Vasi Szabó János: Az Emberi magány és melankólia kozmikus kiterjesztése (Clifford D. Simak regényeiről)

A Nap gyűrűje

Clifford D. Simak az amerikai sci-fi első aranykorának meghatározó szerzői közé tartozott. Kortársai: Asimov, Heinlein, van Vogt, Fred Pohl, Ray Bradbury nálunk és jól ismert írók, lefordított könyveikkel polcot lehetne megtölteni. Simak elhanyagolt óriásnak tűnik mellettük, pedig hatása számottevő, különösen Bradbury az idő tájt írt műveiben kimutatható. (Utóbbi szerző később a szépirodalom irányába is nyitott, így bekerült az amerikai litera kánonjába is, míg Simak élete végéig maradt fantasztikus művek írója, igaz, megbecsült szerzőként ott a klasszikusok közé kerülhetett.)

Miért alakult úgy, hogy az író nálunk kevésbé ismert, mint hosszabb epikus művek alkotója? Számomra nagy rejtély. A szocializmus idején szép számmal jelentek meg novellái, jelesül a világháború utáni első sci-fi antológiában, a Kuczka Péter szerkesztette Riadó a Naprendszerben címűben is. Ezt követően nem igazán adtak ki antológiát Simak rövidpróza nélkül, a Galaktika állandó szerzői közé tartozott. Egyetlen akkortájt megjelent könyve is lényegében novelláskötet, a Város című, ami első nagy sikere volt, hazájában és világszerte számos kiadást ért meg. A rendszerváltás sem hozott lényegi változást, két felejthető könyv – a Ha megáll az idő és az Emberfarkas-elv – kivételével maradt a hazai köztudatban, mint a sci-fi aranykorának kiváló novellistája.

Pedig írt legalább három olyan „szabályos” regényt, ami a különböző szempontokból válogatott „évszázad legjobb 100 sf könyve” sorozatokban mindig szerepel, az angolszász nyelvterületen a műfaj klasszikusa már sok-sok évtized óta.

A legkorábbi közülük az 1953-ban megjelent Ring Around the Sun. 1953 különösen kiemelkedő év volt az USA-beli zsáner történetében, addig nem látott mennyiségben sorjáztak a kiváló regények, a kritika felfigyelt a korábban lenézett lektűr műfaj legjobbjaira. Nagy szerepe volt az elismerésben Clifford D. Simak könyvének is.

A párhuzamos világok ötlete nem Simaktól származik, ám ő volt az első, aki igazán hatásos, az olvasótábor és a kritikusok által egyaránt dicsért történetet alkotott.

1987-et írunk. A Földet a hidegháború szuperhatalmi versengése fenyegeti. A háború, úgy tűnik, a küszöbön áll, ám az emberek a fejüket homokba dugva nem hajlandók ezt figyelembe venni. Olyan klubok alakulnak, amelyekben történelmi szerepjátékokba, egy elképzelt múltba vonulnak vissza, amely a valóság pszichológiai visszautasítását jelenti.

Főszereplőjénél, Jay Vickersnél keresve se találnánk hétköznapibb karaktert, egy közepes író, akinek vágya a megélhetés és a következő könyvének megírása. Simak történetfestésének legerősebb része az ilyen semmitmondón szürke életű szereplők főhőssé avanzsálása. Bár Vickers jellemzése kissé elnagyolt, annyit megtudunk róla, hogy magányosan él, egyetlen barátja, a furcsa öregember, Horton Flanders, aki a szomszédságában lakik. Ügynöke egy kedves fiatal hölgy, Ann Carter. Láthatóan tetszik neki a férfi, ám próbálkozásai hiába valóak, kiderül, hogy mélabús hősünk nem tudja feledni gyerekkori szerelmét, a Wisconsin délnyugati részén fekvő kisvárosban élő Kathleen Prestont. (Vickers visszaemlékezései a serdülőkorról, szülei tanyáján az életről és egy elvarázsolt völgyről, ahol a lánnyal sétált, akit szeretett, de elveszített, bizonyítja azt, hogy Simak a lírai részleteket is mesteri módon építi be könyvébe, amikor épp kedve tartja.)

„Évek óta eszébe se jutott. Arra kényszerítette magát, hogy elhomályosítsa emlékezetét, hogy tompítsa és elrejtse, hogy ne gondoljon rá, és ha mégis gondolt rá, távoli és ködös legyen a kép. Akaratlan történt, hogy megjelent megint: volt egy lány és egy elvarázsolt völgy, ahova bementek, gyönyörű tavasz volt Emlékezett a rózsaszínű vadonra, a hegyek szinte lángoltak a vadalma virágaitól, kék madarak szárnyaltak az égen, és a patak vizét vad tavaszi szellő bodrozta. Sétáltak a völgyben, és nem volt kétséges, hogy a csoda megbűvölte őket. Később, amikor visszament a völgy nem volt ott, vagy legalábbis nem ugyanaz a völgy volt. Húsz évvel ezelőtt sétált ott, és húsz évig elrejtette elméjének homályos zugában, ám akkor az emlék ismét friss és ragyogó volt, mintha csak tegnap történt volna.”

A huszadik század utolsó évtizedeiben a gazdaság gyenge lábakon áll, jelentős a munkanélküliség, s a háborús félelem csak ront a helyzeten. Ezért meglepő, hogy olyan termékek jelennek meg a piacon, mint a soha el nem életlenedő borotva, az öngyújtó, amit nem kell feltölteni és az „örök autó”, ami nem igényel karbantartást. Ügynöke meggyőzi Vickerst, hogy New Yorkban találkozzon az egyik jelentős ipari csoport képviselőjével, George Crawforddal, aki megbízza: írjon könyvet a jelenségről, segítsen meggyőzni a közvéleményt, hogy bármennyire vonzóak is ezek az örökké tartó áruk, a világgazdaság pusztulását idézik elő. Mivel az érintett iparágak vállalkozásai csődbe mennek, munkások újabb tömegeit bocsátják el. (Senki nem tudja meghatározni, hol gyártják ezeket a termékeket.) A kedvező ajánlat ellenére Vickers maga se érti pontosan miért , de érzelmi alapon elutasítja a könyv megírását.

A sztori ettől a ponttól felgyorsul, öreg barátja, Horton Flanders eltűnik, s idővel a főhőst gyanúsítják a meggyilkolásával. A lincshangulat elől Jay a szülővárosába menekül. S itt van igazán elemében a szerző: hőse nekivág a vidéknek, hogy születésnek, gyermekkorának és az „elvarázsolt völgynek” a rejtélyét feltárja.

„A ház mögött álló pajta fehérre festett, bár nem olyan fehér, mint egykor volt. A fészeren túl a föld lejtősen nyúlt a mélyedés felé, abban a völgyben sétált hajdan, mikor utoljára látta a lányt. Meseszép völgy volt, virágzó almafákkal. Egyszer elvarázsolták. Nem volt második alkalom. Azt mondta magának, hogy őrültség kergetni egy szivárványos illúziót, de még végig se gondolta, a lába elindult a lejtőn, a pajta mögött, tovább a völgybe. Megállt, és körül nézett, ez a hely nem volt elvarázsolt, de emlékezett arra a másikra, a holdfényben úszó oszlopokra az oszlopok, és a szurdok még mindig ott volt, és a fák is ott voltak, ahol tudta, hogy lenniük kell, és a patak még mindig a rét közepén csörgedezett. Megpróbált visszafordulni, de nem tudott, tovább sétált. Látta a korhadó almafát a már lehullt virágokkal. Végül mégis hátat fordított a lapálynak: nem volt ugyanaz már, mint a korábbi alkalommal. Ő volt, aki akkor a prózai völgyet átalakította elbűvölő hellyé, a szelleme erejével varázsolta. Kétszer sétált a mesébe illő helyen, élete során kétszer kilépett a régi, jól ismert Földről. Egyszer egy lány iránt érzett szerelemtől indíttatva.”

Vickers megtalálja gyerekkori játékát egy orsószerű tárgyat, melyet ha megforgat Tündérországba jut vele. Ezután már nem kell sok, hogy rájöjjön: a Földön mutánsok szervezkednek, hogy a válságba jutott emberiséget megmentsék, egy olyan kiutat találjanak a számukra, ami a Napot láncként körülvevő alternatív Földek meghódítását jelenti. Egy ilyen „másik” Földön gyártják a soha el nem romló termékeket is. Már a Város című remekében is feltűnik egy kezelhetetlen mutáns, Joe, mint az emberiség fejlődésének egy újabb lépcsőfoka. Abban az évezredeken át ívelő történetben fontos, ám antagonista karakterként jelenik meg. Ebben a könyvben kulcsszerep jut nekik, sőt, az is kiderül, hogy Jay Vickers maga is – igaz még kiforratlan – mutáns. Ez nem teszi egyszerűbbé a főhős életét, mert a kisvárosban ismét megjelenik Crawford, aki az iparmágnások képviselőjeként lép fel, újra felajánlja, hogy Jay dolgozzon nekik. Itt kicsit fárasztó párbeszéd veszi kezdetedét a cro-magnoni és a neandervölgyi eleink küzdelméről, amit a tőkés a modern korba aposztrofál, Crawford biztosítja a főhőst, hogy a mai „neandervölgyiek” nem adják fel a harcot. Ez bújtatott fenyegetés, jól gondolja meg az ajánlatot.

Persze, Vickers már korábban döntött. Váratlanul ugyan – de a könyv szellemiségéhez hűen – kiderül, hogy a kedves irodalmi-ügynöke, Ann Carter is mutáns… Darwin permanens evolúció elmélete elé dobott göbök közt a mutáció-elmélet az, ami a legkomolyabb akadályt jelenti:

„Öt érzék – gondolta Vickers – a szaglás, a látás, a hallás, az íz és a tapintás. Az az öt, amit az ember az idők kezdete óta ismert, de ez azt jelentené, hogy ennyi volt? Volt-e más érzék is, ezúttal az elmében, ahogyan a hüvelykujj kifejlődése a fogást tette könnyebbé, a két lábra állás a helyes testtartást, vagy a logika megjelenése a gondolkodásban? Az ember lassan fejlődött. A félelemtől remegő barlanglakóból a tűz csiholójává. A legegyszerűbb eszközöktől jutott a bonyolultabbakon át az összetett gépezetek elkészítéséig. Mindezt az intelligencia fejlődésének eredményeként. Nem lehetséges, hogy az intelligencia, az emberi érzékek evolúciója még nem fejeződött be? És ha ez igaz, miért nem lehet hatodik, hetedik vagy nyolcadik, vagy bármilyen számú további érzék?…Vickers azon töprengett, mi történt a mutánsokkal, a hirtelen fejlődés további gyanús érzékeket hozott? Maga a mutáció nem volt logikus.”

A regény további folyamatában Vickers dilemmája kerül a középpontba. Segíteni kell, vagy ellen kell állni a mutánsoknak? A jövő megmentésére tett kísérletük félrevezető vagy szükséges? És még ha a mutánsok jóindulatúak és véleményük helytálló az emberiség sorsának megítélésében, joguk van-e beavatkozni a normális emberek társadalmi fejlődésébe, még akkor is, ha megpróbálják megmenteni őket? És miért érdekli mind a mutánsokat, mind az ipari kartell képviselőjét maga Vickers?

„Ez a mai földi kultúra egy gyűlöletre és büszkeségre alapozott kultúra, ahol mindenki gyanús, aki nem ugyanazt a nyelvet beszéli, ugyanazt az ételt eszi, vagy öltözködik. A gépek egyoldalú mechanikus kultúrája ez a technológiai világ, amely kényelmet nyújt, de nem emberi igazságosságot, sem biztonságot. Ez egy olyan kultúra, amely atomot hasított, összetett és veszélyes eszközöket épített. A technológiai szempontra összpontosított, és figyelmen kívül hagyta a társadalomlélektant, egy ember gombnyomással megsemmisítheti a távoli várost anélkül, hogy tudná, vagy akár törődne az ott élők szokásaival, gondolataival, reményeivel és meggyőződésével…”

Az ilyesfajta kérdések egyre csak sorjáznak, ahogy közeledünk a Ring Around the Sun fináléjához. Kik azok, akik úgy döntenek, hogy az emberiséget át kell alakítani, kik azok, akik meghatározzák az új társadalom alapjait? Mi a helyzet az ember személyes szabadságával, a döntés jogával, akar-e mutánssá válni vagy sem? Mi a helyzet a magántulajdonnal, az önrendelkezéssel? Simak válasza a dilemmára a humanista író válasza, a kételyt láthatóan elnyomja az emberiség szebb jövőjéért érzett felelősség. Elfogadja a mutánsokat az emberiség következő evolúciós lépcsőfokának.

Bár minden, az olvasóban felmerülő kérdésre nem kaphatunk választ, a Ring Around the Sun figyelemre méltó regény, egy súlyos társadalmi, gazdasági válságból kivezető utat mutató opus, ám mindezek ellenére közepesnél épp, hogy jobb munka lenne, ha nem itatná át az író tehetsége, szelíden ironikus stílusa, az amerikai vidék szívfájdítóan szép leírásai. Simak regényében nincsenek igazán gonosz karakterek – még Crawford se az -, a korabeli zsánerrel ellentétben itt a társadalmi és technológiai fejlődés van vizsgálat alá vonva egy ötletes, átgondolt, ambiciózus történet keretében.

Megálló a Tejút szélén

Vannak könyvek, amiket az utolsó sorok után nehezen tud letenni az olvasó, az élmény, amit a katarzis okozott napok, hetek, évek múltán is kísérti, és szinte kiköveteli az újraolvasást. Számomra az ilyen elbeszélések csordultig telítettek a történet mágiájával, ilyen könyv Tolkien trilógiája, Bardbury marsbéli regénye, Borges novellái, Krúdy Szindbád történetei és még sorolhatnám. Simak csodaszép könyve, a Város is közéjük tartozik. Írt Simak egy hasonlóan nagyszerű könyvet, amit ha nem is olyan mértékben, mint az említettet, szintén átitat ez a varázslat. A Way Station 1963-ban jelent meg, egy évre rá – mikor szerzője betöltötte a hatvan évet – a Hugó díjat is elnyerte, nem akárki: Kurt Vonnegut Macskabölcsője előtt. Ez talán jelez valamit az értékeiről… Nem hiszik? Járjunk együtt utána!

Az a regény, ami így kezdődik, két dolgot bizonyít: írója egyrészt elkötelezett pacifista, másrészt különösen tehetséges literátor:

„A zaj rövid időre véget ért. A füst vékony, szürke ködfonalakként sodródott a megkínzott föld fölött. Szétzúzott kerítések, az őszibarack-fák fogpiszkálóként törtek az ágyútűzben. Egy pillanatnyi csend, de nem béke a néhány négyzetmérföldnyi föld egy rövid időre elnémult, majd sikoly, üvöltés szakadt fel, az emberek a régi gyűlölettől megőrülve gabalyodtak egymásba, minden szétesett, kimerült. Végtelen ideig úgy tűnt, hogy a mennydörgés átgörög a horizonton, és a felpúposodott föld az égboltig fut; a lovak rémült nyerítése és a férfiak rekedt ordítása; a fém sípolása és a zümmögés, amikor a sípolás véget ért; a torkolat-tűz villogása és az acél fényessége; az elvakult bátorság színei csattantak fel a csata széltében-hosszában. Aztán minden véget ért, és valódi csend támadt.”

Simak korábbi kötetei, miként azt a zsáner meg is követeli, telítettek cselekvéssel, amit a szerző drámává tágít. A Way Station első harmada ebből a szempontból statikus, bár az információ bőven árad ekkor is, ami mindenképp szükséges a történet folytatásának megértéséhez. A főhőse, Enoch Wallace, 1840-ben született, harcolt az amerikai polgárháborúban – a könyv nyitójelenete egyik csatájáról szól ,az 1860-as évek számos traumát okoztak Enochnak; a lány, akit szeretett, diftériában meghalt, miközben harcolt, édesanyja is elhunyt. Apját egy balesetben veszíti el. Szülei halála után egyedül marad wisconsini házukban, ekkor felkeresi egy különös alak, leginkább a mondák ördögéhez hasonló külsejű, ám valójában egy békés és szelíd lelkű idegen, magát Ulyssesnek nevezi. Kiderítette, hogy magányos hősünk alapvetően kíváncsi természetű és jóindulatú, felajánlja Enochnak, hogy a vidéki tanyaházat alakítsa át egyfajta galaktikus megállóvá. Ez a megállapodás a polgárháború veteránja számára számos előnnyel jár: fantasztikus létformákkal találkozik, akik közül néhányan kivételesen barátságosak, szívesen elkávéznak, történeteket, sőt, emléktárgyakat osztanak meg a főhőssel addig, amíg a galaktikus transzport ideje el nem érkezik. A megálló vezetése más hasznot is hoz számára: a ház falai közt az idő folyása jelentősen lelassul, a könyv valós idejében már száz év eltelt, de Wallace nem néz ki többnek egy harmincas férfinél. A rozoga épület is láthatatlan, de áthatolhatatlan falakat kap. Az álmos amerikai vidék lakóinak nem tűnik föl s ha feltűnik, vállrándítással elsiklanak fölötte Enoch természetellenesen hosszú élete, igaz sokat nem is látják, mert a házán kívül az idő újból felgyorsul, természetes módon halad. Ám egyszer minden rejtőzködés véget ér, egy a közelben nyaraló ügynöknek, Claude Lewis-nak, feltűnik a kívülről roskatag tanya fiatalos lakója.

A mai pörgős thrillerekhez szokott olvasót meglepheti, hogy Simak már az első fejezetekben fölfedi lapjait Wallace-ról, pedig a szomszédok, vagy a gyanakvó CIA ügynök szemszögéből ábrázolva, lassan felépítve a sztorit akár egy kellemesen hátborzongató része lehetne a könyvnek: titokzatos, elzárkózó lakóval, akiről szép lassan kiderül, hogy kvázi halhatatlan, szellemként jövő-menő, gyakran félelmetes idegenekkel a társaságában. A világ, amit a szerző nyomatékosít is, amúgy az apokalipszis felé sodródik, háború lóg a levegőben (ez várható szál egy a kubai rakéta válság után készült regényben). A gyanakvás a mindennapok része. Ám Simak nem ezt a népszerű és könnyebb utat választja. Enoch életének egyik fanyar lábjegyzete az a tény, hogy az összes idegen társadalomtudomány, amelyet ő elsajátított, arra utal, hogy az atomháború elkerülhetetlen. Ez idegesítő, de nem is olyan, amit azonnal meg kell oldani, ami jó, mert nem lát nyilvánvaló megoldást. Az idegeneknek van egy módszere, amellyel ideiglenesen csökkentik az intelligenciát a Földön annyira, hogy az emberek nem tudnák működtetni a halálos nukleáris technológiájukat , de nyilvánvaló okokból Enoch nem érzi ezt az elgondolást elfogadhatónak.

Enoch csendes élete nagyon hirtelen és drámaian szétesik. Kezdődik azzal, hogy az egyik látgatója, egy idős vegai idegen meghal, maradványait a kertben kell elásnia, nem messze szülei sírjától. A közhelyszerű leírás életről és halálról Simak tollából egyszerűségében is fennköltté válik:

„Pont a mondat közepén elhalkult a beszéd, és csendesen előre bukott. Enoch döbbenten nyúlt érte, de mielőtt elkapta volna a kezét, az öreg idegen lassan a padlóra csúszott. Az arany köd elszakadt a testétől, és lassan elszállt, a test ott feküdt, szögletes, csontos és obszcén, szörnyen idegen dolog a földön. Enochnak úgy tűnt, hogy „alien” formában visszataszítóbbat soha nem látott. Az életében csodálatos lény volt, de most, a halálban, egy csupa csont valami, csípős szagú pergamenszerű bőrrel. Az arany köd volt dünnyögte Enoch magában , ami elrejtette szörnyűséget, attól volt annyira csodálatos Hazer, olyan élénk és gyors, annyira telve méltósággal. Az arany köd volt a vegaiak élete és amikor a köd eltűnt, váltak visszataszító szörnyekké. Ezt viselték, mint egy köpenyt, mint egyfajta általános álruhát. Viselték-e ezt az életerőt rajta kívül más lények is? A szél panaszosan csapkodta az ablak törhetetlen üvegét, a felhők rongyos zászlóként kúsztak el a hold fakó arca előtt. Hideg és elhagyatott volt az állomás – ez egy végtelenné táguló emóció volt, amely nyúlt kifelé, távolabbra, mint amennyire valaha a Föld magánya juthatna. Enoch elfordult a tetemtől, és mereven átsétált a szobán az üzenőgép felé. Létrejött a kapcsolat a Galaktikus Központtal. Enoch röviden beszámolt arról, hogy mi történt. Nem habozott, és nem kapott kérdéseket a vonal másik végéről. Csak egyszerű utasításokat, hogyan kell kezelni a helyzetet. A vegainak azon a bolygón kell maradnia, ahol meghalt, testét a helyi szokások szerint kell „ártalmatlanítani”. Mert ez volt a vegai törvény: a vegai lény, mikor meghal, ott kell maradnia, ahol elhunyt, és az a hely örökre a Vega XXI részévé válik.”

A folytatásban Claude Lewis ügynök rájön mi a titokzatosság oka Wallace körül. A kormány nevében elrendeli a halott idegen elszállítását a sírból. Erre a Vega idegenjei is rájönnek, a szövetségük először kérdőjelezi meg a „megállóhely” fenntartását. Bonyolítja hősünk helyzetét, mikor Enoch menedéket ad a süketnéma Lucy Fishernek, akit apja, Hank megkorbácsolt, mert nem hagyta az egyik őrző-kutya véres kiképzését. Szörnyű állapotban jut el Wallace tanyájára.

Az apa és fia nem tud bejutni a házba, fejszével se tudják beverni az ajtót és ablakot, amit az idegen technológia törhetetlenné tett. Enochot ördögnek, a lányt pedig boszorkánynak bélyegezve ordítva mennek el. A főhős kezdi sejteni, a nyugodt rejtőzködés napjai meg vannak számlálva. Megható jelenet, ahogy az egyik galaktikus fajtól kapott szuperkenőccsel meggyógyítja a süketnéma lány sebeit. Közben megjelenik Ulysses is, aki ugyan meglepődik Lucy látványán, de ahogy a történetét meghalja, jóvá hagyja Wallace döntésébe. Az ügy, amiért valójában jött, sokkal fontosabb, a galaktikus központ kartelljei szemet vetettek a Tejút spirálkarjára is, de a földi állomás projektje az útjukba került, meg akarják szüntetni a megállót, Wallace-nak pedig el kell hagynia a Földet.

Ha mindez nem volt elég a rosszból, kiderül: az idegen szövetség is válságban van. Az évszázados békés együttélést a korábbi szövetségesek új megosztottsága fenyegeti. Enoch csapdába esik a nemkívánatos alternatívák között: hagyja el a Földet a Szövetséghez csatlakozva, s akkor elveszíti otthoni világát, vagy maradjon a Földön, és elveszítse a csillagokat.

Simak a könyv végén a miszticizmusba is belemerül, amit valószínűleg a hatvanas évek hangulata is inspirált. Az univerzum értelmes lényeit egy „talizmán”, egy titokzatos eszköz sorsa érdekli kiváltképp, amelyet tízezer évvel ezelőtt készített egy misztikus idegen. Erre a többé-kevésbé varázslatos eszközre van szükség ahhoz, hogy a galaxis különböző társadalmait, sőt magát a galaxist is együtt tartsák. Nem világos, hogy az univerzumot miként tartotta össze ez a talizmán. Az a tény, hogy a végén az emberiség (és a többi galaktikus faj) végső megmentőjének a süketnéma földi gyerek bizonyul, megmagyarázhatatlan mágikus képességekkel, azt mutatja, hogy Simak nem vetette meg a romantikus messianizmust sem.

A Way Stationt nem egyszerű besorolni, a sci-fi keretei közt leginkább az „űropera” jelzőt ragasztották rá, amit manapság széles körben használnak a nagyszabású eposz megnevezésére, idegenekkel, űrcsatákkal és hősies kalandokkal más bolygókon. (Mint azt a Csillagok háborúja sorozat bizonyítja.) A Way Station egyáltalán nem felel meg a definíciónak. Enoch Wallace karaktere tele van melankóliával. A regényben nyomatékosan jelen van a finom lélektani leírás, a történet végül egy furcsa ember magányáról szól, amikor feltárja ellentmondásos vágyát: elkötelezettségét embertársai iránt, ugyanakkor elkerüli őket, hogy fenntartsa a kozmikus „megállóhely” státuszát, és javítsa az emberiség sorsát. Enoch egyaránt elszigetelten él mind a Földtől, mind a galaktikus közösségtől, a regény hangulatát meghatározza a főhős búskomorsága, ahogy elfogadja a társtalanságot. A könyvet ez alapvetően megkülönbözteti az űropera, thriller bármilyen formájától. Simak elgondolkodtató, haladó idegenekről ír, akik nem tévedhetetlenek; hagyja, hogy főszereplője küzdjön elidegenedésével a saját népétől, fajtájától, és hogy beilleszkedjen a galaktikus központ népeinek egységébe.

Simak néhány jól elhelyezett, lírai mondattal bemutatja azt, amihez más írónak egy teljes fejezetre lenne szüksége. A próza igazi mestere, a könyv főhőse, Enoch Wallace ritka karakter a sci fiben, igazi háromdimenziós figura tele képzelőerővel, együttérzéssel, ám nem hiányoznak belőle az emberiség gyengeségei sem. Simak rendíthetetlen humanistaként tesz hitet az emberiség mellett a zsoltáros kedvű részekben, elragadó színekkel festi le a wisconsini tájat. Sok szempontból Simak a science fiction William Faulknere, s ezt nem elsősorban a két író stílusa, tájleírásaiknak éles és kápráztató szépsége mondatja velem. Faulkner az amerikai dél írója, a Mississippi alsó folyásának füllesztő társadalmát mutatja be. Simak a Way Stationban élénk kapcsolatot teremt az „űropera” történet és Wisconsin álmatag népének leírása közt. Ami mainapság a vérbeli spekulatív fikció leírására hajaz.

A modern, erőltetetten globalizálódó világban közhellyé vált, hogy a különbözőt, a sok szempontból idegent, csak olyan egyén képes elfogadni, aki szakít hagyománnyal, nemzettel, minden szempontból „nemzetközivé” válik. Simak regénye ennek az ellenkezőjét bizonyítja. A főszereplő kitéphetetlen gyökerekkel kötődik a vidéki Amerikához, ám ez nem alpáriság, begyöpösödöttség, mivel tudja, hová tartozik, ironikus módon ideális összekötővé válik az idegen civilizációkkal. Képes az embertől radikálisan eltérő lényeket elfogadni ebben a hatalmas, közös univerzumban.

A Koboldrezervátum szatirikus fantasztikum magas fokon

A regény különös, bár a zsánerben nem meglepő beszélgetéssel kezdődik Peter Maxwell professzor és Drayton felügyelő közt. Az író ezen a jól bevált módon vezeti be az olvasót The Goblin Reservation színes, fantasztikus és kicsit szétszórt világába. Nyílván sci-fi történet, amit jelöltek is a két legfontosabb díjra, a Hugóra és a Nebulára, de van benne valami a krimiből – ahogy a nyitóoldalak kihallgatása is sejteti – és mindenekelőtt egy vérbő szatírából. Ami, olvasva Simak korábbi, zsoltáros kedvű remekműveit, meglepő, de az olvasó számára felüdülés ez a komolytalanul sziporkázó könyvecske, a pátosztól fénylő, néhol szépirodalmi nyelvezetű, fajsúlyos munkák után. Amúgy a könyv igazán „elbeszélő”, szakadatlan beszélgetés Maxwell prof és az épp arra járó karakterek közt.

A galaxist teleportáló állomások tarkítják, a különböző fajok úgy járnak-kelnek rajta, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna sok száz parszeket utazni „hullámmá” átalakítva. De hibák és anomáliák így is előfordulnak.

Peter Maxwell professzor kétségbeejtő helyzetbe kerül, pedig ártatlan kutatással kezdődött minden. A Coonskin csillagrendszerbe utazott, a legendák sárkányainak a felfedezésére. A Föld napjainknál félezer-évvel előrébb tart, a csillagok közt száguldoznak az emberek, a tökéletesített időutazásnak hála, goblinok (koboldok), dinoszauruszok, „szellemek”, sőt, maga Shakespeare is megjelenik. Simak természetesen kihasználja az összes ötletet és poént, amit ebből a színes kavalkádból ki lehet. Persze, van rejtélyes szála is a sztorinak, mindjárt a Maxwellel történtek, aki a sárkányok bolygója helyett egy rejtélyes kristálybolygóra kerül, ahol az őslakók árnyszerű lények, maga a planéta egy kvázi tudástároló, egy olyan információtár, ami felbecsülhetetlen lenne az embereknek. A bennszülöttek felajánlották Peternek a világegyetem ismereteit, de természetesen nem ingyen, nekik is kell valami, ami a földi „Time University”-nek megvan. Ám létezik olyan erő, ami nem akarja, hogy ez a tudáshalom a Föld urainak kezébe kerüljön, a professzor gyanítja, ezért ölték meg a „doppelgangerét”. Ám mielőtt nagyon is thriller-feeling uralná el a szöveget, Simak tesz róla, hogy lazuljon az elbeszélés feszessége. Maxwell a Wisconsini Egyetem természetfeletti jelenségek karán dolgozott, mivel halottnak nyilvánították, elvesztette állását. A lakásába már egy Carol Hampton nevű lány költözött, érdekes szobatárssal: egy Sylvester névre hallgató, tigrisforma biomechanizmussal. Carol a meghökkent profot a campus bárjába invitálja, megbeszélni a helyzetet, ahol a nő barátai is csatlakoznak hozzájuk: Alley Oop – akit az időutazással hoztak a múltból, s nem más mint egy jópofa neandervölgyi és egy szellem, akit csak Ghostnak hívnak, s maga se tudja kinek a szelleme… (Ennél a pontnál egy másik amerikai sf klasszikus, Fritz Leiber mondaná: halál a májra!)

Persze akadnak antagonista idegenek is a Földön, akiket a szerző Wheelers néven emleget, a kerékhez annyi közük mindenképp van, hogy lábak helyett kerekeken közlekednek….

Az olvasó lassan a fejét kapkodja a rengeteg szellemes ötleten, ami, bevallom, ha nem pörgő párbeszédes formában lenne megírva, rettenetes volna. Peter szeretne minél többet megtudni a vele történtekről, ám az egyetem segítségét hiába várja. Újdonsült barátai viszont szívesen mellé állnak. Kiderítik, hogy az egyik jurakorba küldött expedíció egy különös tárggyal tért vissza, senki nem tudja, mi az és honnan származik, csak az biztos, hogy nem földi eredetű. Ám a bolygón kialakított „koboldrezervátum” lakosai – goblinok, tündérek, trollok talán tudnak segíteni, Maxwellnek él ott egy régi cimborája, egy házsártos kobold, akit mister O’Toole-nak hívnak, és egész nap ír sört vedel.

Azokban az olvasókban, akik jól ismerik Simak epikus műveit, a könyv ezen részéig – minden szósziporka és jópofa trécselés ellenére – hiányérzet támad. Hol van a wisconsini vidék, az őszi táj szépséges leírása, nos, ezt most megkaphatjuk és mást is: gondolatokat az ember szerepéről a világmindenségben, és annak esélyéről, hogy mi vagyunk a nagy terv része. A szakadatlan párbeszédet a koboldrezervátumba vezető út emlékezetesen szép természetleírása töri meg:

„A közeli mélyedés fölött egy pillantást vetett a levelek tarka, vörös és sárga színű kavargásán túl a Cat Den Point meztelen sziklafalára. Ott magasan az ég felé törve, a hegység legszembetűnőbb részén, tudta, hogy megtalálja a koboldok kastélyát, ahol O’Toole lakik. És valahol abban a pusztában ívelt a mohalepte híd, amely a trollok számára átjáróként szolgált. Még kora reggel volt, mivel jóval hajnal előtt indult el. Fagyos harmat terült szét a fűben, a gyomnövényeken, amelyeket a napsugár ujja még nem érintett. A levegő lassan felmelegedett, és az ég olyan világoskék volt, hogy úgy tűnt, nincs is színe, és az egész tájon különös várakozás honolt. Maxwell áthaladt a magasan ívelő gyalogos hídon, és a másik oldalon talált egy utat, amely elvezetett az üreghez. A fák bezárultak körötte, és átment a lélegzetelállító tündérföldre. Lassan és nagyon óvatosan mozgott, hogy semmilyen váratlan zajt ne üssön az erdőben. A levelek a lombkoronákból hullámzó színes szárnyakként szállingóztak a földre. Előtte egy pocok rohant át az avar felett. A mélyedés fölött egy kékszajkó rikoltozott, de a fák a hangját megfosztották az élességétől. Az út ott elágazott, Maxwell a jobb oldalit választotta. Hosszú és fárasztó mászás várt rá, gyakran megállt pihenni. Az út meredek volt, sok kanyargással, hogy elkerülje a hatalmas sziklákat, amelyeket szürke zuzmószakáll borított s mélyen a talajban horgonyoztak. A fatörzsek szorosan zsúfolódtak a meredélyen, az ősi tölgy durva, sötét kéregével, a nyír szatén fehérségével, kis barnás foltokkal, ahol a vékony kéreg levált. Maxwell lassan mászott, és gyakran megállt körülnézni, hogy szemét átáztassa az őszi hangulat. Végül elérte a zöldellő tündér földet, a domb tetejére építették a koboldvárat. Rövid időre megállt, pihent kicsit, majd ismét nekigyürkőzött a meredélynek. Dobbin, vagy egy másik, nagyon hozzá hasonló ló a szegényes fűben szaladgált, amely rongyos csomóban nőtt egy rúddal bekerített legelőn. Néhány galamb csapkodott a kastély tornyain, de az életnek más jele nem volt.”

A regény sajátossága a science-fiction és a fantasy elemeinek tökéletes ötvözése. A szakirodalomban ma már külön neve van ennek az alműfajnak: spekulatív fikció*, ez egy ősibb része a zsánernek, mint maga a klasszikus sci-fi. Ezekben a művekben zabolátlanul keveredik a tudomány (gyakran áltudomány) a természetfeletti, mágikus jelenségekkel. Simak könyvének nagy erénye, hogy nem erőlteti se a tudományost, se a fantáziát egymás rovására megjeleníteni. Bár a figyelmetlen olvasónak úgy tűnhet: a szerző csak hagyta, hogy fantáziája ötleteket generáljon az oldalakra, kevés előrelátással vagy szerkesztéssel. Ezekkel a humoros motívumokkal keveredve viszont vannak olyan szegmensek, amelyekben Simak széles spektrumban tudományos kérdéseket tálal, mint az időutazás (megragadva a lehetőséget egy olyan rész írására, amelyben William Shakespeare csatlakozik Maxwell csapatához egy kocsmában, némi iszogatás és élénk beszélgetés céljából), a Nagy Robbanás elmélet, a fejlődő univerzumok és a megkettőzött idegenek. Ezek a hagyományos sf-témák összeolvadnak az elbeszélés rafinált, meseszerű epizódjaival, így a könyvnek mondaszerű karaktert adnak.

A The Goblin Reservation igazi unikum Simak életművében, s bár ezen mű lapjain is vannak komoly megállapítások, a történet mágiáját a humor, a szárnyaló képzelet, a poénok túlcsordult tárháza adja. Talán nem tévedek nagyot, ha azt írom, ennek az egy könyvnek az ötleteihez hasonlóból Douglas Adams és Terry Pratchett kaliberű írók is évtizedekig jól megéltek.

*A spekulatív fikció megfogalmazás R.A. Heinlein, amerikai zsáner írónál tűnt föl először – 1948 „On Writing of Speculative Fiction” című írásában ám ez akkor még csak a hagyományos sci-fi rokon értelmű változatának felelt meg, később az angolszász új hullám értelmezésében minden sci-fi, fantasy és misztikus horror történetre ráaggatatható lett, ami valamiképp elütött a lektűr eme műveinek sablonjaitól. Példaként: Kurt Vonnegut első két műve, az Utópia 14 és a Titán szirénjei tudományos fantasztikus könyvek, a Macskabölcső a Az ötös számú vágóhíd és társai viszont inkább spekulatív fikciók.

Illusztráció: fh. Simak, 1931 (Stellar Publishing)