augusztus 24th, 2025 |

ÜZENT VELED VALAKI? (Kovács katáng Ferenc nagyinterjúja Pozsgai Zsolttal)*

*Részlet a kiadónkban hamarosan könyv formában megjelenő teljes beszélgetésből
(Jönnek új harangok. Kovács katáng Ferenc beszélgetése Pozsgai Zsolttal)

Pozsgai Zsolt Pécsett született 1960-ban. Többféle foglalkozás után színházi asszisztens, dramaturg, majd rendező. Első drámáját Horatio címmel 1987-ben mutatták be. Azóta 2025-ig közel 140 színpadi műve volt látható Magyarországon és különféle fordításokban külföldi színházakban Európában, Ázsiában, Amerikában. Műveit legtöbb esetben saját maga rendezi. A drámaíráson kívül esszéket, tanulmányokat közöl, a Nemzeti Könyvtár szerkesztője volt.[1]

Engedelmeddel beszélgetésünk címét – egyik köteted borítójáról – egy kissé kitekertem.[2]

Kovács katáng Ferenc: Közeledik a 65. születésnapod. Ennek ellenére ne kapaszkodjunk kerek évfordulókba, haladjunk nagy léptekkel. Mesélj arról, hogy melyik volt életed legemlékezetesebb, legsikeresebb évtizede?

Pozsgai Zsolt: Tavaly feleségem javasolta, foglaljam össze az évek történéseit a Facebookon, minden évről külön a rendszerváltás óta. Összegezzek, emlékezzek. És egyáltalán, derüljön ki, mi és mikor történt. Döbbenetes élmény volt szembenézni ezekkel az emlékekkel. Ugyanakkor boldogság is, hiszen egyik év sem múlt el anélkül, hogy számtalan örömteli esemény, bemutató, forgatás, családi esemény vagy más ne történt volna.

Melyik a „legjobb tíz év”? Lehet erre válaszolni? Először azt hittem, nem. De alaposabban utánagondolva mégis találtam tíz évet, amely kiemelkedik a többi közül. Nem mintha a többi tíz évben ne lett volna annyi élmény, szépség, jó emlék. De ezt más szempontok alapján kellett mérlegelnem.

Melyik volt az az időszak, amikor nemcsak az én életemben, hanem a környezetemben is olyasmik történtek, amelyek meghatározták a későbbi évtizedet, és tanultak az előzőből.

Ez egyértelműen a 2000–2010 közötti időszak.

A hazai sikerek időszaka. A 2010-től elindult tíz év elsősorban a külföldi eredmények tárháza. Az is ugyanolyan boldogság.

De vajon nem nagyobb öröm, ha közeli a visszaigazolás, ha itthon, a hazámban érzem igazán jól magam? Ha az az értékrendszer, amelyet eszmélésem óta vallok, és amire mestereim tanítottak vagy vezettek rá – a legjobban megvalósult?

Jelzésként értékelem így utólag, hogy gyönyörű családommal az ezredfordulót egy akkor frissen nyitott hévízi szállodában köszöntöttük. Addig általában a szigligeti alkotóházban ünnepeltünk, de ezúttal az akkor még újnak számító luxus-wellness szállóban éreztük méltónak az évezred elkezdését. Mintha ott történt volna valami, ami megváltoztatta az addigiakat.

És ez valóban a 2000-es évek. Végtelen rajongással szeretem a magyar történelmet, illetve keresek olyan témákat, amelyek érvényesek minden korban, így a jelenben is. Az ezzel való foglalkozás első állomása volt a Pécsváradi Várszínház megalakítása. Egy vár a magasban, hatalmas udvarral, közel az éghez, közel a múlthoz. Mert a múlt is az égben van, hiába ássák fel a régészek a talajt. És ennek a várnak a története számos új mű megalkotására adott ihletet. Lám, hova vezet, ha Pécsett, szülővárosomban nem mutatják be drámáimat. Tüskés Tibornak igaza volt, nem kell erre törekedni. Ebben a világban ez így természetes. Hiába a sikerek máshol, itthon vagy külföldön, a pécsi színház semmilyen megkeresésemre soha nem reagált, akárki volt az igazgató. Nosza, találjunk a közelben egy saját színházat.

Elsőként a Boldog Asztrik küldetése valósult meg az ezredfordulón. [3] Boldog Asztrik szobra ott áll a pécsváradi vár előtt. Megkerestem az akkori Pesti Magyar Színház igazgatóját, Iglódi Istvánt, legyen közös ez a színház. Örömmel adta a színészeket – Béres Ilonát, Szakácsi Sándort, Őze Áront és másokat – a bemutatóhoz, és ettől kezdve minden évben közös produkciót hoztunk létre. Ami azért volt jó és újszerű arrafelé, mert sztárszínészek közreműködésével valósíthattunk meg olyan drámákat, amelyek témája a pécsváradi vár volt, és maga a város, a városuk. Mivel Pécsnek akkoriban a nyári színházi élete meglehetősen sekélyes volt (ma is az), a pécsiek is nagyon szívesen jöttek.

Az első bemutatóhoz óriási ingyen reklámot kaptunk, az akkori pécsi püspök felszólította a várost, hogy tiltsák be az előadást a dráma „pogány” elemei miatt. Ebből nagy vihar kerekedett, ott találtam magam az állami tévében, ahogy vitatkozom élőben a püspökkel. Majd kiátkozással fenyegetett embereket, később azt találta ki, az egyháza hívei menjenek el az első felvonás után.

Ettől lett meg a Pécsváradi Várszínház. Nem kellett bevezetni, drága reklámokat fizetni, az emberek özönlöttek megnézi, amit nem szabad. Csodás heteket töltött együtt ott a csapat, és tudtuk, elkezdhettünk valamit, amit minden évben új tartalommal meg kell ismételnünk.

Más évben dráma született Szeretlek, fény címmel az egykor ott raboskodó Béla hercegről, a későbbi Vak Béláról, aki a szintén megvakíttatott Álmos herceggel és megsüketíttetett anyjával, elmebeteg húgával együtt volt bezárva. Én találtam ki ezt? Nem. A csodálatos az, hogy ez a vak-süket-elmebeteg csapat, amely szereposztás díszére válhatna bármely abszurd drámának, valóban ott élt. Az én dolgom, mint írónak, hogy beleéljem magam a történetbe. A drámai konfliktus is eredeti, valós történelmi helyzet: az akkor uralkodó Könyves Kálmán kénytelen volt az Árpád-ház férfi ágának kihalása után eljönni Pécsváradra, és a királyi koronát felajánlani a vak Béla hercegnek. És szembenézni azzal, hogy ő maga nyomorította meg őket. Igen, ez már igazi dráma, bármely klasszikus drámaszerző megirigyelhetné. Ráadásul van társadalmi üzenete, van lehetőség arra, hogy a színészek csodás emberi helyzetekben lubickoljanak. Nagyon szerettem ezt az előadást.

A Pécsváradi Várszínház ilyen módon az életem része lett. A legjobbakkal dolgozhattam, és azt írtam, ami valóban érdekelt. Ráadásul senki sem mondhatja, hogy kaptam a lehetőséget. Magamnak teremtettem meg. Én mentem a kiváló polgármesterhez, Zsáli Jánoshoz az ötlettel. Ő felkarolta, de saját erőből az önkormányzat nem tudta volna létrehozni a színházat, ehhez kellett Iglódi támogatása, az együttműködés. Már el is felejtődött, hogy a többi várszínházi programmal ellentétben ez a történelmi várszínház soha nem kapott központi támogatást, egyedüliként az országban.

És itt az is bebizonyosodott, hogy az a fajta dramaturgia, amellyel a történelmi helyzetekhez nyúlok, és amit egyáltalán nem lehet hagyományosnak nevezni – az működik. Szerette az ottani közönség, és szerette a budapesti is, hiszen az előadásokat a pécsi bemutató után a Magyar Színházban játszottuk tovább még évekig. És telt házzal, pedig sok esetben az előadásnak még plakátja sem volt. A magyar színházi közönség szeret a múltjában megfürödni egy-egy ilyen előadással, és hálás, ha közben nem nézik ostobának, vagyis korszerű megközelítéssel találkozik, és nem a poros történelmi közhelyekkel akarják szórakoztatni.

(KkF: Volt egy TV sorozatod is, a Kisváros.)

Közben-előtte-utána a Kisváros című sorozat. Ebben az időben, ahogy már említettem, másik nagy munkám a Kisváros című sorozat forgatókönyveinek írása volt. Nem én kezdtem el, de Sík Endre, a remek producer hamar rájött, hogy gyorsan és pontosan dolgozom. És mivel az egyes történetekbe be kell csempészni a támogatókat is, kreatívan meg tudom oldani ezt is.

(Már első, 1987-es színházi bemutatóm után a rendező, Tömöry Péter azt mondta: „Szerintem te filmes leszel, amiket írsz, azok inkább filmek, mint drámák.” Azóta ez gyakran eszembe jut.)

Egyedüli írója voltam a Kisváros sorozatnak, ami más országokban példátlan. Több mint százhatvan részt írtam úgy, hogy nem egy családregényt folytattam, hiszen ez bűnügyi sorozat. Minden rész új bűnügy, új szereplők, új helyzetek.

Rendkívüli kihívásnak éreztem ezt a munkát, amely hosszú éveken keresztül folyt. És milliók várták a folytatást, elképesztő felelősség, ha belegondolok. Miközben bemutatták drámáimat, dramaturg voltam több színházban (volt, hogy négyben is egyszerre), de jutott időm a sorozatra is. Mert úgy éreztem, kamera közelben kell lennem, ellesni a titkokat. Mindegy ebből a szempontból, hogy ez egy népszerű sorozat és nem a művészfilmek stúdiója. A technika, a gyártásszervezés, a forgatási terv ugyanaz. És mivel a képi látásom, úgy éreztem, rendkívül erős – a technikát kellett megtanulni hozzá. Megismerni a kamerát, a kameramozgatókat, a világosítást, a forgatási ütemtervet, a színészvezetést és sok minden mást. Ezek mind egy irányba mutattak. Hogy hamarosan közöm lesz a filmhez, és ez így is történt.

Nem akarok összevissza csapongani a tíz év történései között, maradjunk egyelőre a filmes vonalnál, aztán majd visszatérek a többire. Mivel nem időrendben haladunk, biztosan ismétlődni fognak dolgok, de mindig más és más szempontból. Ezt lehet csapongásnak is hívni, de miért kell mindennek szabályosnak lenni? Csapongjunk néha.

Tehát a film. Sorozatot már írtam az előző évtizedben is – Éretlenek címmel például, nagyon szerettem –, kiderült, meg tudom oldani a feladatot. Ez a rengeteg munka a Kisvárossal (sokszor a beteg rendező helyett be kellett állnom rendezni is) rendkívül hasznos iskola volt. A benne tanultakat később kamatostól tudtam hasznosítani.

Egy kis kitérő: őrzök egy belügyminisztériumi oklevelet a Kisváros kapcsán. A vámtisztek elvittek a Kiskunságba, és kérték, foglalkozzunk a borhamisítással, ami nagy gond, számos egészségügyi problémát okoz a térségben, de nem tudják, hol tárolják a cefrét, és hogyan szállítják a megrendelőhöz. Körbe néztem a helyen, és azt írtam meg: tehénistálló alatti, földbe ásott tartályokban tárolják az amúgy nagyon büdös cefrét, és tejszállító autókban viszik a megrendelőkhöz. Miután ezt a részt leforgattuk, és lement a tévében – egy rendőr megállított egy tejszállító autót, és valóban. Ott volt a hamisított bor. Ezt köszönte meg nekem a belügyminisztérium.

Mindezt azért írom le, hogy olykor a művészi/írói fantázia találkozhat a valósággal. De ez csak a mai napokban furcsa. Régebbi korokban államfők, császárok alkalmaztak drámaírókat a háborúk idején. A nagy Napóleon is és Sztálin is. Egyes csaták előtt kikérték a drámaírók véleményét, akik természetesen mit sem értettek a harcászathoz. De olyan összefüggésekre vezették rá a tábornokokat, amelyeket ők maguk nem láttak. És így az ellenség sem. Egy-egy őrült, drámaírói ötlet megvalósítása így alaposan meglepte az ellenséges csapatokat.

Én a mai nap is javasolni szoktam állami vezetőknek, hogy alkalmazzanak ilyen feladatokra, hiszen ez nem csak háborús helyzetekre vonatkozik. De nem hallgatnak rám.

(KkF: Írtál egy forgatókönyvet Csendkút címmel.)

Az évtized első fele tehát a filmes vonalon a Kisvárossal telt. Majd 2004-ben megkeresett Mihályfy Sándor, a kiváló rendező és ember, hiszen közeledett az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója. Kiírták filmekre a pályázatokat. Érdekes módon az akkori időben még nem döntötték el előre, melyik kormányközeli művész vagy álművész kap milliárdokat. Így amikor megírtam teljes szívemből Gérecz Attila mártírhalált halt költőről szóló, Csendkút című forgatókönyvemet, érvényesítettem benne a költői látásmódot, az abszurd elemeket. Egyáltalán: művészetként fogtam fel ezt a munkát. Ma már ilyen művek nem kapnának dotációt, mert az akkori korral ellentétben nem szakemberek döntenek a forgatókönyvek sorsáról. Akkoriban Sára Sándor és köre véleménye volt a mérvadó, ma ismeretlen, bujkáló forgatókönyvdöntnökökkel állnánk szemben, a nevüket sem szabad megismerni. Legutóbb egy forgatókönyvemet pár sorral utasították el, az indok, hogy keverednek benne a reális és szürreális elemek. És ez baj? Nem ez minden művészet lényege? A tudatos a tudatalattival. Ez a forgatókönyv egyébként azóta többszáz fesztiválon nyert, és remélem, közel a megvalósítás. Legfeljebb nem itthon, Magyarországon.

Lényeg, a Csendkút forgatókönyv elkészült. Mihályfy elolvasta, és azzal lepett meg, hogy rendezzem is meg a filmet, ő visszalép ettől. Szerinte én látom igazán belülről az egészet. Rendelkezésre állt a pénz, a csapat, minden. A legjobbakkal dolgozhattam ismét. Sinkó László, Iglódi István, Szakácsi Sándor, Kakasy Dóra és még megannyi remek színész. Mivel sokat rendeztem színházban vidéken is, tudtam hozni például Békéscsabáról egy főszereplőt, az azóta sajnos fiatalon elhunyt Kara Tünde személyében. Lukács Lóránt operatőrt a Kisvárosban ismertem meg, és a heti sorozat után egy teljesen más képi világú történetet kellett fényképeznie, amit csodásan megoldott. Gyönyörű forgatási időszak kezdődött el. A filmet, pontosan betartva a forgatási tervet, leforgattam úgy, ahogy elképzeltem. Álmodhat ennél többet egy első filmes? Mihályfy nem szólt bele, látta, hogy olajozottan halad minden, a hátam mögött ült a monitornál – és azt hiszem, boldog volt.

Néztem a forgatás közben a színészeket, mind egy-egy történet az életemben. A fantasztikus Sinkó László, aki azt mondta: „Tudod, hogy a rendszerváltás óta te vagy az első, aki filmbe hívott?” Döbbenet. Vagy ahogy kerestem az egyik fiatal női szereplőt. Pontos elképzelésem volt, milyen legyen, nem volt egyszerű megtalálni. Előadásokat néztem, beültem minden színházba. Míg egy egészen kis helyen, egy egészen érdekes szerepben megtaláltam. Ő akkor már nem hitt a szakmában, a pályában, a többiek azt mondták, már huszonévesen kiégett, butaság. Filmezni sem akart, de nem hagytam békén, míg végül igent mondott. Azóta nagyszerű pályát futott be, gyönyörű családja van. És a többi történet mind… Mihályfy azt mondta, soha ne éreztessem, hogy első filmes rendező vagyok. Mert megesznek ezek a nagyszerű szakemberek reggelire. Végül is színházban keménykezű rendezőnek ismertek, a színészvezetés tudományát onnan hoztam. A technikait pedig a Kisvárosból. De azért voltak váratlan helyzetek. A forgatáson a segédoperatőr odajött hozzám, hogy Lóri, az operatőr kérdezi, 16-ost vagy 18-ast tegyen-e be. „22-est szeretnék.” mondtam. Az ember csóválta a fejét, de megmondta az operatőrnek, milyen őrültséget akar a rendező. Fogalmam sem volt, miről van szó. Majd eljött az forgatás, és utána Lukács Lóránt megveregette a vállamat: nagy ötlet volt a 22-es, én soha nem mertem volna bevállalni. Ugye. Azóta sem tudom, konkrétan miről volt szó.

Pedig ez a filmkészítés sem ment simán. Öt film kapott állami támogatást az évforduló kapcsán, és váratlanul egybehívtak minket a Parlamentbe. Közölték, hatodik film is lesz, Andy Vajna producer készít egy gigaprodukciót. Pályázaton kívül. És ezért elvonnak tőlünk pénzt. Ott álltam egy lényegében félig leforgatott filmmel, és ki kellett találnom valamit, hogy lesz ebből egész. Kitaláltam, de a „mi lett volna, ha…” ott maradt bennem örökre. Leültem tehát a vágóval, fogtuk a leforgatott anyagot, és hetekig dolgoztam az érvényes változaton. Kitaláltam, hogy korabeli írógépszövegeket teszek a képek alá. Amelyeken gyökeresen mást lehet olvasni, mint amit a filmen látunk. Ez a kontraszt újszerű volt, sikerült. Annyiban változtatta meg a film további sorsát, hogy nem lehetett feliratozni angolra vagy más nyelvre, hiszen a gépiratos szöveget oda helyeztem… de talán nem is baj. Maradjon ez meg nekünk, magyaroknak.

A Csendkút című film rendezése közben (Lux Ádám, Pozsgai Zsolt, Őze Áron)

De ehhez az utómunkához is kellett még egy kis pénz. Ma már meseszerűnek tűnik: írtam levelet az akkori miniszterelnöknek, Gyurcsány Ferencnek. Hogy adjon. Nem feledem: minden további nélkül felengedtek a titkárságra, ott átadtam a levelet egy kedves hölgynek, és kisétáltam a miniszterelnökségről. Másnap telefont kaptam, egy hang: „Adom a miniszterelnök urat”, és valóban. Ő azt mondta, a teljes keretét oda tudja adni, az nem sok, de talán segít, küldjem be a producert, és megbeszélik. Döbbenten álltam az utcán, fülemen a mobil. Mihályfyt nem volt egyszerű rávenni erre, a következetesen jobbos rendező menjen be?! Aztán rászánta magát, és „elfogadta a pénzt”. Nem egy baromság ez a „jobb- és baloldalosdi?”

És kiderült a film bemutatója után, hogy ugyanúgy működik nálam minden, mint a színházban. Sokkal több köze van egy-egy munkámnak a nézőhöz, mint a műértő kritikusokhoz. A kritikus leír valamit, az elmúlik. A nézők szeretete nem. A Csendkút folyamatosan a televíziók műsorán van, évente legalább kétszer meg lehet nézni. És a mai napig kérik egyetemi klubok, művészmozik. És én megyek, viszem, és örülök, hogy életben tartja az érdeklődés. Immár több mint húsz éve. Egy oktatási program keretében rendszeresen viszem fiatalokhoz szerte az országban. Úgy tűnt tehát, ezt az akadályt sikerült megugrani. Azóta is legkedvesebb filmem, ha egyáltalán föl lehet állítani ilyen rangsort.

Elterjedt, hogy pontosan dolgozom, tudom, mit akarok. Megkerestek mások, producerek. Írtam forgatókönyveket, amelyeket remek rendezők filmre is vittek. Például Zsigmond Dezső vagy El Eini Sonia vagy éppen Xantus János. És mindig az adott rendező stílusának, művészi elvárásainak megfelelően igyekeztem megírni a forgatókönyvet, mert élveztem ezt a játékot, más rendezők bőrébe bújni, az ő fejükkel gondolkodni. Egyre jöttek a filmek, és jöttek a hivatalos filmes elismerések is a forgatókönyveknek.

Tévéfilmet is szerettem írni és rendezni. A gyermek Csontváryról a Szabadságharc Szebenben című filmet is Pécsváradon forgattam. Ahol már nem létezett az általam megálmodott várszínház, a történelmi témákat száműzte az új polgármester, és az utazószínházak fesztiváljává tette a nyarakat, ami egészen elképesztő minőségromlással járt a kezdeti évekhez képest. Akkor már lehetett sejteni valamit a későbbiekről… de forgatni lehetett, sőt. A pécsváradi helyszínek remekül illettek a filmhez.

(KkF: „Ez egy pofátlanul szép film!” Melyik volt ez?)

A pécsváradi film és több kisebb dokumentumfilm után ismét sajátos helyzet alakult ki. A szülővárosom megkapta Európa Kulturális Fővárosa megrendezésének lehetőségét 2010-re, ami azt jelentette, már évekkel előtte el kellett kezdeni tervezni. Az eseménnyel meglehetősen nagy pénz járt a rendezőirodának, ezért „természetesen” botrány botrányt követett. Felmerült egy film megvalósításának az ötlete. Tasnádi Péter, sajnos azóta szintén elhunyt polgármester kért fel, mint pécsit, hogy Zsolnay Vilmosról készítsek játékfilmet. Akkor már a film körül gyülekeztek azok a haszonlesők, akik 2010 után erősödtek meg igazán, és akik a filmet árunak, nem művészi csodának tekintették. Hol volt ez már a Csendkút körüli szakmai bábáskodástól! Ezek a körök mindenáron el akarták érni, hogy a megbízást ne kaphassam meg, hiszen nem vagyok „visszaosztó”. Soha nem is voltam. Képtelen vagyok azt mondani valakinek, adj hatszázmilliót, és háromszáz a tied, és nem kell semmit csinálnod. Egyszerűen nem áll rá a szám. Ahhoz valamit át kellene műteni bennem…

Tasnádi Péter polgármester azonban ragaszkodott hozzám. Mondván, én ismerem Pécs minden szegletét, ráadásul a forgatókönyvet, amelyet egy pécsi írónő, Dénes Gizella regénye alapján írtam, még szerette is. A hiénák látszólag beletörődtek, eltűntek a film körül, velük együtt a nagyobb léptékű költségvetés lehetősége is.

Abban, hogy végül is maradtam egyedül a filmre, közrejátszott az is, hogy a többi forgatókönyvírónak fogalma sem volt, hogyan lesz Zsolnay Vilmos életéből egy történet. Nem látták benne az emberi-drámai vonalat, ha egyáltalán kerestek ilyesmit. Itt jön képbe újra a Mester. Tüskés Tibort (róla későbbiekben többször lesz szó) megkerestem, van-e irodalmi alapanyag ehhez a filmhez. És kezembe nyomta Dénes Gizella regényét, ami már nem szűkölködött emberi helyzetekben, történetekben. A jó irodalmi alapanyag mindig is elengedhetetlen volt a filmhez, gondoljunk csak Várkonyi Zoltán munkásságára vagy másokéra.

És a polgármester összeszedte azt az összeget, ami egy tisztességes film előállításához kellett, leforgattam A Föld szeretője című filmemet. Őze Áron, Koncz Gábor, Sunyovszky Szilvia, Kézdy György, Lux Ádám, Auksz Éva, Görög László és a „szokásos” különítmény, a vidéki színházak tehetséges, de a filmgyártás során mellőzött művészeinek a szerepeltetésével. A busás haszonra leselkedők hada igyekezett megkeseríteni a forgatásunkat, de mindig győztünk. Volt olyan eset, hogy területhasználati szabálytalanság miatt akarták leállítani a film felvételét a pécsi Király utcában, és Tasnádi polgármester maga rohant le intézkedni. Tanulságos figyelmeztetés volt. Mert azt is előre mutatta: ezzel a filmes gengsztervilággal még nagyon sok bajom lesz.

A Föld szeretője

Különösen, hogy a filmet elküldtem az ún. „A” kategóriás Goai Nemzetközi Filmfesztiválra, Indiába, amely a Cannes – Velence – Berlin – Los Angeles sorban van, és ahol a film megnyerte a legjobb külföldi filmnek járó díjat. Hivatalos filmelőállító lehettem ezzel, hiszen akkoriban az „A” kategóriás részvétel volt az előfeltétele a filmes cég működtetésének. Ellenfeleim őrjöngtek. Erről is majd később részletesebben.

A pécsi kulturális főváros program aztán lement, ahogy lement. Nagyon sok minden elmaradt. Ami végül is teljességgel megvalósult, az ez a film. Tisztelet szülővárosomnak. Igaz, a bemutató másnapján a helyi újság címoldalon hozott egy becsmérlő írást, amely mellett ott volt a „fizetős” jel. Vagyis fizetett cikk. Az ellenségeim nem adták fel. De nekem sokkal többet jelentett Kézdy György, a fantasztikus tehetségű színész véleménye a bemutatón. A beállt csöndbe a film végén beszólt: „Ez egy pofátlanul szép film!”

A filmes életbe való belépésemet, majd működésemet álomként éltem meg, de nem lenne igazságos elhallgatni, hogy nem sikerült minden. Megírtam a Bond és Klód című forgatókönyvemet, saját kedvemre. Egyik legjobban sikerült munkámnak gondolom, és gondolták mások. Átadtam egy filmes cégnek, akik megbíztak a rendezéssel egy fiatal reklámrendezőt. Ennek még örültem is. Szeretek fiatalokkal dolgozni. Ám a hátam mögött más írókkal, dramaturgokkal átírták a történetet. Moziban bemutatták mérsékelt sikerrel, vagyis megbuktunk. Nem tehettem semmit. Az írót semmi sem védi Magyarországon. A szerződésében benne áll, hogy bármit tehetnek a forgatókönyvvel következmény nélkül, hozzá sem kell járulnom. Mielőtt a forgatásra sor került volna, Sándor Pál mesterem, a kiváló rendező felajánlotta, hogy leforgatja ő Garas Dezsővel és Törőcsik Marival. De akkor már a jog hálójából nem léphettem ki, nem adhattam át neki a filmet. Pedig ezzel a párossal, és Sándor Pállal feltehetőleg egy rendkívüli hazai és nemzetközi sikerszériát éltünk volna át. Butaság volt, fel kellett volna rúgni minden szabályt, a művészet amúgy sem tűri a hétköznapi szabályrendszereket. Eltépni a másik szerződést, és megköszönni Sándor Pálnak, hogy szereti az anyagot?! Nem ezt tettem, becsületes próbáltam maradni egy olyan világban, ahol ezt a szót /becsület/ már leginkább az elmeosztályokon használják.

Életre szóló leckét kaptam a film világából. Csak magamra számíthatok. Csak az van, amit én létrehozok, egyedül. Producerként, rendezőként, íróként.

Ezt úgy hívják: független film. A függetlenség azt jelenti: szabadság. A lélek szabadsága.

Elkötelezettje lettem a független filmnek, független filmesnek tartom magam ma is.

(KkF: Ígérted, hogy visszatérsz a színházra is.)

Ma már teljes képtelenségnek tűnik, hogy a sorozatok, a filmek írása és rendezése közben hogyan jutott erő és idő új drámák megírására, megrendezésére.

A színházak szívesen hívtak. És nem csak engem. Ez az évtized a magyar kortárs dráma egyik leggazdagabb időszaka volt. Több tucat drámaíró dolgozott színházaknál, ontották a drámákat. Létrehoztuk a Drámaírói Kerekasztalt, mint érdekvédelmi szövetséget. Elértük, hogy a mindenkori minisztérium minden évben írjon ki pályázatot kortárs drámák írására és bemutatására. És nem voltunk irigyek, nem akadályoztuk egymást. „Eloszlottunk” a színházi terepen. Mindenkinek megvolt az anyaszínháza. Az enyém a Madách, a Magyar Színház, Kecskemét, Békéscsaba, Zalaegerszeg. Ez azt is jelentette, hogy állásban, dramaturgként vagy művészeti vezetőként foglalkoztattak. A többi író is általában egy-egy színház alkalmazásában állt. Az akkor még valódi szakmai tudással rendelkező igazgatók jól tudták használni az írókat. Hiszen minden műsorra kerülő produkció esetében szükséges, hogy valaki, lehetőleg író átalakítsa a társulatra az adott művet. Vagy keressen újat. Vagy írjon új drámát abban a színházi közegben, amelyet jól ismer. Vagy készítsen új fordítást. Helyben. Valódi aranykor volt ez.

Az évtized első felében a legszorosabb munkakapcsolatom a kecskeméti és a békéscsabai színházzal volt. Bodolay Géza, a kecskeméti színház akkori igazgatója, drámákat íratott velem, vagy amit írtam, bemutatta. Általában meg is rendezhettem. Bodolay megállapította, egészen más síkon valósul meg egy drámám, ha magam is rendezem. És ennél is maradtunk. Csodás bemutatók emlékét őrzöm ebből az időszakból. Bodolay Géza rendezései általában megviselték a nézők idegeit, ő ezt tudatosan alkalmazta. Mikor évadot terveztünk, azt mondta. „Te csinálod, amit néznek, ami siker, én, ami a balhé.” Így osztottuk el a feladatokat.

Békéscsabán Konter László nemcsak bemutatta a drámáimat, hanem más, kortárs művek megrendezésével is megbízott. A csabai színház saját nevelésű művészekkel dolgozott, rendkívüli öröm volt rendezni őket, írni nekik. Életre szóló barátságok születtek. És közben a Magyar Színházban is bemutató bemutatót követett. Színpadra írtam Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényét. Avar István és Agárdy Gábor kettőse mindig megtöltötte a hatalmas nézőteret. Az adaptációt sok más színház bemutatta, és foglalkozik vele ma is.

Ismét egy kis „madárpihenő”. Bodolay Gézával úgy jöttünk össze, hogy olvastam egy nyilatkozatát, melyben arról kesergett, a magyar drámaírók nem tudnak igazi vígjátékot írni. Írtam hát olasz álnéven – Giorgio Pianosa – egy olasz komédiát, a címlapon mint fordító szerepeltem. És elküldtem neki. Azonnal műsorra vette, sőt fel is kért a rendezésre. Csak a szerződések időszakában derült ki számára is, hogy én vagyok a szerző. Az előadás hatalmas siker volt ott is, aztán a Várszínházban is, és máshol. És attól kezdve ragaszkodott hozzám, leszerződtetett.

Ez az évtized a drámaíróversenyek korszaka is volt. Kitalálták, hogy három drámaíró megkap egy témát délután, este-éjjel megírja. Utána két nap alatt a színészek rendezővel betanulják, amennyire lehet, és előadják. Rendszeres résztvevője voltam ennek a játéknak, nagyon élveztem. Ilyen volt a Madách Kamarában, Győrben, Nyíregyházán, Békéscsabán. Ne hallgassuk el: általában megnyertem ezeket a versenyeket.

Győrt különösen szerettem, ott már a közönség egész évben várta a „nagy versenyt”, dugig megtelt a színház, az igazgató Forgács Péter, remek szakember, remek művész. Délután kihúzták a témát a helyi újság másnapi hírei közül, és mehettünk dolgozni a szállodai szobánkba. Én rendre végeztem a dramolettel éjfél körül. Majd kiálltam az erkélyre, néztem a város esti fényeit, és szép lassan megittam egy egész üveg pezsgőt. Mert igazoltam önmagam előtt, hogy „működöm”. Ki tudom találni a figurákat, meg tudom írni gyorsan a művet, és még elégedett is vagyok.

Elindult a Liselotte és a május című, ma már kultikusnak mondható drámám útja. 2001-ben mutatták be először, aztán minden évben, olykor több magyar színházban is. Budapesten is több alkalommal került színre, ebből kettőt én rendeztem. Egyiket Nagy-Kálózy Eszterrel, a másikat Dobó Katával a főszerepben. Utóbbi már az évtized második felére esik, amikor a Szűcs Miklós igazgató alatt működő, azóta már megszűnt Budapesti Kamaraszínház lett újabb igazi otthonom. Darabok írása, rendezés. Volt, hogy egy időszakban két előadást kellett rendeznem, délelőtt az egyiket, délután a másikat. Ma már fogalmam sincs, hogy csináltam. Erőt adott, hogy a társulat nagyon bízott bennem, az igazgató is, a színészek is.

Ez az évtized indította el a külföldi színházi sikereket is. 1996-ban már nyertem egy díjat Berlinben az Arthur és Paul című drámámmal, mégpedig a legjobb európai kortárs drámának járó díjat. Akkor még internet és egyebek nem lévén, a Színházi Intézetnek írtak, hogy keressenek meg, adják át a meghívót a díj átvételére. Ott azonban már készülődtek azok a kritikusok, elméleti színházi emberek, akik valami elképesztő és érthetetlen gyűlölettel voltak irántam. Túl gyorsan emelkedett ez a pálya, márpedig az emelkedést szerették ők meghatározni. Ki emelkedjen, ki süllyedjen. Ők maguk mára már elsüllyedtek. Találkoztam egyikükkel az egyik budapesti színház bemutatóján, kénytelen volt mellém ülni, oda szólt a jegye. Pedig próbálkozott menekülni, de nem volt máshol hely. Mosolyogva mondtam neki, én nem haragszom rá. A drámáim, munkáim ösztönösen születnek. Nem megfelelni akarásra, csak úgy. Ezért amit ő bírált, az az ösztönös munka, ami pedig független tőlem. Valami történet összeáll a világban, a levegőben, égben, vízben, és engem választ arra, hogy megformázzam emberi fogyasztásra. Tehát engem, a közvetítőt nem lehet megsérteni. Akadályozni lehet, megakadályozni nem. Elmondtam neki, milyen csodálatosan érzem magam az életemben, főként a gyönyörű családom miatt – és mennyire lényegtelen az az igyekezet, amivel évtizedek óta próbál például ő ellehetetleníteni. Tehát nem haragszom rá, miért is tenném? Amúgy is, néztem rá, ült ott, immár tökéletesen érdektelen, zavart idős ember. Sajnálni való.

Akkor még nem adták fel, telefonáltak annak idején például Bostonba, ahol a Bates Színházban a Mindszentyről szóló drámámat mutatták be. Korábban Bostoni színházi küldöttség járt Magyarországon, magyar kortárs drámát kerestek, megnéztek előadásokat, ezt választották. Ez a keselyűcsapat megint rikoltozni kezdett. A bostoni igazgató felhívott, hogy mennyire elképedt azon, magyar színháziak keresték meg, hogy gondolja meg, vannak sokkal jobb drámák is, nem kellett volna Pozsgai-művet választani. Az előadás létrejött, az előcsarnokban szerveztek egy Mindszenty-kiállítást, hogy a közönség jobban értse, miről van szó. Engem az sem zavart, hogy a püspök édesanyját fekete színésznő játszotta. Ez ott nem zavart senkit, engem akkor miért zavarna?

(KkF: És európai bemutatók? Ausztria, Bulgária, Svájc?)

2000-ben mutatta be egy gráci színház a Prófétakeringő című drámámat német nyelven. A bemutató bankettjén az egyik színész, Nicolaus Lechthaler megkért, írjak neki egy drámát, amelyben legalább ötször-hatszor különféle módon kell meghalnia. Ebből lett a Liselotte és a május. Megírtam, lefordították, bemutatták. A legtöbbet játszott drámám, az évtizedek alatt 12 nyelven mutatták be, és amikor ezeket a sorokat írom, épp készülnek a kínai bemutatóra. Ilyen egyszerű volt.

A Prófétakeringő könyvcímlapja

Aztán ugyanez a színész kivált a színházból, saját, új színházat alapított Rosie Belic-el, a feleségével, amely ma is a város legnépszerűbb helye. És sorban kérte tőlem a drámákat. Nekik készült például a Gina és Fidel vagy a Boldog bolondok és még más drámák. Az ősbemutatókat ott tartottuk, és csak utána indultak el magyar színházak felé. Megint akadt egy hely, ráadásul nem is itthon, amely második-harmadik vagy ki tudja, hányadik otthonom lehetett. A színház közönsége évadkezdéskor már várta az új Pozsgai-drámát. Van ennél nagyobb írói öröm? Amúgy érdekes, a bemutatókon mindig megjelentek más grazi társulatok vezetői, tagjai, érdekelte őket az új előadás. Ilyen itthon elképzelhetetlen. Menj el egyszer egy magyar premierre, és nézd meg, hány színházigazgató vagy egyéb színházi szakember kíváncsi a másik munkájára! Amikor Alföldi Róbert volt a Nemzeti igazgatója, rendre hívott a premierekre, akkor is, ha a dramaturgjai kikérték maguknak, hogy valaha Pozsgai-drámát mutasson be. Mindig megyek oda, ahova hívnak. Egy alkalommal Alföldi azt mondta pezsgőzés közben: nézz körül, hányan vannak itt a „szakmából”. Hányan jöttek fel a pezsgőzésre örülni? Valóban, én voltam egyedül maga a szakma sok esetben.

Ugyancsak az évtized elejére tehető a bolgár kapcsolatok beindulása. Szondi György, majd Dimitrov Györgyi, a szófiai magyar intézet igazgatói ajánlottak be bolgár színházaknak. Ennek eredménye volt sok-sok bemutató Szófiában és szerte az országban. Nagy boldogan jártam a bemutatókat, remek színház a bolgár, életre szóló barátságokat kötöttem. Megjelent első bolgár nyelvű drámakötetem. Meghívtak rendezni saját darabot. A Gina és Fidel nagy sikerrel ment egy olyan szófiai színház műsorán, ahol egyébként még négy kortárs magyar dráma szerepelt. Megnézném, hol van az a magyar színházi vezető, akit érdekelne egy bolgár dráma. Pedig remek kortárs darabok íródnak ott. A repertoár nyolcvan százaléka kortárs bolgár szerzők műve, nálunk ez nem mérhető. Van mit tanulni tőlük. Aztán órákat adtam a szófiai Új Egyetemen, remekül működött minden. Sőt, a Várnai Operaházban még a Kölyök című, Nagy Tiborral írt musicalünket is bemutatták hatalmas kiállításban. Bulgária-ügyben nem panaszkodhattam.

Színdarabot, forgatókönyvet általában elvonulva írok. Elbújok. Volt többször, hogy az iszkázi Nagy László-emlékházban kialakított alkotói szobában dolgoztam. Esténként leültem Nagy László szüleinek asztalához, vagy átmentem a “bolgár szobába”, amely Nagy László bolgár gyűjteményét őrzi. És megelégedéssel vettem, hogy őt is, engem is szeret ez a nép. Akkor lehet bennünk valami közös. Iszkázról később még lesz szó.

Az évtized közepén új kapcsolat kezdődött egy genfi színházzal, ahol Márai Sándort rendezhettem francia színészekkel. Jól sikerült, meghívtak újra, akkor már saját darabbal dolgoztam. Eljutottunk vele az Avignoni Színházi Fesztiválra. És megjelentek a drámáim francia nyelven, francia nyelvterületen is. Mindezt Király Évának, a Genfben élő kiváló színházi embernek köszönhettem.

Húsz éve még élhetőbb volt a világ. A genfi színház igazgatója első alkalommal azzal fogadott, mondjam meg, hol akarok lakni a rendezés ideje alatt. Van luxusszálló – és van egy lakás, amit jelenleg nem használnak, bent a városban, egy piac fölött, vagyis bent az Életben. Természetesen ez utóbbit választottam, együtt éltem a genfiekkel. Délután voltak a próbák, délelőtt kiülhettem a gyönyörű időben a genfi tó partján levő csodaparkba felkészülni. Időnként odajött hozzám a park egyik alkalmazottja, és megkérdezte, jól ülök-e, ne hozzon-e egy kényelmesebb széket, vagy valami. Genfben, elsősorban a nemzetközi szervezetek központjai miatt, nagyon sokféle náció élt és él együtt, akkor még teljes békében.

A gyertyák csonkig égnek…

Megint egy kis kitérő: amikor meghívtak, rendezzem meg A gyertyák csonkig égnek című darabot Genfben, épp indult egy magyar bűnügyi sorozat, a producer döbbenten hallotta, hogy inkább a genfi rendezést választom. Hiszen ez sok évig fog menni, olyan jól keresek vele, mint soha – nem érdekelt. Márai Genfben, francia színészekkel, csodás helyen…! Ez igen, ez kaland, ez új kihívás. És nem is bántam meg. Genfben, ahogy akkor általában a nyugati színházi világban, a rendezői színház volt a divatos. Ami szöges ellentétben áll mindazzal, amit magam képviselek. Így a francia színészek először szokatlannak gondolták, hogy az ő személyiségükből, tehetségükből építem fel az előadást, és nem a magam öntörvényű rendezői ötleteit valósítom meg a kárukra. És mikor felfedezték, hogy a színészetükre van valóban szükségem – nagyszerű kalandokat éltünk át. Nem tudtam franciául, tolmáccsal dolgoztam – egy ideig. Mivel meglehetősen „beleélősen” adom az instrukciókat, egy idő utána a színészek szóltak a tolmácsnak, hagyja, értik, érzik, amit magyarul mondok.

Közben összeakadtam egy kanadai szerzői képviselettel, a ProPlay ügynökséggel, akik felvállalták a drámáim forgalmazását angol, francia, német stb. területekre. Ennek a kapcsolatnak köszönhető sok román, német, angol, sőt norvég bemutató is.

Családom beletörődéssel vette tudomásul, hogy ezek a külföldi sikerek nem járnak jelentős anyagi gyarapodással, a színházak mindenhol szegények, legalábbis a mi akkori elképzeléseinkhez képest. Igaz, amit adnak, azt adják. Egy jogdíj előbb ér el hozzám Macedóniából, Bulgáriából vagy Romániából, mint egy magyar városból. Egy idő után már nem is nagyon tudtam követni, hogy hol mutatják be egy-egy drámámat. Volt, hogy váratlanul megjelentem Skopjéban, ahonnan nem értesítettek a bemutatóról, de kíváncsi voltam. Elutaztam örülni. Mindig is rendkívül érdekelt, hogyan szólalnak meg ezek a drámák az adott nyelven. Milyenek a színészek, mit fedeznek fel a műben, hogyan tudnak azonosulni a figurákkal. Ezért nagyon sok helyre elmentem, ha bemutatóm volt külföldön. Új és új élmények, új és új barátok. Még Vancouverben is meghajolhattam a színpadon.

Dicsekszem? Nem hiszem, inkább csak rakom össze az emlékeket, és egyik hozza a másikat.

Ezekről a külföldi bemutatókról és sikerekről a magyar szaksajtó említést sem tett. Ez inkább közeli barátaimat háborította fel, engem nem. Én ott voltam, láttam, mi történt, az ottani közönség megismerte, szerette a művet. Nem elég ennyi?

Ebben az évtizedben még minisztériumi pozíciót is betöltöttem. Író barátom, Görgey Gábor miniszter lett 2002-ben, és felhívott (akkor már volt mobiltelefonunk) hogy bemennék-e dolgozni tanácsadóként mellé. Emlékszem, épp a békéscsabai vonaton ültem, mentem egyik kedvenc színházamba. Természetesen igent mondtam, egy író kolléga hívott! És elkezdtünk dolgozni a művészeti törvényen. De sok minden másban is tanácsot adtam, a legjobban azt szerettük, ha neki valahová messze kellett autóval utaznia. Ilyenkor beültem mellé, és átbeszéltük a művészeti problémákat. Jó volt vele dolgozni. Kár, hogy hamar leváltották, mert nem politikai szempontok szerint döntött, ha döntött, hanem szakmaiak alapján. Akkorra már engem is támadtak, mert a „másik oldalhoz” soroltak be, és úgy gondolták, áruló vagyok, mert Görgeyvel dolgozom.

Nálam nincs jobb- és baloldal, és semmilyen más oldal a művészetben. Nem is ez alapján válogattam meg a mestereimet, a munkatársaimat, azokat, akikkel egész életemben dolgoztam. Ez azonban már akkor is támadási felület volt. Én, aki 1989 óta, Orbán Viktor híres beszéde óta meghívásokat kaptam a köreibe, dolgozom a baloldali miniszternek? Akkor még úgy gondoltam, ez butaság, pattanás, el fog múlni. Nem múlt el. De csak a külvilágban. Belül, bennem meg sem született. Azóta is, ha kapok egy telefont, miért dolgozom X. Y.-nal, csak mosolygok. Mint a filmben. Független vagyok. Azzal dolgozom, akit az adott szerepre színpadon vagy filmben a legalkalmasabbnak gondolok. És ez már így is marad.

Ez az évtized, amikor lányaim iskolába, gimnáziumba kerültek, amikor csodás nyarakat éltünk meg együtt az általunk rendkívül szeretett olasz tengerparton. Mindig elhatároztuk, hogy szabadságra kipróbálunk más vidéket is, de a végén csak maradtak az olaszok. Vagy a húsvéti, karácsonyi ünnepek a szigligeti alkotóházban, ahol a legtöbb művem született, és ahová az ünnepek alatt családostól jártunk. A kastély, a csodás arborétum, a park mind megédesítették az ünnepeinket. Ezek az élmények (és persze nem csak a nyaralások) egyenrangúak a szakmai munkámmal, sikereimmel. Nem mondhatom, hogy kudarcaimmal is, mert nem igazán éltem meg a kudarcot. Vagy csak nem veszem fel, azonnal törlöm a fejemből, és indulok új kikötők felé.

Sajátos állapot ez. Ha valaki el akart gáncsolni, jelképesen tőrt dobott felém – elfeledtem, elfeledem őket. Csodálatos feleségem nem egy összejövetelen kérdezte meg: „Te szóba állsz azzal az emberrel?! Nem tudod, miket művelt ellened?!” Nem tudtam. Talán még a nevét sem. Értetlenkedve néztem ilyenkor mindig rá. „Delete”, mondjuk ma. Törlés. És valóban, miért hurcoljak sérelmeket, mikor sokkal szebb teher minden boldog emlék? Nem jobb törölni mindazt, ami elkeserített, ami fájt? Dehogynem. Életemben egyszer ütöttek meg, egy színész, aki felháborodott egy alaposan átfogalmazott interjúmondaton. Bejött a színházba délelőtt, és szó nélkül ököllel az arcomba csapott. Megszédültem, ezalatt ő elfutott. Felhívtam a színházi lapot, és elmagyaráztam az interjú készítőjének, lám, mivel jár, ha egy félreérthető mondatot ad a számba, olyat, amiről szó sem volt. Persze az eset kitudódott, újságcikkek, szenzáció.

Jó pár évvel később egy benzinkúti pihenőben találkoztam ismerős színészcsapattal, mentek valahova fellépni. Köztük volt ez a színész is. Boldogan köszöntöttem őket, elindultam felé is, aki azt leste, hova meneküljön. Kezet fogtunk, kis ölelkezés. Majd félrehívott az egyik színész, döbbenten kérdezte: mi kibékültünk? Vagy mi ez az egész? Miért, ki ez?, kérdeztem. Tökéletesen töröltem ezt az emléket is. Utána jöttem rá, kivel fogtam kezet. Na és? Több lettem ezáltal, vagy kevesebb? Szerintem több.

(KkF: Tehát a legemlékezetesebb évtizeded 2000 eleje.)

Ez az évtized, így visszagondolva, azért a legfontosabb, mert minden területen, ahol dolgoztam, elindította az életemet. Figyelembe vette az értékrendszeremet, aszerint dolgozhattam, nem kellett idegen értékekkel bajlódnom, igaz, erre nem is voltam hajlandó. Sokat számított a szakmai tapasztalat és a gyakorlat. Nem függtem a politika változásaitól, még akkor sem, ha azt láttam magam körül, hogy sok művésztársam igen.

Bemutatóról bemutatóra jártam itthon vagy külföldön. Másik szerelmem, a film is megvalósult, elindult az életemben. Egyik drámakötetem jelent meg a másik után. [4] A család egészséges, vannak igaz barátaim a szakmában, és a közönség száma sokszorosa a jócskán szaporodó irigyek számának. Jó, anyagilag nem sikerült gyarapodni, pedig már ideje lett volna.

Mindez negyven- és ötvenéves korom között. Amikor már a mesterek kezét lassan elengedjük, és önálló ösvényre térünk. Igen, azt hiszem, ez volt a legfontosabb (nem a legszebb, legértékesebb stb.) évtized.

Ide tartozik azonban egy fájdalmas emlék. Ez már 2011, de az oda vezető út a most tárgyalt évtized. A Magyar Színház egyik vezető színészével nagyon szerettem dolgozni. Rendkívül jól álltak neki az általam írt színpadi figurák. Írtam új darabokat, kifejezetten az ő részére. Filmjeimben főszerepeket játszott. Elválaszthatatlanoknak tűntünk. Aztán megpályázta a színház igazgató állását Iglódi után (aki pár napra rá meg is halt) – és mint új igazgatónak egyik első dolga volt, hogy kirúgott.

Nem akárhogy, fegyelmivel. Kaptam egy levelet, hogy mint dramaturg reggel nyolctól délután ötig minden nap legyek bent a színházban. Ez képtelenség, minden színházi ember tudja. Nem teljesítettem, fegyelmi bizottság ült össze. Élén az egykor olyan nagyon szeretett színészemmel. És a bizottság úgy döntött, a fegyelmi vétség miatt elbocsátanak. Végkielégítés nélkül. Tízéves társulati tagság után.

Megpróbáltam vele beszélni, megpróbáltam megérteni ezt a képtelenséget. Hiszen ha nem akar velem dolgozni, jól van. Akad elég dolgom, és még meg is értem. Igazgatói helyzet, új emberek, elszakadni az eddigiektől lehet. De így?! Ilyen megalázó és ostoba módon! Az sem vigasztalt, hogy azokat a már klasszikussá vált színészeket is elbocsátotta, akiknek a legtöbbet köszönhette. Ilyen még nem volt. Ültem a „fegyelmi bizottság” ülésén, mellettem az ügyvédem, szemben velem egykori barátaim. Az ügyvédem kivitt a folyosóra. „Hagyjuk ezt, Zsolt. Lehet, kiharcoljuk, hogy pár év múlva megkapd bírósági úton a végkielégítésedet, de te rámégy lelkileg. Látom rajtad. Nem fogod bírni. Menjünk.” Együtt lesétáltunk az olyannyira ismerős lépcsőkön, a kijárat felé…

Két év múlva lehetőséget kaptam egy régebbi előadásunk filmmé alakítására. Mivel szakmai értelemben nem tudtam a szerepben nála alkalmasabbat választani, leforgattam vele, a barátságot eláruló igazgatóval a főszerepben. Ez volt a Földindulás, Kodolányi műve alapján készült film, amiről még lesz szó. Ő ezt közeledésnek vette, de a forgatás után nyilvánvaló volt, nem állok vele szóba. Tegye le a számláját, és menjen. Valami nagyon fontosat, a legfontosabbat elvette tőlem, azt, ami addig egyébként indokolatlanul nagy szerepet játszott az életemben: A BIZALOM. Neki „köszönhetem”, hogy azóta fenntartással fogadok magamban mélyen minden régi vagy új emberi kapcsolatot. Még ha ez nem is látszik. Kitépett belőlem valami olyat, ami nélkül ugyanúgy tudok dolgozni, de ami már nincs bennem többé.

Érdekes eset jelezte már előre ezt a helyzetet. Tehát nem változást, mert feltehetően ez az ember már kapcsolatunk kezdete óta a haszonhavert látta bennem. Egy karácsony előtti este feleségem süteményt sütött, menjél, vigyél fel neki is belőle, és így kívánunk boldog karácsonyt. Hamar sötétedett, mire az aranyhegyi lakásához felértem, már be lehetett látni az ablakon. Csöngettem, senki. Az ablakhoz mentem, felhívtam a mobilon. Láttam, csörög az ő mobilja a benti asztalon. Megnézte, ki az. Egyedül volt, nem sietett sehova. Megnézte, és továbbment. Nem vette fel. Nem értettem az egészet. Pedig ezek jelek, más számára jó előre látható helyzethez a jelek.

KkF: Szinte minden interjúdban találsz alkamat arra, hogy – ha csak érintőlegesen is, de –, megemlítsd életed három hölgyét. Feleségedet és két lányodat. Arra kérlek – időnk, helyünk van bőven –, beszélj róluk!

PZS: A családomban gyakran mesélték, hogy már kisfiúként kijelentettem: két lányt szeretnék, egy szőkét és egy feketét. Így lett. Amúgy nem hiszem, hogy hosszas párkapcsolatot, családot előre lehet tervezni, okosan, mérlegelve a feltételeket. Ahogy Weöres írja: „Nem kell ismernem célomat, / mert célom ismer engem.” Amikor későbbi feleségemet megláttam végig menni a pécsi Jókai téren úgy, hogy ott akkor megállt az élet („galambok ültek a verebekhez”), biztosan éreztem, hogy közöm lesz hozzá, pedig akkor még nem is ismertük egymást. És valóban, később ugyanazon a téren kértem meg, hogy próbáljuk együtt. Akkor még csak az „együtt járást”. Kicsit tétován, mert mégiscsak a város legszebb fiatal nőjét környékeztem meg. A mi kamaszkorunkban, majd később fiatal felnőttként egyfajta forradalmi korszakban éltünk, ami a férfi-női viszonyra vonatkozik. Nem voltak tabuk, nem volt ismeretlen a testi együttlét, szabadon érintkeztünk egymással, szabadon és természetesen. A társaságokban egymással megismerkedő párok számára természetes volt, hogy már az első találkozás után kipróbálják a testi együttlétet is, ami sikerült, ahogy sikerült. De az adni akarás vágya és öröme volt ebben a forradalomban. És elsősorban a Nő tisztelete és felsőbbrendűségének elismerése. Akik nem így viszonyultak a nőkhöz, azok nem is tudtak tartós kapcsolatot kialakítani.

Összeköltöztünk, nem volt egyszerű velem, mert a színházban dolgoztam, este bent, nappal a próbák, dohányfüst, alkoholszag – ezek nem lehettek túl vonzóak egy olyan nő számára, aki természetesen módon nem kell, hogy azonosuljon ezzel az életformával. De nagy szerencsénkre váratlanul kopogtatott Brigitta, az első lányunk, és ez átformált engem is. Akkor hagytam ott a színházat, mentem át Tüskés Tiborhoz a Pannónia Könyvek szerkesztőségébe, ami már egy lényegesen egyszerűbb életforma volt. Amúgy addig kitombolhattam magam, fordulatos, örömteli és forró ifjúkor – ez kell a magamfajta férfiembernek.

Mindig is csodáltam, ahogy feleségem viselte a gyermekáldást, elképesztő erővel. Illetve az erő abban nyilvánult meg, hogy ugyanúgy viselkedett, mintha nem cipelne magával egy új kis életet. Nem sopánkodott, hogy jaj, mi lesz, miként fog működni, mint anya. Mert pontosan ismeri a természeti törvényeket, mindent elintéz a bennünk élő természet – akkor. Akkor, mondom, mert ez ma már másként van. Mi nem az internetről böngésztük azt le, hogy mikor mit kell egy gyermekkel csinálni. Közösségi reklámok nélkül is megtaláltuk a legjobb holmikat, gyermekruhákat. Amikor Frankfurtba utaztam a könyvvásárra, hoztam haza a legjobb gyermekjátékokat, vagy ha nem onnan, akkor Moszkvából a „Gyetszkij Mir”-ből.

És az idő tájt, amikor bemutattuk első darabomat, a Horatiót Zalaegerszegen, akkor fogant második lányunk, a szőke után a fekete. Teljesen más egyéniséggel, más jegyekkel. Hiszek abban, hogy a gyermekben visszatükröződik a szülők szerelme, az, hogy épp milyen körülmények voltak, mit éltek át a fogantatás idején. És a már említett élethelyváltás, a budapesti, újpesti első albérlet. Az akkor kapható legjobb babakocsival vagy kenguruval sétálgattunk a lányainkkal. Az, hogy én közben ismét legalább négy állást viszek egyszerre, valahogy koordinálható volt a családi élettel, most már fogalmam sincs, hogyan. És mivel pécsiként megszoktuk a lejtős utcákat, a fákat, erdőket, Pesten, a síkon nem éreztük otthon magunkat – átcipekedtünk Budára, ott vettem ki lakást. A Pátria Nyomda Barkas autójával fordultunk napokig feleségemmel, és aztán már maradtunk is Budán, csak ahogy hozta a sors, mindig egy valamivel nagyobb lakást vettem ki. Manapság, ha szóba kerül, nevetve vesszük tudomásul, hogy a sok lakás közül sokszor fogalmunk sincs, mi hol történt.

Tudom, hogy már mondtam, de most még. Mert jólesik beszélni róla. Mégy az olasz Adrián, kedvenc városunkban, Caorlében. A három lány előtted, pofáznak, nevetgélnek a bazárok között. Három lány, mert feleségem olyan fiatalon hozta őket világra, hogy igazi barátnőkként élték meg a gyermek- és kamaszkort vele. Mindhárman csinosak, szépek, mintha testvérek lennének. Vagyis ott mégy mögöttük, nézed őket, és határtalanul boldog vagy.

Itt vagyunk a legkedvesebb helyünkön, méltó szálláson, a tenger semmivel össze nem téveszthető lelki hatásával, holnap a strand, ahol futnak, boldogok. Aztán be Velencébe, ami örök szerelmünk volt addig, amíg a tömegturizmus és keleti milliárdos kereskedők megtelepedése nem tette elviselhetetlenné. De akkor még az volt, ami. Történelmi csoda, szent hely, határtalan jó érzés. Amikor Rebeka lányom egyszer azt mondta: elég volt, unom Velencét – akkor éreztem, lehet, hogy nem csinálok jól mindent, de ez működik. Jó, legközelebb délebbre mentünk, de mindig csak Olaszország. És a lakásbérletnek is van előnye, ha más nem, hogy nem vagy odakötve egy részletekkel teletömött ingatlanhoz. Ha például a lányaim a Fillér utcai iskolába jártak, hát oda költöztünk a közelbe, csak a kerítésen kellett átdobni őket az iskolaudvarba.

Jól mondja a kínai filozófus a gyermekeidre: „Vendég a háznál.” Azt hiszed, nevelheted, de nem. Vendég. Akit nagyon jól ki kell szolgálni, de befolyásolni természetét, annak alakulását nem tudod. Idősebbik lányom álmodozó, művészies természete teljességgel más, mint a húgáé. Brigitta verseket írt, azok meg is jelentek, sőt, kamaszként még drámaíróversenyt is megnyert. De ő soha nem vállalta volna fel, hogy elmegy Szentesre gimnáziumba, ahogy azt Rebeka tette. Mert akkor a drámai tagozat híres volt, remek tanárok, remek pedagógiai módszerek. Mi, szülők, persze kicsit belehaltunk abba, hogy a lányunk a kamaszkorát ott tölti, egy messzi kisvárosban, hoztam-vittem, ha tehettem, de nem szólhattunk bele az ottani életébe. Most úgy látom, az ottani társaság, a pedagógusok, a relatív szabadság rengeteg értéket aggatott rá. És igen: egy idő után már nem a te dolgod, hogyan-hova mennek tovább. Ha befolyásolni akarod minden eszközzel, az ellenkező hatást éred el. Akár tetszik, akár nem, amit gondol, amiben hisz és amerre halad – azt tisztelni kell. Persze ez jár némi morgással, feszültséggel, de ez a családi élet velejárója.

Feleségem Pestre kerülésünk után több televíziós produkcióban dolgozott, remek műsorok voltak. Most már nem csak én mentem el pár napra, most már ő is jött-ment a stábokkal. Emlékszem, volt egy olyan műsor, amelyben faluról írhatott bárki, kivel szeretne találkozni. Mondjuk, egy kislány beírta, hogy Komár Lászlóval. Nosza, beindult a stáb, épült a színpad, Komár László és a feleségem mint szerkesztő-műsorvezető vele. Leszálltak a falu főterén, a kislány, aki a levelet írta, megölelte Komár Lászlót, és ő viszont. Utána koncert a színpadon, ott tombolt az egész falu. Olyan boldogságözön jött át a képernyőn, hogy otthon néztem, és sírtam, mint egy malac.

Aztán a médiában elindult az a folyamat, ami ma is tart. A celebek megjelenése. Arról ismerszenek fel, hogy lényegtelen emberek, akikben szintén lényegtelen, de hatalommal bíró médiaszervezők fantáziát látnak, a Big Brother-szerű leselkedőműsorok és az idióta vetélkedők, amikor sárba esnek sztárok, és ezen mindenki jól szórakozik, és sorolhatnám… Akkor neki is elege lett. Illetve ez már nem az ő világa volt. Rendkívül tehetséges szakember, de kérdés volt egy idő után, kell-e a tehetség. Kezd kényelmetlen lenni, ha valaki tehetséges. Akkor abbahagyta, és jól tette. Én is váltottam, akkoriban találtam ki magamnak a „független” jelzőt, ami egyszerűen azt jelentette, hogy nem adom fel az értékszemléletemet, és inkább kiharcolom magamnak valamilyen módon, hogy a munkáim úgy valósuljanak meg, abban a szellemben, hogy meg tudjak felelni egykori mestereim elvárásainak. És ifjan hitt eszméimnek, amelyeket nem gondoltam változtathatónak. Nos, ez egészen biztosan nem a meggazdagodás felé visz egy olyan korban, ahol ezek az értékek nem találnak elismerést a döntéshozók között. Nem a közönség, nem a befogadók! Ők maradtak. Ők tartottak el egész életemben, akik így hittek és így szerettek engem vagy a munkáimat.

Ezért lehetek, lehetünk még életben. És ha ezen az úton mégy tovább, azon értékrendszer mentén, amit összeraktak benned még tehetséges emberek… mindig lesz munkád, de nem mindig lesz pénzed. Most nem a szegénységre, éhezésre gondolok, hanem arra, hogy nem tudsz tartalékot képezni, nem tudsz egyfajta anyagi nyugalomban létezni. De ehhez is hozzá lehet szokni, és még gyógyszer is van rá. És most, hogy Rebeka lányunk egy csodálatos kisfiúnak, Marcinak adott életet – átértelmezésre került újra minden. De ezt senkinek sem kell magyarázni, aki nagyszülő lett.

Senki sem állítja, hogy van olyan házasság, ahol minden gördülékenyen, simán megy, ahol hangos szó nélkül múlnak az évek, ahol nincsenek átmeneti válságok. De ez az emberi természet velejárója. És különösen nem egyszerű ezt fenntartani, ha olyan világba érkeztél, ahol ezek a kapcsolatok átértékelődnek, és a hosszú házasság valami egészen különleges valami lesz. Pedig ez így természetes. És ahogy hagyod el a hatvanat, egyre inkább belekapaszkodsz a régi szép emlékekbe, és egyre több új, szép emléket akarsz gyártani. És kapaszkodsz a társadba, ő is beléd, mert mindketten tudjuk, ha az öregkor ösvényére tévedünk, egyre inkább szükségünk lesz egymás segítségére.

Persze azért egy önálló ház jó lenne, kis kerttel. Törekszem rá. És bízom benne, az unokánk segítsége – az, hogy létezik – rá fog vezetni, hogyan kell ezt megoldanom. És így is lesz.

KkF: Most kapaszkodjon meg a kedves olvasó! Akkorát fogok mondani, amire már a bulvársajtó fogyasztói sem lennének vevők. Az én IGAZ-nagyotmondásom: Pozsgai Zsolt TÖBB SZÁZ díjat kapott (2025. március végéig)![5] Mennyit is? Fel tudnád sorolni legalább egy részét ennek a képtelenül sok nemzetközi díjnak, amit öt földrészről gyűjtöttek be alkotásaid vagy azok munkatársai, szereplői?

PZS: Valóban nem érem be azzal, hogy készítek egy filmet, lemegy a televízióban egyszer, aztán majd valamikor éjszaka megismétlik. Vagy hogy a moziban sikerrel fut egy széria, de vége. Említettem már többször a Zsolnay-filmem 2010-es indiai győzelmét. Az ott levő fesztiváligazgatók aztán vitték a filmet India különböző egyéb fesztiváljaira, ott is nyerte a díjakat, de azokat nem számoltam, akkor még nem tudtam, hogy számolni kell. Csak örültem. Jóval később találtam rá a kanadai FilmFreeway cégre, amely részben a fesztiváloknak szállít filmeket, tehát az egyik területe a fesztiválokkal való együttműködés. A másik feladat a filmek fesztiváloztatása. Ebbe a körbe sem egyszerű bekerülni. Jöttek egyre a jó hírek az újabb fesztivál győzelmekről, vagy sikerült eljutnom a díjátadóra, vagy nem. Mindenesetre három szekrény tele van a trófeákkal, oklevelekkel.

A kanadai cég és a fesztiválok újabb filmeket kértek. Nosza, feljavítottam a 2010-ben készült, Mindszenty Józsefről szóló filmemet, ami tévéjáték volt eredetileg. Ötmilliót kaptunk rá annak idején, nagyon kellett gondolkodnom, hogy dobom fel. Rájöttem, hogy a Terror Háza Múzeumot nekünk építették. Ennek a filmnek. Beköltöztünk oda két (!) éjszakára, és felvettük az előzőleg színpadi produkciót. A múzeum egészen szürreális elemei között új értelmet nyert a film. És FILM lett belőle. Mehetett a fesztiválokra, söpörte be a díjakat. Ez „megállt” száznyolcvan körül. Még kértek filmet. Jó. 2015-ben forgattuk le még a televíziós program keretében a Kodolányi János Földindulás című művéből készült tévéjátékot. Ezt is sikerült feljavítanom úgy, hogy film legyen. Átfényeltem, feljavítottam a hangminőséget, és sok minden mást. Kiderült, az Ormánságban, a húszas években játszódó, tragikus hangulatú film nagyon is érdekli a nemzetközi fesztiválokat. És itt megint a remek színészi munka. Persze a színészt a rendező vezeti, tehát ez közös siker. Ez pár éve történt, azóta is jönnek a díjak. Ez most száz fölött van valamivel, de mondom, még „műsoron” van. A nemrég bemutatott, Királytalálkozó című filmemmel már voltak kétségeim. Károly Róbert és egy speciális kelet-közép-európai probléma! Igaz, tele emberi helyzetekkel.

A Királytalálkozó forgatásán

Remek színészgárdával. Az átlagnál kisebb támogatásból. Abszurd elemekkel dúsítva. A filmet itthon szintén megpróbálták eltüntetni, pedig épp nagyon fontos tanulsága van a mai időkre, remekül lehetne „használni”. Kipróbáltam a filmet fesztiválszinten: az első a Közép-európai Filmek Fesztiválja Bukarestben. Megkaptuk a legjobb film díját. Elment a nevezés Las Vegasba, ahonnan három díj jött vissza: legjobb rendező, legjobb inspiratív film, legjobb színészcsapat díja. Mindez úgy, hogy a filmet 2025 tavaszán mutattuk be.

Soha nem értettem meg: általában magyar történelmi témákkal foglalkozom. [6] Olyan értékelvek mentén, amit a jelenlegi kormányzat is deklarál. Sikerük van. Sikerül megismertetnem a magyar történelem egy-egy szeletét szerte a világban olyan országokban, ahol talán még nem is hallottak rólunk. Miért kell nekem minden egyes ilyen alkotásért duplán megküzdenem? Miért kell partizánként bemenekülnöm állandóan az erdőbe a lövések elől? Úgy látszik, ez már marad nekem. Ez a partizánlét. Aztán néha kiszököm, felhúzom a kötelező szmokingot, és reprezentálom magam – és Magyarországot. Aztán megint vissza az erdőbe.

KkF: S hogy az első kérdésemre reflektálva, hosszú beszélgetésünk után, bezárjam a kört: min munkálkodsz most, mik a terveid, amikkel ezt az évtizedet próbálod még a korábbiaknál is termékenyebbé, emlékezetesebbé tenni?

PZS: Amíg érzem magamban azt az erőt, ami tizenéves korom óta nem változott, addig dolgozom. Most például, 2025 nyarán egy dokumentumfilmen. És életemben először egy kisjátékfilmen. Nem hiszek ebben a műfajban, de most vele van mondanivalóm. Úgy tűnik, támogatásra talál egy 56-os történet, nagyon régen szeretném megcsinálni. Drámához való tervem is van, musicalt is kérnek. Nehezen beszélek, és nem is szeretek beszélni készülő műveimről, ahogy Kosztolányi mondta, ha előbb beszélsz róluk, „kifolynak a szádon”, és nem marad, ami a papírra folyhatna.

A kínai filozófusok mondják: addig élsz, amíg vannak álmaid.

Egy magyar író, Hernádi Gyula pedig egy életre elültette bennem a mondatot:

„Az én boldogságom a mások boldogsága mellett őrt álló boldogság.”

Sok minden változhat még. De ez így marad, amíg majd egyszer arccal lefelé beleájulok a Mindenhatóba.

[1] https://www.iroszovetseg.hu/pozsgai-zsolt/
[2] Üzen velem valaki, Könyvműhely, 2016
[3] Boldog Asztrik küldetése, bemutató: Pécsvárad, 2001; https://www.google.com/search?client=firefox-b-e&channel=entpr&q=Boldog+Asztrik+k%C3%BCldet%C3%A9se+#fpstate=ive&vld=cid:5d40d8d4,vid:mS0QPkZQItg,st:0
[4] Makacs alkony (Neoprológus, Szigliget, 2000), 3 színpadi mű;
Szeretlek, színház (Tas, 2001), 11 dráma;
Prófétakeringő (Napkút, 2004), 3 dráma;
Szeretlek, fény (Ad Librum, 2008), 6 dráma;
Szüzek és szörnyek – Új drámák (Püski, 2013), 4 dráma;
Beszélnek bennem – Új drámák (Püski, 2020), 7 dráma.
[5] https://pestisracok.hu/a-belvarosi-zart-csalad-kihanyt-magabol-pozsgai-zsolt-es-az-oreg/;
https://www.google.com/search?client=firefox-b-e&q=pozsgai+zsolt#fpstate=ive&vld=cid:7ac10077,vid:Bjcp_U7_4qg,st:0
[6] https://magyarnemzet.hu/kultura/2021/04/pozsgai-zsolt-szeretek-a-tortenelemben-kirandulni-mert-keves-tortenelmi-drama-szuletik