Virginia Sol: Nagyvárosi életérzés a 21. században

Reggel hat. Kedd. Sercegő neon, vakító LED. Metró. Zúgó álom, zúgok vele, „Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!” – ébresztőként hasít bele a tudatomba. Párnák alól előrángatott álomcseppek szétmorzsolva a valóság térkövén: olajfoltok – irizáló örvényükön meg-megcsúszó remény, hogy a következő 7 percben ez a nap más lesz, mint az elmúlt évek. 8 bites színmélységek fekete-fehér arcokon rendezett, monokróm keretekben. A Witcher sokadik kötete élénkzöldkörmös kezekben, szemben gamer réveteg tekintete rátapad.

Amott valahol Az úton forog, az elme éppen meghasad, KELETről a NYUGATra, s onnan mindig haza, a gondolat egy állandó jövés-menés, kényszer: „Útról útra, teremtsük újra, támasszuk fel a beatköltőket! Istenem, szabadság, szerelem! Nem mondhatok fel… még nem.”.

Valahol Irén az aluljáróérzéstől sóhajt: régi emlékek, a hatvanas évek, várótermek, ahol eszedbe jut apa kalapja – lassan kifakul a dizőz füstös hangja. Mire Wass Albert fái megnőnek, már egy új nemzedék dallama szól a kastély árnyékában, ahol a funtineli boszorkány semmi másra nem vágyott, csak hogy megpihenhessen kedvese karjában. – Mire Kafka kötelezővé változik, s az ember tragédiája végére ér, a különbségek számvetőiből már senki sem él. Egyedi lenyomatok vagyunk ugyanazon törött porcelán oldalán.

Baba ásításában a nap üressége, szemében megannyi lehetősége tükröződik; az elhasznált oxigén lassan felgyülemlik, s a halakként tátongó forgatag folyóként áramlik a napfény felé.

Ütemre. Koppanó. Léptek. Sportcipő, gojzer-varrott, bakancs. Peron. Lépcső. Reklámképek. Magassarkú, platformos, Crocs. Újságárus. Fornettis. Legyen már péntek! Vagy így: Catwalk, Buffalo, Adidas, Vans, Martens, Tisza kiömlő párosai sorjáznak. Hátizsákok, válltáskák, szatyrok bölcsességtől túlcsordult napi pozitívjai hintáznak szemmagasságban, ahogy igyekszünk senkire se nézni ebben a túlhajszolt társadalomban.

Aluljáró: dohos, tüdőre telepedő és gyorskaja aromájú, alakjában véve téglalap, bár közelebbről nézve tömeges magány formájú. Zenész a fal mellett. Ismerős dallamok ismeretlen hangnemben. Galambbúgás a kíséret, hétéves vezényli szét őket. Apró csörren a gitártokban – hajnali betevője a zenegépnek egy körúti bárban.

Mentő sír és villamos csenget, odébb vonat fütty és hajó kürtje levegőt rezget, galambot és sirályt felkerget, az égre vihar- s bárányfelhőt tereget.

Féktelen képzeletem szárnyat bont közöttük a magasban: most itt, most amott vagyok csupán egymagamban, honnan beláthatom robogó életek horizontját, egy egész város lüktető véráramát s masszív csontvázát. Az agy s a szív ellentétes érdekében elfojtott szenvedélyeit és fájdalmát, panelházak ablakain kiömlő tengernyi vágyak halmazát, amint masszává érnek az épületek között, s egyként lebegnek az éjszaka titokzatosságában.

A lámpák utolsó, sárgás pillantása, a taxist végre elnyomhatja az álom, a troli ásító piros nyújtózkodása hosszan kanyarodik – szűk kisutcák kavalkádja.

Tereken nyugvó hősök ősi bölcsességét megragadó turistacsoportok okoseszköze, bölcsek terén a modern kultúra vekkere az ifjúság kikeletét virrasztja – Andrássy Gyula az aranyközéputat választja.

A földi lét fölé magasodó szürke tömbök aljában a Puskin, Toldi, Uránia – gyöngyvásznon álmukban is ragyogó csillagok. A Dunán átívelő történelmi korok, letűnt korszakok elől futó árkádok aljában a gyrosos csábít be éjjel egykor. Tóth Árpád impresszív lelkéből fakadó virágok szirmai borítják homályba a néma várfal emlékezetét. Hajnalban a sűrű ködből Buda hegye emelkedik, s hallom, amint a Vajdahunyad vár kertjében már Anonymus is így elmélkedik: „Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.”.

Illusztráció: Sipos L.