamisítók jelentősége

Csak évtizedekkel a regény megjelenése után kezdi a kritika felismerni A pénzhamisítók igazi helyét a modern regény történetében. Sartre az elsők között van, aki a mű valóságos helyére rámutat Nathalie Sarraute Egy ismeretlen arcképe című regényének előszavában, ahol „anti-regénynek” nevezi Gide könyvét. Claude-Edmonde Magny „a regényesség tűzijátékának” tartja A pénzhamisítókat, s kiemeli, „a szubjektivitás tovább nem fokozható” voltát. Michel Zéraffa ugyancsak a mű szubjektív oldalát emeli ki, hangsúlyozva a szereplők nyitottságát, a meghatározatlan jellem modernségét. Hasonlóképpen ítéli meg a regényt Michel Raymond, aki „a választás, az indetermináltság és a szabadság regényének” tartja. Innen már valóban csupán egy lépés, hogy eljussunk Claude Simon esztétikájának lényegéhez: a valóság csupán töredékeiben idézhető fel, s akkor is oly megbízhatatlanul, hogy Prousttal ellentétben a mesélő hiába is törekszik „egy barokk oltárkép” összeállítására az emlékképek cserepeiből, a vállalkozás eleve kudarcra ítélt. Gide modernségének erre a vonására a kritika csupán az új regény megjelenése óta figyel fel. A kritikusok között a legjelentősebb munkát talán Daniel Moutote végezte el, aki az Egotisme français moderne című, 1980-ban megjelent könyvében A pénzhamisítókat a kortárs irodalom azon áramlatába ágyazza be, amely „a regény önmagának a genezise” elvét vallja, s A pénzhamisítókat félúton helyezi el Zola utolsó művei és Nathalie Sarraute, Claude Simon, Michel Butor és Robbe-Grillet első regényei között. Félúton abban a fejlődésben, amit a realista vagy naturalista regény megtett a textuális regény felé, a valóság tükrözése és a regény mint önmaga generálása között.