Szatmári Fischer Teréz: Át az árnyékon

A helyzet az volt, hogy pokolian unatkozott. Pedig tegnap este páratlan izgalmakban volt része. És lám, mégsem tudta maradéktalanul élvezni a Gréti fölött aratott győzelmét. Már ha egyáltalán győzelemről beszélhetünk. Micsoda zűrzavar!

Az esti színházi előadás után, hazafelé menet, meghívta a lányt egy italra a közeli romkocsmába. Első négyszemközti találkozásuk volt ez. Szellős, nyárvégi alkony. A nők ujjatlan, mély kivágású, lenge ruhákban sétáltak. A Pantone az idei nyári divathoz a ragyogó orchideát jelölte ki, amely – a cég reklámja szerint – a magabiztosság, a jókedv és az egészség érzetével gyakorol ellenállhatatlan vonzerőt. Még a középkorú asszonyok is pink vagy lila öltözetet viseltek, fréziasárga, királykék kiegészítőkkel. Gréti azonban unalmasan öltözködött. Elnyűtt farmert viselt és kifakult pólót, amelyen a felirat a sok mosástól olvashatatlanná kopott. Nem sminkelt, nem festette a haját, mintha évek óta a fodrász közelében sem járt volna. Marcell egyáltalán nem tartotta vonzónak − mégis szüksége volt rá.

A romkocsma pultjánál a férfi egyetlen pohár vörös bort kért. Kettőt illett volna, de szándékosan csak egyet rendelt: azt akarta, hogy ugyanabból a pohárból szürcsöljenek. A terem mélyén, a gyér világításban már várta őt a baráti társaság. Odavezette hozzájuk Grétit, és bemutatta mindenkinek.

A haverok körbevették az új ismerőst, alig leplezett kajánsággal méregették, és próbálták bevonni a hahotázással tarkított csevegésükbe. A lány zavarba jött; ujjai görcsösen szorították a borospoharat. Marcell közben észrevétlenül eltűnt. Sehol sem lehetett látni. Gréti kétségbeesve pásztázta a sötét sarkokat − a férfit mintha a föld nyelte volna el. Aztán néhány asztallal odébb mégis felsejlett széles vállának körvonala: két női kar fonódott rá, szorosan, birtoklóan. Kivel ölelkezhet így, ilyen hosszan?

Az e-mailjeiben sosem utalt arra, hogy volna bárkije − viszont időnként elszólta magát. Sejteni engedte, hogy kettejük között akár „közös titkokról” is szó lehetne. Pedig Marcell mindent megtett azért, hogy Grétivel soha ne kelljen személyesen találkoznia. Egészen más játékot játszott vele: olyat, amelyhez a virtuális tér biztonságosabb és előnyösebb helyzetet kínált. Az, hogy tegnap este mégis találkoztak, szabályt erősítő kivétel volt, és korántsem véletlenül történt.

Mintha megérezte volna a hátára szegeződő tekintetet, Marcell hirtelen megfordult. Leoldotta válláról a nő karjait, és könyökénél fogva őt is a társasághoz vezette. De ahelyett, hogy bemutatta volna − ahogyan az imént Grétit −, újra átölelte az ismeretlent, és hosszú, nyelves csókban forrt össze vele.

A baráti társaság egyetlen tagja sem hökkent meg. Inkább azt figyelték, miként reagál Gréti az orra előtt zajló pimasz jelenetre. A titokzatos nő végül szó nélkül távozott, és a kocsma ajtajából mosolyogva integetett vissza. Marcell ekkor Gréti felé fordult, kivette a kezéből a poharat, kissé az ég felé emelte − mintha az egészségére készülne inni, vagy áldozatot mutatna be egy ismeretlen istenségnek. Aztán végignyalta a pohár peremét, lehunyta a szemét, és mélyeket lélegezve kortyolni kezdte a vörösbort. Végül odanyújtotta Grétinek a poharat. Az alján még lötyögött néhány csepp, ő pedig mereven az arcára szegezte tekintetét – nem akarta elszalasztani a legkisebb rezzenését sem. Ahogy az imént a bort, most Gréti fájdalmát szomjazta, a keserűségét, a dühét.

Elvégre a saját szemével láthatta, hogy azt, amit ő sosem kapott meg, amit a férfi három éven át ígért neki levelek tucatjaiban, egy idegen nő könnyedén elnyerte. A beteljesületlen vágy szomorúságot kellett, hogy ébresszen benne, az iménti megaláztatás pedig dühöt − és e kettő együtt óhatatlanul a fájdalom legmélyebb poklába kellett, hogy taszítsa. És ahogy Gréti haragja tetőzik, Marcell annál boldogabb: hiszen odavetette a megfelelő áldozatot a benne lakozó istenség lábai elé. Mert hogyan is lehetne más, mint isteni lény, ha úgy képes játszani Gréti lelkével, mint egy játékos kedvű teremtő a maga életre hívott manóival?

Gréti volt az ő manója – annak kellett lennie −, aki pontosan úgy reagál, ahogyan ő előre elképzelte. Kezébe veszi az áldozópoharat, lenyalja róla a nyálat, amit a titokzatos nő csókja után otthagyott a peremen. A vörösbor izzásától felhevített, elvegyülő testnedv, akár a befecskendezett méreg, kiváltja benne a harag görcsös rohamát.

Marcell egész lénye e pillanatra feszül. A tombolás várása hihetetlen izgatottságot kelt benne. Úgy érezte, hogy amikor Gréti földhöz vágja a poharat, abban a szent pillanatban csúcsosodik ki benne az isteni kielégülés. Semmi nem ajzotta úgy fel, mint egy sebezhető lélek megkínzása.

A kép azonban hiábavalónak bizonyult. Gréti elvette tőle a poharat – de nem érintette a szájához. Csendesen az asztalra tette. A keze közben egyáltalán nem remegett. Azután, anélkül, hogy Marcellra vagy a körülötte álló férfiakra pillantott volna, nesztelen léptekkel kisétált a kocsmából.

Az este váratlan befejezése mindenkit csalódással töltött el. A zsivaj hümmögéssé szelídült, a bőrükön száraz hűvösséget éreztek. Hiába acsarogtak titokban egy náluk gyengébb lényre − gyűlöletük mégis egyesült egy közös, oszthatatlan hatalomban.

A társaság egyik prominens tagja elégedetlenül állt fel az asztaltól. Középkorú férfi volt, nevelő egy kollégiumban, ahol a rábízott báránykákat habozás nélkül áldozati állatoknak tekintette. Számára nem volt más rendeltetésük a világon, mint hogy isteni vágyait kielégítsék. Tizenöt éve űzte üzelmeit, anélkül, hogy bárki leleplezte volna.

Marcell mellette nyomorultnak érezte magát. Legszívesebben agyontaposta volna Grétit, mint egy ocsmány bogarat − de tudta, hogy rafináltabb eszközökre lesz szüksége. A gyilkosságért járó börtönbüntetést nem engedhette meg magának.

A társaság hamar szétszéledt. Marcell egyenesen Vulfi lakására indult − a nő olykor hajnalig is hajlandó volt várni rá. Ő volt az a titokzatos szépség, akivel a romkocsmában ölelkezett Gréti elrettentésére. Amolyan „végzet asszonya” típus: vörös tüzű hajkoronával, jéghideg, csillogó kék szemmel, porcelán tapintású bőrrel és megzabolázhatatlan testtel. Röviden: igéző vonzerővel hatott Marcellra.

Hosszú évek óta tartó, a külvilág elől csak félig rejtegetett viszonyukat a vad szexualitás uralta. Ezúttal a közhelyes kifejezés is találónak tűnt. Vulfi élvezettel tett eleget Marcell bizarr vágyainak: a férfi csak akkor tudott elélvezni, ha a csúcspont közelében a nő véresre marta vagy vagdosta magát − a mellkasán, a karján, a vállán. A vér látványa és szaga valósággal megőrjítette a gyönyör tetőpontján.

Ma éjjel, egy közel fél éves kényszerszünet után (amit főként Marcell külföldi útjai indokoltak), igyekeztek bepótolni mindent. Nem csoda, hogy a lepedő, a paplan, sőt még a matrac is átitatódott vérrel.

Vulfi reggel petyhüdt bőrrel, mélyen aludt. Nem lett volna értelme felébreszteni. Marcell viszont felöltözött, és kiosont a lakásból. Eredetileg az volt a terv, hogy az egész napot együtt töltik, hogy üres perceikben együtt kukkolják Gréti friss, fájdalmas posztjait. Talán még egy dühös emailt is kapnak tőle, amin jóízűen vihoghatnak majd.

Marcell azonban inkább hazament. Egyedül akarta kiélvezni az esti cirkusz utóhangjait. Az üres lakásban − amit otthonnak senki a világon nem nevezett volna − a mosatlan edényeken kívül semmi nem várta.

Délig pornónézéssel és (egyelőre még idegen) nőkkel folytatott online csevegéssel múlatta az időt. Ebédre pizzát rendelt. Utána türelmetlenné vált, és dühös lett. Gréti oldalán nem jelent meg új poszt. Nem írt emailt, be sem lépett a Messengerbe. Sőt, a telefonját is kikapcsolta. Marcell ezt onnan tudta, hogy többször próbálta – letiltott számmal – felhívni. Évekig ez volt az egyik kedvenc szórakozásuk Vulfival: vagy a nő telefonjáról, kijelzett számmal, vagy az ő készülékéről rejtett hívással zaklatták Grétit. És ha a lány felvette, soha nem szóltak bele. Két vér- és testnedvcsorgatás között, amikor más ötletük nem volt, ilyen „csínyekkel” fűszerezték a gyönyört.

Kora délután Marcell már érezte, hogy lankadó dühét felváltja a gyötrő unalom. Mintha kívül került volna az időn: az eltűnt világ helyét az üresség foglalta el. A tudatába kúszó semmiben saját magát sem találta. Talán soha nem is volt lelke. Minél mélyebbre süllyedt ebbe az állapotba, annál biztosabbnak tűnt, hogy valójában nem is létezik. Nem vágyott többé semmire − de nem úgy, mint aki lemondott. Inkább egykedvűen fordult el az élet ösztönözte, ostoba vágyaktól. Mindegyiktől. Kétségbeesett. Ennél még a rémálmait is jobban elviselte, hiszen azokban legalább főszereplő volt.

Keserves kínjában arra gondolt, felhívja a munkaadóját − noha hétvége volt. A legutóbbi megbeszélésükön két hét szabadságban egyeztek meg. Ezért is tért haza a külföldi körutazás után. Most azonban már tudta: hiba lenne újra találkozni a haverokkal. Gréti keresztülhúzta a számításait. A kiprovokált cirkuszjelenet elmaradt − és ez egy olyan társaság volt, ahol az efféle visszautasításokat nem hagyták megtorlatlanul. A lány fegyelmezettsége visszataszító hatást keltett, és ezt valakin – minden bizonnyal épp rajta, az ötletgazdán – be kellett hajtaniuk. Belátta, okosabb, ha megszakítja a szabadságát, és elutazik, bármilyen messzire is szólítsa a munka. Egy turisztikai cégnél dolgozott: csoportokat kísért szervezett körutazásokra, segítve vagy helyettesítve a kijelölt idegenvezetőt. Végzettsége szerint hajós volt, így főként vízi túrákat bíztak rá. Hosszas mérlegelés után felhívta a főnökét, de csak hangpostára tudott üzenetet hagyni. „Hajós” néven ismerték az irodában. A rögzített üzenetben jelezte, hogy megszakítaná a szabadságát, és ha szükség van rá, hétfőtől vállalja a következő túrát. Miután letette a telefont, gondolatai újra a tegnap esti jelenet körül kezdtek keringeni. Fel sem foghatta, hogyan történt meg, hogy épp egy ilyen jelentéktelen külsejű, szinte félkegyelmű nő okozzon neki ekkora bosszúságot. Talán nem fonta elég szorosra a mesterkedések hálóját?! Pedig hosszú évek munkáját fektette bele. Hajmeresztő volt belegondolni: a gondosan adagolt szélhámosság, amit nap mint nap ízléses csomagolásban tálalt az emailjeiben, mind hatástalannak bizonyult. Ez a stupid kis csaj egyetlen higgadt mozdulattal zárójelbe tette minden fáradozását.

Mégis honnan vette ez a zakkant kóbor lélek azt a hűvös tárgyilagosságot, amivel válaszolt az ellene intézett övön aluli ütésre? Eszébe jutottak a kikötők és az idegen városok párductestű női, akik készségesen beadták a derekukat, és hagyták, hogy kénye-kedve szerint játsszon testükkel és elméjükkel. Talán még élvezték is, hogy egyedül a fájdalommal teli női test ébreszt benne vágyat, − hogy az a bizonyos gyönyör, ami a szenvedés láttán kapott szikrára, szétárad a bőrén, bizsergető ingerként. Ilyen nőktől pontosan tudta, mire számíthat. De Grétit illetően – ha lehet ezt fokozni – még magabiztosabb volt. Hogy adhatott volna ez a szürke kis egér izgalmasabb látványt, mint amikor hergelve, sarokba szorítva vergődik?!

Azt próbálta megfejteni, mikor változhattak meg a lány érzései. És hogy-hogy nem vette észre a kiapadásukat időben, amikor még talán vissza lehetett volna terelni mindent a rendes kerékvágásba. Annak rendje és módja szerint. Káromkodni volt kedve. Vérbe borult szemmel csodálkozott azon, hogy élete elmúlt negyven évében nem ölt meg egyetlen nőt sem.

Grétit véletlenül ismerte meg. Egy régi iskolatársa ajánlotta a figyelmébe – valaki, akivel az egyik turistacsoportban futott össze. Beszélgetni kezdtek, és ahogy az ilyen találkozásoknál gyakran megesik, éjszakába nyúló italozás közben folytatták a közös emlékek felidézését. Alighanem már mindketten részegek voltak, amikor a régi osztálytárs rátért jelenlegi munkájára. Elmesélte, milyen bizarr helyzetekbe keveredett kuratóriumi tagként, és milyen különös figurákat ismert meg e pozíció révén. A testület a felújításra váró szállodahajók enteriőrterveit bírálta el: a pályamunkák közül szakmai konszenzussal választották ki a legjobbakat, amelyeket aztán továbbítottak a hatóságoknak. A jelentkezők között akadtak elismert belsőépítészek, de rendszeresen pályáztak frissdiplomás fiatalok is – építész-hallgatók, kezdő tervezők, akiknél hátrányt jelentett a szakmai múlt hiánya, de még inkább a szűkös kapcsolati hálójuk. Sőt, olykor egészen különc alakok is felbukkantak köztük: futóbolondra emlékeztető szerzetek, akiknek a tervei inkább derültséget keltettek, semmint elismerést. Így hallott Marcell először Grétiről.

A lány pályamunkája olyan mértékben tért el a kortárs mezőny szempontjaitól és nívójától, hogy a bizottság végül személyes meghallgatásra is bekérette. Egy kakukktojás mindig kíváncsiságot kelt. A zöldfülű épülettervező válaszaiból hamar kiderült: halvány fogalma sincs a szaklapok által terjesztett trendekről. Nem is érdeklődött ilyesmi iránt. Stílustani ismeretei hézagosak voltak, viszont meggyőződéssel vallott olyan elméleti nézeteket, amelyek alapján eredetinek hitte magát. Ebben persze tévedett. Zavaros okfejtéssel indokolta tervének kiindulópontját: pszichológiai alapon úgy vélte, hogy az utazóban a hajót ringató víztömeg látványa tériszonyszerű szorongást válthat ki. Ezért a belső tereknek − fülkéknek, éttermeknek, luxuskabinoknak − a szappanbuborék hatásformáját kellene utánozniuk. A szappanbuborék belseje, állította, meghitt fényével eleven teret idéz, ahol a test – a biológiai lény – végre biztonságban pihenhet. A tárgyaknak, a fényeknek és az atmoszférának is ezt az élményt kell szolgálnia. A kuratóriumi tagok nem győztek hüledezni: a lány víziója teljesen elrugaszkodott a valóságtól.

Gréti a keresztkérdések tüzében összeroppant. Végül afféle hagymázas ábrándokat kergető őrültnek könyvelték el. A döntés egyhangú volt: a lánynak esélyt sem szabad adni a szakmai kibontakozásra.

A történet hallatán Marcellban megmozdult valami − mondhatni, szimatot fogott. Az iskolatársa jól tudta róla, hogy a kurvákon kívül mindig is az őrült nők vonzották a leginkább. Készségesen megadta hát neki – a férfibarátság szilárdságára hivatkozva – a lány adatait, amelyeket a pályázati anyagból őrzött meg. Marcell könnyűszerrel rátalált Gréti fiókjára a közösségi oldalakon. Ismerősnek jelölte, és üzenetet is küldött neki. Mesterien értett ahhoz, hogyan kell megszólítani egy idegent − hogyan cserkésszen be egy nőt úgy, hogy ne maradjon válasz nélkül. Türelmesen haladt, minden lépést előre megtervezve. Attól a pillanattól kezdve, hogy észrevette: a lány az intenzív figyelmet vonzalomként értelmezi, már nyeregben érezte magát. Gréti apránként megosztotta vele a legbensőbb gondolatait, észre sem véve, hogy partnere végig zárkózott maradt. Tulajdonképpen egyedül volt a kapcsolatban, saját gondolataival folytatott párbeszédet. Szerelmesnek hitte magát, pedig csak az illúziói űztek vele tréfát. A férfit eleinte lenyűgözte ez a szerfelett burjánzó képzelőerő, amellyel a lány lobogó tüzet varázsolt kettejük közé. Ő pedig táplálta a lángot – miközben lassan, ártatlannak álcázott kudarcokkal aláásta a lány önbizalmát. Elültette benne a saját szorongásait.

Hónapokon át biztatta Grétit, hogy a kezdeti kudarcok ellenére próbálkozzon újra. Dolgozza ki az elképzeléseit, pályázzon ismét. A munkában az önpusztításig hajszolta, aztán amikor a pályázatokat sorra visszadobták, nem támogatta a nehéz napokon. Inkább eltűnt. Hol hosszabb, hol rövidebb időre.

Aztán újra jelentkezett. Ha szemrehányást kapott a köddé válásért, cinikusan vágott vissza: Gréti túl sokat képzel a saját fontosságáról. Valójában közben is lázasan figyelte a közösségi oldalait. Kárörvendve böngészte a szelfiket, amelyeken a lány magányosan, céltalanul bolyongott a külváros utcáin. Elégtétellel töltötte el a tudat, hogy albérleti szobájának négy fala között a szenvedély és a harag egyszerre gyötri. Amikor megbizonyosodott róla, hogy Gréti már-már elfogadja a kétségbeejtő helyzetet, ismét írt neki. Forró odaadást színlelt. A saját oldalát közben elárasztotta lelkes posztokkal, mosolygós szelfikkel, és olyan célozgatásokkal, amelyeket csak Gréti érthetett. Így egyszerre alakította a ’humoros srác’ imázsát, és erősítette a lányban az összetartozás érzését. Olykor igazi hősszerelmessé vált: vallomásokat küldött, személyes találkozásról álmodozott. Gréti a rajongás fokozhatatlan állapotába került. És amikor a közös delírium tetőpontjára értek − Marcell elnémult. Hetekig nem válaszolt a lány könyörgő üzeneteire. Aztán minden kezdődött elölről. A körforgás tökéletesen működött. Legalábbis addig, amíg észrevétlen porszem nem került a gépezetbe.

Aznap, amikor este először − és utoljára − találkoztak személyesen, Gréti már dél körül abbahagyta a munkát. Ételfutárként dolgozott, de izzadt pólóját, maszatos farmerét le sem cserélte. Valamiféle belső sugallatra hallgatva egyenesen a temetőbe indult.

Néhány éve ott temették el egy barátnőjét, akivel az egyetemi évek alatt közös szobát béreltek. Hannának hívták. Otthon is lakhatott volna, de szülei rideg szigorral nevelték, és egy neoprotestáns szektába próbálták belerángatni, amelynek ők maguk is oszlopos tagjai voltak. Hanna és Gréti − mindketten visszahúzódó természetűek − az első pillanattól fogva egymásra találtak. Elválaszthatatlanok voltak: ugyanazokat a könyveket, filmeket, zenéket falták. Az egyetem után útjaik különváltak, inkább csak a szabadság kedvéért. Évekkel később újra találkoztak − akkor már Hanna a rákbetegség végső stádiumában volt. Bár Grétivel ellentétben a szakmájában dolgozott, a magánélete tragikus fordulatot vett. A férfi, aki elcsábította Hannát, a negyvenes évei elején járt, jóképű és intelligens partner volt. Egy koncerten ismerkedtek meg, Bach zenéje hozta össze őket. Együtt jártak hangversenyekre, majd hosszú sétákon osztották meg egymással mindazt, amit a zene ébresztett bennük. Hamarosan kiderült, hogy a férfi nős. Felesége nemcsak hogy nem ellenezte a viszonyt, de némi idő elteltével az ő kezdeményezésére hívták meg Hannát közös iszogatásra. A lány gyanútlanul felment hozzájuk. Ott hamar leitatták − nem bírta az alkoholt. Amikor félig-meddig öntudatlan állapotba került, a házaspár megerőszakolta. Az orvosi vizsgálat testi erőszak, verés és kínzás nyomait tárta fel. A házaspárt mégis felmentették. A hivatalos indoklás szerint nem volt bizonyíték arra, hogy Hanna nem önként vett részt az aktusban. A sérüléseket – állították – később szerezte, mivel hajnalban eszméletlenül találtak rá egy drogtanya közelében. A nyomozás felületesen zajlott. DNS-mintát nem vettek. Végül a házaspár talált egy középkorú hontalant, aki pénzért magára vállalta a bűncselekményt, és vallomást is tett. Hanna soha nem tudta feldolgozni a történteket. Nemsokára megbetegedett. A sírját Gréti tervezte. A sírkövet saját kezével faragta ki.

Ahogy a hantok között bolyongott, és a táblákra vésett neveket betűzte, az egyik tükörsima gránitfelületen hirtelen megpillantotta a saját arcát. Közelebb hajolt. Váratlanul sajnálat ébredt benne önmaga iránt. Az érzés meglepően intenzív volt. Mintha valami kiragadta volna abból a fókuszból, ahonnan eddig szemlélte a világot − és máshová helyezte át az elméjét. Gyakran történik ilyesmi. Az önsajnálatot ugyan nem szokás pozitív érzésnek tekinteni, de a tapasztalat mégis azt mutatja: sokakat éppen ez késztet gondolkodásra. Sőt, egyesek épp az önsajnálatuknak köszönhetik, hogy elkerültek egy még nagyobb összeomlást.

Grétiben is hasonló feleszmélés játszódott le. Ráébredt, hogy Marcell nem kevésbé kegyetlenül bánt vele, mint Hannával annak egykori szeretője − azzal a különbséggel, hogy az ő testét nem érte erőszak. Nem azért, mert a férfi nem akarta. Még nem volt rá lehetősége. Sokkoló volt ez a felismerés. És keserű. A torkát fojtogatta a düh, hogy három éven át fogalma sem volt róla, mi történik vele valójában. Hosszú percekig némán meredt maga elé. Aztán körbenézett. Rég halott emberek sírjai vették körül. Talán sokan közülük is hasonló próbákon mentek át. De semmivé lettek. Akármennyit szenvedtek is, most már nyomtalanok. Az ő fájdalmuk eltűnt. Ez a gondolat − a létezés mulandósága – egyszeriben jelentéktelenné tette a saját szenvedését. És lassan, mintha valahonnan nagyon messziről érkezett volna, felötlött benne a gondolat: ő még él. Elhatározta, hogy ez lesz az első és egyben utolsó találkozásuk Marcell-lal. És ezt félreérthetetlenül a férfi tudtára adja. Közben egy pillanatra sem hagyta el az érzés, hogy rá is a halottak sorsa vár. Elméletben ezt mindenki tudja − de egészen más a fájdalom mélyén megérezni, hogy mindez eltörpül majd a saját halál árnyékában. Természetes, hogy haragot érzett Marcell iránt. De ha a halálra gondolt, mintha eltávolodott volna a saját szenvedésétől is. Beleborzongott: mennyire eleven ez a kín − és mégis, egy napon milyen idegen lesz tőle. Mert az a nap eljön. És azután már nem lesz számára holnap. Ez a kettős érzés – a halál hidege és a harag izzása − nem oltotta ki egymást. Épp ellenkezőleg: erőt adott neki. A temetői feleszmélés után már pontosan tudta, mit akar. És minden, ami aznap este történt, különösen a romkocsmában, csak megerősítette az elszánását. Innen eredt a viselkedésében végig megőrzött távolságtartó józanság. Az az állhatatosság, ami minden gesztusát áthatotta. Persze az ilyen döntések mögött mindig marad valami megmagyarázhatatlan. Érthetetlen, mivel érte el, hogy a velejéig romlott férfitársaság ne nevesse ki. Ne gúnyolja a szürkeségében fokozhatatlan szigorúságot, amivel távozáskor precízen kimérte lépteinek ütemét.

Szombat este Marcell, az unalomtól elgyötörten, felbontott egy halkonzervet. Vett hozzá néhány olívabogyót, pár szelet száraz kenyeret – és vacsora után megnézte az emailjeit. Két új üzenet várta. Az egyik a cégvezető válasza volt. Sajnálattal közölte, hogy a szabadnapok határidő keretein nem tud módosítani. Ugyanakkor felajánlott egy kedvezményes − ötven százalékos áron igénybe vehető − kéthetes túrát, amely hétfőn indulna: Budapesttől Rómáig, majd onnan repülővel tovább a Szentföldre. A program szerint a csoport Rómában és Genovában is eltölt egy-egy napot. A hajóút során több görög szigetnél is megállnak. Az utolsó kikötő Haifa, ahonnan szárazföldi utazással érnék el Jeruzsálemet és Betlehemet. A szentföldi szakaszban szerepel egy hajókirándulás a Genezáreti-tavon, valamint Jeruzsálemben a bazilikák és a Siratófal látogatása. A program egyik csúcspontja az Utolsó Vacsora terme, – ahol, mint írja a cégvezető, Jézus a keresztre feszítése előtti estén a megtört kenyeret a saját feláldozandó testével, a bort pedig vérével azonosította. A visszautazás előtti estét Tel-Avivban, a neves Jaffa Hotelban tervezi tölteni a csoport. A szállodát a híres kortárs építész, John Pawson, egy régi kolostor és a szomszédos kórházépület átalakításával hozta létre. A szabadtéri medence esténként exkluzív programokat és élményeket kínál a vendégeknek. Így szólt tehát a cég ajánlata.

Marcell, mire a levél végére ért, valósággal fuldoklott a dühtől. Nemcsak az aggasztotta, hogy két hétig mégiscsak itthon kell rostokolnia. Főképp az sértette, hogy bárki is úgy képzelheti: neki segítségre van szüksége – netán árkedvezményre –, hogy élményekkel gazdagítsa idejét, ne pedig magányos semmittevésbe süllyedjen. Mégis mit gondolnak róla? Talán elhiszi valaki, hogy élvezetet jelentene számára bigott átlagemberek társaságában hajózni és velük múlatni az időt?! Vagy éppen az Utolsó Vacsora termében átszellemülten bámészkodni? Már a puszta gondolat is, hogy Krisztus – állítólag − megtörte a kenyeret, és bort öntött a kehelybe, az undor förtelmével töltötte el.

A másik üzenet, amely Vulfitól érkezett, még ennél is jobban felizgatta. A szeretője, miután egész délután hiába várt életjelet, tréfásan megfenyegette: felkeresi a lakásán, ráadásul nem egyedül, hanem a tegnap esti társaság néhány tagjával együtt. Nyilván mindenki megőrült körülötte. Ijedtében, hogy Vulfi valóban megjelenik, összeszedte a legszükségesebb holmiját, kocsiba ült, és elhajtott a főváros határán túlra. Ott keresett magának egy félreeső, néptelen szálláshelyet, ahol eltölthette az éjszakát. Másnap reggel jobbnak látta, ha a panzióban marad még néhány napig. A szobájából alig mozdult ki. Ugyanazt folytatta, mint otthon: pornót nézett, maszturbált, idegen nőkkel chatelt. Közben persze Gréti közösségi oldalát is figyelte, de azon továbbra sem jelent meg semmi új. Ez a tény önmagában az őrület határára sodorta. A hét közepén belefáradt a bezártságba. Változást akart.

Szabadsága hátralévő idejében − mintegy másfél héten át − nappal a város utcáit rótta az autójával. Éjjelente isten háta mögötti szálláshelyeken húzta meg magát. A régi fotók alapján beazonosította azt a külvárosi kerületet, ahol Gréti lakott. Lassan, figyelmesen haladt az utcákon, hátha meglátja valahol. De hiába. Aztán stratégiát váltott. Az ételkihordó cégeket járta sorra, kitalált történetekkel, aggodalmat színlelve. De sem a futárok, sem a személyzet nem tudott semmit Gréti hollétéről. Végül kénytelen volt elfogadni a helyzetet. Szabadsága utolsó napján visszatért a lakásába. Késő estig feküdt mozdulatlanul, az elsötétített szobában, a plafonra szegezett tekintettel. Fogalma sem volt, hogyan éljen tovább. Meggyőződése volt, hogy áldozattá vált. Kudarcot szenvedett, tönkrement az imázsa. Gréti elüldözte mellőle a barátait. Miatta pokollá vált a szabadsága. Hidegvérrel rombolta le az életét. Marcell magában szidalmazta a lányt. Az a nyomorult, hálátlan mater dolorosa bizonyára elbújt előle valami védelmező szappanbuborékba − azt hiszi, ott megmenekülhet az igazságos bosszútól. Pedig téved. A Hajós isteni tőre már átjárta a szívét. Sebeinek mélyén ott bujkáltak a fájdalomban vajúdó gondolatok. Mint az elhagyatott házban a kísértetek, és senki nem űzi el őket onnan! Ez a gondolat némi elégtétellel töltötte el. De túl kevéssel ahhoz, hogy beletőrödjön.

Epilógus

Egy gumicsónakban ringott a tenger hullámain. Hogy mióta, fogalma sincs. Mintha kétszer is látta volna lemenni a napot. Vihar dühöngött, amikor valakik a csónakba taszították. Ivóvíz nincs, sem étel. Az égen súlytalanul lebegett a nap, tompa derengés vette körbe. Megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába: mintha egy szappanbuborékban lengene. A hártyán kívül foltok kavarognak – arcok, mozdulatok, talán nőké. Nevek nem jutnak eszébe. A foltok közelebb siklanak, majd elúsznak. Arra sem emlékszik, kiknek írt valaha annyi üzenetet. Miért volt olyan fontos, hogy összezavarja őket? Valaki közeledik felé, hallja a lépteit a vízen.