Lukáts János: JÓKAI MÓR: MAGYARHON SZÉPSÉGEI

HÖLGYEIM ÉS URAIM, TISZTELT HALLGATÓIM!*

Különösen szép könyvet^(⇒) fogok most bemutatni a tisztelt hallgatóknak, vagyis inkább nézőknek. A Pytheas Kiadó műve törtfehér bőrkötésben tekint ránk – bár első pillantásra akár elefántcsont is lehetne. A kötés fedőlapján mértani ábrasor fut körbe, arany színezettel. A kötet címoldalán lant pendül – virágcsokor közepén, fölötte a könyv címe: Magyar hon szépségei. A csokor alatt a szerző neve: Jókai, majd 1825 – 2025.

A könyv előszavában olvashatjuk: „A negyvenes évek nagy nemzedékéből (mint ahogy az ország címerében is van) három „hegycsúcs” emelkedik ki: Petőfi, Arany, Jókai”. Ezt a megállapítást egy negyedik „hegycsúcs” vetette papírra: Mikszáth Kálmán. A három megnevezett alkotó „hegycsúcs” szerepe a magyar irodalomban és kultúrában nyilvánvaló, sőt napjainkig is érvényes (vagy mondhatjuk: örökálló) még akkor is, ha Petőfi és Arany a költészet hazai csúcsait hódította meg, Jókai Mór pedig a prózát. És mindhármukra érvényes a sokoldalúság, a műfajok biztos kezelése.

2025-ben a magyar kultúra Jókai Mór születésének bicentenáriumát ünnepelte – ezen alkalomból számos rendezvény és kiadvány méltatta a kivételes képességű és életművű nagy mesemondót. De mindezekkel együtt a közvélekedés és az olvasóközönség mégiscsak leginkább regényíróként gondol és emlékezik az alkotóra. Pedig ennél jóval többről van szó: regényei mellett novellái, színművei, versei, útleírásai méltán megérdemlik figyelmünket. Jókait a magyar regényírás „hegycsúcs” alakjaként szoktuk számon tartani, bár ezt a megállapítást éppen akkor érdemes újragondolni, kibővíteni, ha a rövidebb műfajokat, a novellát, az útirajzokat vesszük kézbe. Ez utóbbiakból válogatott most a Pytheas kiadó, a középpontba állítva és 7 nagyobb ciklusba rendezve az író Balatonhoz, illetve Erdélyhez köthető írásait.

Magyarhon szépségei címen Jókai útirajzai legelőször 1862-ben jelentek meg Pesten, Heckenast Gusztáv kiadásában. Bár a gyűjteményes kötet címlapján Második kiadás szerepel, ez valószínűleg arra utal, hogy a könyvben szereplő öt útleírás közül minimum négy korábban már megjelent különböző irodalmi folyóiratok hasábjain. A későbbiekben több kiadást is megértek mindazok a rövid írások, amelyeket az író hol Úti leveleknek, hol Úti képeknek nevezett, vagy egyszerűen csak Úti táskámból címkével látott el.

De most lássuk, hogy mindezekből miket vonultat föl a legújabb, a Pytheas kiadó által közreadott válogatás.

A XIX. század íróinak, utazóinak az érdeklődése elsősorban a Balaton északi partvidéke és annak tágabb környezete felé irányult: Tihany, Füred, Keszthely, a távolabbi Várpalota, Csobánc, Szigliget, Sümeg volt az a térség, ahol a módosabb értelmiség (mai szóval: középosztály) szívesen megfordult. Néhányan kis- vagy közepes birtokot is vásároltak hosszabb-rövidebb tartózkodás céljából, a regék, mondák, történelmi emlékek és vallási hagyományok, leletek megismerése céljából.

Ami az írót illeti, számára Tihany jelentette a megőrizni (megírni) való újdonságot vagy ismert helyek-tények újra felismerését. Jókai a tihanyi apátság ezeréves hagyományát vizsgálta, és kereste a kortárs nemzedékhez szóló mondavilágát. És természetesen a visszhang volt-lett számára a különlegesség, a kedvcsinálás eszköze.

Keszthelyen is a legendát, valamint Zrínyi Miklós emlékét kereste, Sümegen Kisfaludy Sándor életének helyszínét igyekezett felismerni. Ezek a helyszínek nem független vagy elkülönült tényeket hordoztak, hanem egy gazdag magyarhoni terület egymáshoz kapcsolódó (vagy legalább is közelálló) helyszíneit. Mind történelmi emlékőrzésben, mind regék és mondák egymásra utalásában, mind a hitbéli hagyományokban – vagyis az évszázadokkal korábban alapított templomok és kolostorok, mind a török hódítás idején lerombolt egyházi létesítmények nyomában (beleértve esetleg éppen a török nyomokat mutató építményeket – vagy akár romokat is).

Nem, nem csak történelem, régészet és romkutatás volt a Jókai-novelláknak, útirajzoknak a célja! A természet nagyszerűsége és százfélesége ugyanúgy megragadta az író képzeletét, mint a hajdani s a megmaradt tárgyak, intézmények. Külön ámulat szól szavaiban a napfelkelte láttán. A világ végtelenségét, az idő határtalanságát és a természeti szépség ezer arcát látja a levegő és a víz párosában, versengésében, az élő világra, különösen az emberre tett hatásában. Az emberre, de még inkább az ember életére, munkájára – a halászásra, a rianás riasztó jégjelenségére, a halak életére a víz alatt, a jég alatt. Az olvasó borzongva ámulja az író (a szárazföldi ember!) figyelmét, türelmét és óriási beleérzését a természet téli képe, és a képek ereje, értelme vagy éppen zsarnoki pusztítása iránt. A balatoni (közép-dunántúli) természeti és történeti világ novelláit (vagy inkább útirajzait) a Magyarhon szépségei című kötetben két csoportba gyűjtve találjuk meg: A magyar Tempe-völgy és A befagyott Balaton címen.

„Ötven év visszhangja” címen írja meg életének, de még inkább írói működésének a történetét, teszi mindezt 1894-ben, vagyis 69 éves korában. (Ezt az írást a kötet első darabjaként olvashatjuk.) Viszonylag későn, már elismert íróként jut el a „Magyar Tengerhez”. De megtudjuk azt is, hogy 1849-ben, a szabadságharc végnapjaiban jut el (menekül?) Erdélybe, Aradra. Erről a hosszúra tervezett vállalakozásról így vall: „Szeretem Magyarhont, de Erdély volt mindig lelkem édes álma”.

Erdélyt közvetlen benyomások alapján 1853 májusában kezdi igazán megismerni. „Itt vagyok végre az annyiszor megálmodott, annyiszor megszeretett Erdély fővárosában” – írta Kolozsvárról. És következik a Királyhágó, de utazik Tordára, Enyedre – itt születik A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélés. „Színbe és agyba” rögzíti a megtapasztalt és megcsodált helyszíneket, a megismert figurákat és a hallott históriákat. Székelyföldön pedig megcsodálja (Homoródalmáson) a Szent Anna-tavat. A tóról – minden szépsége ellenére – kezdetben inkább „mitológiai átokhelyként” alkot képet magának, a rejtelmes vulkáni tevékenység következtében a tó és környezete többször is a pusztulás szélére került. A háromezer lábnyi magasság (közel ezer méter), a tó rejtelmes vízjárása, de még inkább a hozzá fűződő hitbéli legendák egyszerre teszik vonzóvá és riasztóvá a Szent Anna-tavat, amelyhez számos ó- és újszövetségi monda, látomás, szentek megjelenése és imák meghallgatása fűződik. Valójában a vonzó természeti szépség és a környezet, a tóhoz kapcsolódó híresztelések egymásutánja, kortalan kötődése, az istenhit és a hozzá köthető misztika egyszerre teszi vonzóvá (vagy időnként megrendítővé) a Szent Anna-tavat. A látottakhoz kapcsolódó élményeit és töprengéseit külön fejezetben gyűjti egybe és állítja az egyes nézetek támogatására – vagy éppen több nézőpont lehetőségét is elveti.

Hasonlóképpen összegyűjtve teszi közzé a szerzett tapasztalatokat és a hallott mendemondákat a tordai hasadékról. A hasadékot „a természet egyik legbámulatosabb remeke” néven nevezi, amelyben sziklák, kövek, kristályok, sziklacsarnokok sorakoznak, miközben (bizonyítottan) a római korból származó építészeti elemek is ott sorakoznak egymás mellett, az idő múlásának és a mindig időszerű tudományos (régészeti) kutatásnak kínálva tárgyat.

A fantáziát ébresztő természeti jelenségek körül váratlanul fordul az író figyelme egy ugyancsak szigorú és riasztó látnivaló felé, amelyet nem is könnyű meglátni, mert a kormánytól kell engedély a betekintéshez, ez pedig a szamosújvári fegyenctelep. „Rettenetes gondolat: hétszázhatvan gonosztevő egy közös házban!” Aztán mintha megenyhülten fejezné ki véleményét. „Ez a börtön nem a bosszúállásnak, hanem a megbékélésnek a háza már.” A fegyenctelepen azonban meglepő rendet, fegyelmet, tisztaságot észlel a vizsgálódó író, mindezek a fegyenceket munkára, szakmára, „kézműre” nevelik. A rabok között váratlanul bukkan fel egy – nemcsak Jókainak – ismerős arc: Rózsa Sándor – és még több, Jókai korában ismert rendbontó. A kor – a XIX. század második fele, utolsó harmada társadalmi viszonyainak, igazságszolgáltatásának megítéléséhez érdemes figyelembe venni Jókai észrevételeit, javaslatait.

Koltóra harminc év után látogat újra az író, a Teleki-kastélyban mintha a XIX. század élő történetével találná magát szemközt Jókai. Nemcsak Teleki Sándor gyűjti és őrzi a magyar történelem, művelődéstörténet, régészet régi és közelmúlt-béli értékeit, de a kastélyban megfordult (és a keze nyomát ott hagyta) Petőfi, Liszt Ferenc, de a kastély ura támogatta Garibaldit, Victor Hugót, a két Dumas-t. More Patrio – jelentheti azt, hogy „hazai szokások”, jelentheti azt, hogy „utazás otthon” – Jókai azokat az észrevételeit gyűjti itt csokorba, amelyek a bejárt, megismert helyekre, intézményekre általában érvényesek – vagy ezek közül néhányra. A kései olvasó nem tudja, bánja vagy örömnek veszi a valóságot kutató író sorait, aki netán panaszt vet papírra, amikor megállapítja, hogy a csárdák már nem közkeletűek, legalább is azt a funkciót nem töltik be, mint az előző években, évtizedekben, s talán még régebbi idő óta.

Vagy a nyelvhasználat! Erdélyben több és egymástól különbözik az egyes nyelvek használata, a magyar mellett (vagy inkább belevegyülve?) a román (alias. oláh), a szerb, a német (alias: sváb).

De megmaradt változatlan fontossággal és gyakorisággal a jóslás (főként az időjóslás), a babona. És mintha megnőtt volna az ékkövek, drágakövek keresése (hajszolása), beépítése a ruházatba, a lakberendezésbe.

Abrudbányán színházat talál, sőt hírlapot, amely megszokott kereseti tárgy lett. Itt tesz említést a „peleskei nótáriusról”, valamint egy sor értelmiségi szakmáról, működésük helyszínéről, eszközeiről (újságok, könyvek, könyvtárak).

Sajátos észrevétel, amely mintha az életmód és az államigazgatás különös összefonódásáról szólna: aranybeváltó hivatal működését ismeri meg, amely évi hat mázsa aranyat forgalmaz! Verespatak az első(k egyike) az aranyvárosok közül, de azt tartja a közhiedelem, hogy már a római kor óta űzi a város ezt a sajátos szakmát.

Különös leletre (?) talál Jókai Topánfalván, amely város román kulturális központ, ellenben 34 magyar író arcképe látható a városházán. Miközben az iskolakönyv, a kultúra és a nyelvtanulás nagyon problémás a románok között (vagy csak volt 1853-ban).

A könyv utószavának írója Kováts Dániel művelődéstörténész, aki rövid pályaképet vázol az íróról, majd számba veszi a kötetben megjelent írások életrajzi hátterét is. Végezetül így összegez: „Másfél évezred távolából érkezik hozzánk az üzenet (….) s ez a távlat kultúrtörténeti értéket ad a személyes tapasztalatoknak, amelyek olvasása közben egy mással összetéveszthetetlen író elbeszélő művészetének hatása alá kerülünk.”

Szavaival maradéktalanul egyet kell értenünk. S tegyük hozzá, a szerkesztők gondot fordítottak arra is, hogy az esetleg már elavult, régies kifejezésekhez, ma már talán nem világos utalásokhoz magyarázó jegyzeteket adjanak, így is szolgálva a XXI. századi olvasó megértését. Csakúgy, mint a betűméret, amely könnyen olvashatóvá teszi a szövegeket, az eligazodásban pedig a tartalomjegyzék segít.

Mindezek mellett és egyáltalán nem utolsó sorban azonban szólnunk kell még a kiadvány művészi értékeiről is. A kötéstábláról már beszéltünk – ennek eleganciája és szépsége már amikor kézbe vesszük a kötetet, előre vetíti, hogy nem mindennapi könyvművészeti ritkaságot tartunk a kezünkben. A könyv gerincének (középen egy arany lant, fölötte Jókai neve, alatta a könyv címe), a kiadvány lapszéleinek bordó és arany díszítése, a kötéstáblák belső borítása is kiemeli, hogy a kiadvány méltó módon tiszteleg a 200 éve született nagy író előtt.

És ne feledkezzünk el az illusztrációként közölt képekről sem! Több közülük megidézi magát az írót, közread néhányat a pályája elején még festőnek készülő Jókai rajzaiból, de a legtöbb az útleírásokhoz kapcsolódó metszet, amelyeknek a szerzője Ludwig Rohbock, akiről az előszó szerzője, Kelemen Eörs szívesen feltételezi, hogy ismerhette Jókait – vagy ha nem, halhatatlan lelkeik most ezen a kiadványon keresztül ismerkedhetnek meg egymással.

A XIX. század népszerű tájképfestője 1856 és 1863 között többször végigjárta Magyarországot, az itt készített képei is egyedi hangulatot árasztanak, pontosan megörökítve az akkori állapotokat, de mégis sajátosan idealizálva azt – fogalmaz az Architektura internetes oldal. A harmincnál több, egész oldalas kép a kötetben szereplő városokat és tájakat ábrázolja, illeszkedve Jókai útirajzaihoz, mintegy illusztrálva azokat. (Noha persze jól tudjuk: Jókai szavai maguk is képpé varázsolják az általa látottakat.)

A könyv, Jókai Mór Magyarhon szépségei című könyve az olvasó stílusérzékét szolgálja szép kiállításával, harmonikus felosztásával. A kiadvány az olvasó könyvtárának a dísze lehet, de egy balatoni vagy egy erdélyi utazás ürügyén, de akár a délutáni pihenés idején is letehetetlen olvasmány. Állandó, élő kapcsolatot teremt az olvasó, a magyar kultúra és a figyelmünket évszázadok múltán is ébren tartó Jókai Mór között.

2025. november 14.

* A Pytheas Kiadó kötetpremieren mondott beszéd