Tanulmány

szeptember 4th, 2017 |

0

Lajtos Nóra: Sánta Ferenc csöndje

A kilencven évvel ezelőtt e napon született Sánta Ferencre emlékezünk a róla szóló tanulmány közzétételével. (A szerkesztőség)

Az elnémulás általában kényes kérdés: problematikus, ha személyes „érdekből” fakad, és ugyanígy problematikus, ha történelmi szituáció miatt kényszerül egy író (el)hallgatni. Már maga az elhallgatás szó is kétféle jelentésárnyalattal bír a magyar nyelvben, de ezek a szemantikai különbségek jelen esetben mintha épp árnyaltságukban mutatnának rá a szavak lényegi különbségére. Elhallgatni, azaz abbahagyni/félbehagyni az írást, valamikor, valamiért lehet; elhallgatni, azaz eltitkolni pedig valamit lehet. Ottlik Géza, Örkény István, Déry Tibor és sokan mások kényszerelhallgatásairól most nem tárgyunk értekezni, de a hasonló történelmi korszituáció tagadhatatlan. Mindezekért jelenti ki Sánta Ferenc, amikor először kérdeznek rá írói hivatására, alkotói terveire: „Ez nem hallgatás, hanem csönd. A hallgatás oppozíciót tételez föl, énbennem pedig oppozíció – a körülvevő világgal szemben – nem volt. Viszont voltak olyan dolgok, amelyekre sem magamnak, és következésképp az olvasónak sem tudtam volna választ adni.”[1] Ezt a kijelentését 1986-ban teszi Sánta Győrffy Miklóssal folytatott beszélgetésében. Majd folytatja, amit már írói kinyilatkoztatásként jól ismerünk tőle: „Én sok keserű dolgot írtam, amit aztán, ha befejeztem, eldobtam, vagy pedig, amikor már láttam, hogy nincs erő bennem ahhoz, hogy a magam által penzumnak tekintett utolsó szót, azt, hogy mégis, mégis fáradozni kell, vagy azt, hogy mégis van remény, képes legyek a hitelesség erejével a műbe beleszőni […] akkor feladtam az írást. […] Nem, nem szabad kimondani a reménytelenséget.”[2]

Az író csöndje először egyébként nem tűnt „komoly”-nak, ugyanis az első pályaszakaszt követő megszólalás is éveket váratott magára. Csak az 1970-es Isten a szekéren, majd a Halálnak halála (1994) című válogatott kiadványok megjelenése kelthetett gyanút az olvasókban, kritikusokban egyaránt, ugyanis csak első két kötetének írásaiból való szerzői szelektálások voltak ezek, egyetlen új Sánta-írás sem kapott bennük helyet. Valójában tehát Sánta 1952 (Sokan voltunk)[3] és 1966 (Az áruló) között, azaz tizennégy esztendő alatt létrehozta „az” életművét. Ugyanakkor ő maga néhányszor beszélt a regényterveiről[4], sőt Vasy Géza figyelmes kutatói ösztönének köszönhetően tudunk a Népszavában megjelent néhány írásáról.[5] Aztán egy jól hihető legenda kelt szárnyra a Dunába „ölt” Sánta-szövegekről, és ez némileg megnyugtató módon csitította el a kedélyeket, persze a miért?-ekkel mégis illett szembenézniük a kortársaknak, irodalmároknak egyaránt.

Az író 75. születésnapján, 2002-ben került csak újra „terítékre” Sánta Ferenc hallgatásának ép ésszel szinte megokolhatatlan, irodalomtörténetünkben sajátos jelenségként archiválódó jelenléte. Az írót köszöntők-méltatók sorából (a tizenhat előadóból) csak ketten nem foglalkoztak Sánta elhallgatásával, a többség tehát mind megfogalmazta a maga elképzelését a témával kapcsolatban. N. Pál József például „e roppant összetett folyamat mögött a hatvanas esztendők egyszerre reményeket ígérő és egyszerre az erőket elrabló vagy tévutakra csábító-kényszerítő valóságát” látta. „Ekként Sánta Ferenc csöndje – nemkülönben nemzedékének sorsa – arról tanúskodik, hogy mi valahol megint utat vesztettünk. Így ama nagyon fontos prózatörténeti meglátáson túl, amiről Vasy Géza, némileg a három évtized előtti könyvét is „felülíró” dolgozata beszél (Sánta Ferenc életművéről, Hitel 2002/9.), vagyis, hogy Sánta regényei a késő modernség képviselőiként utat nyitottak a posztmodern felé, ez is a jelen súlyos tanulságai közé tartozik.[6]

Fekete J. József tanulmányának címe, Aki a csöndet választotta – azt a választási kényszerhelyzetet rögzíti, amelyben Sánta érezte magát a hetvenes években: hazudni vagy elhallgatni, csöndben maradni?

Voltak, akik úgy közelítettek Sánta „csöndjéhez”, hogy megszólalásukban érezhetjük a szerző alkotásbeli hiátusát: „Mekkora könyvek azok, amelyek nincsenek megírva? De a hallgatásban megfogalmazott gondolat ereje felriasztja mások gondolatait […]. A Kádár-korszak cenzúrájának csúcsteljesítménye az lett volna, ha Sánta Ferencet rákényszeríti: írjon.”[7] Kulcsár Katalin kérdése is hasonló intonációjú: „[…] az elmúlt évtizedekben többször is meg kellett volna kérdeznem: hová temette szép és igaz történeteit, hol van az ígért nagyregény? Sokan voltunk, akik olvastuk – sokan vagyunk, akiknek hiányzik nagyon.”[8]

A remény hangján szólalt meg Domokos Mátyás is, aki abban bízott, hogy Sánta „előbb-utóbb megtöri majd ezt a hallgatást, hiszen nagy tehetségének immanens erkölcse is erre kötelezi, és éppen ezért azt remélem, hogy éppoly meglepetésszerűen és váratlanul kerül elő az asztalfiókjából írás[9], mint indulása idején a Sokan voltunk című novellája. Azt ugyanis nem tudom elképzelni, hogy Sánta Ferencnek ne volna az új évezred olvasói számára is igaz és érvényes írói mondanivalója.”[10]

A hallgatásában bölcs író szerepvállalását, amely némiképp a babitsi szerepnek ellentéteként értelmezhető, addig a gondolatig juttatja el a környezet észrevételezéseit, amit Márkus Béla így foglalt össze: „Kortársak írtak róla, hosszan elemezték titkait, elhallgatásának miértjét. Engem nem érdekel, miért hallgatott el. Az ő dolga. Sokkal jobban érdekelt, miért szólalt meg.” [11]

Azt gondoljuk, mégis az alábbi kijelentése a legadekvátabb magyarázat a hallgatásra, továbbá ez tűnik a legőszintébb ars poeticának Sántától: „– Én sok keserű dolgot írtam, amit aztán, ha befejeztem, eldobtam, vagy pedig, amikor már láttam, hogy nincs erő bennem ahhoz, hogy a magam által penzumnak tekintett utolsó szót, azt, hogy mégis, mégis fáradozni kell, vagy azt, hogy mégis van remény, képes legyek a hitelesség erejével a műbe beleszőni […], akkor feladtam az írást.”[12]

Az idén 90 éves Sánta Ferenc emlékébe oldott tisztelettel leginkább N. Pál József véleményét osztjuk, aki Sánta csöndjéről a következőket írja: „Az ilyen alkotó akkor is »ír«, amikor nem, ezért műve s annak tanulsága (nemkülönben az általa képviselt következetes művészi magatartás!), csöndesen jelenvaló – mindannyiunkat érintő, felszólító módú figyelmeztetés.”[13]

[1] „Önmagamban kellett legyőznöm a reménytelenséget” – Győrffy Miklós interjúja (Új Tükör, 1986. nov. 23.) in.:Sánta Ferenc, Nemzet, hatalom, erkölcs, Kolozsvár, Stúdium, 2009, 102.

[2] Uo.

[3] A novella már 1952-ben megszületett. Első publikálása: Irodalmi Újság, 1954. március 13.

[4] „Nekem jövőre, hosszú idő után megjelenik az első regényem, és követni fogja még egy-kettő.” Uo.

[5] „Katalógusokban bárki hiába keresi a Szürke kő című Sánta-regényt, mert soha nem jelent meg. Néhány fejezete azonban olvasható a hetvenes évekből, a Népszava megsárgult lapjain. Szerelem (1978), Otthon (1970), Nyugalom (1973), A gyermek (1973). […] „A Népszavában a hetvenes évek elején található két részlet egy készülő regényből (Földre, égre, Szokrátész halála), amelyek talán az említett értelmiségi regényhez köthetők, továbbá egy drámarészlet, a Petőfi Petrich Somáéknál, amely 1849 nyarán játszódik, a segesvári csatatérre való indulás előtt, s ennyiből is nyilvánvaló, hogy Németh László Petőfi Mezőberényben című egyfelvonásosának egyfajta ellendarabjáról lehet szó.” http://www.napkut.hu/naput_2002/2002_08/027.htm [utolsó letöltés: 2017. január 9.]

[6] N. Pál József, Sánta Ferenc jelenléte, Napút, 2002/8., 32–33.

[7] Zelei Miklós, Mit tesz a policáj?, Napút, 2002/8., 35.

[8] Kulcsár Katalin köszöntő szavai a 75. születésnapját ünneplő Sánta Ferenchez. Napút, 2002/8., 6.

[9] Helyes megérzése volt Domokos Mátyásnak, ugyanis 2012-ben került elő Sánta fiának, Mózsi Ferenc jóvoltából a családi hagyatékból egy Sánta-szöveg, a Mirjám, amelyet 1989. szeptember 4-én (nevezetes napon: hatvankettedik születésnapján) írt Sánta, feleségének címezve. Vallomásba oltott képecske ez, amelyben Jézus és Mirjám története elevenedik meg (Sánta Ferenc: Mirjám, Napút, 2013/1., 3–9., Vasy Géza: Egy bibliai történet, Napút, 2013/1., 9–13.)

[10] Domokos Mátyás köszöntő szavai a 75. születésnapját ünneplő Sánta Ferenchez. Napút, 2002/8., 4.

[11] Márkus Béla, Kifog majd az időn, Napút, 2002/8., 13.

[12] Sánta, uo.

[13] N. Pál József, Sánta Ferenc jelenléte, Napút, 2002/8., 32–33.

Illusztráció: Sánta Ferenc portréja

Cimkék: tanulmány

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Dörgő Tibor: A Jane Eyre filmadaptációi →

Csontos Márta: Reményik-ellenpólusok →

Popovics Tibor Miklós: A ruszin migrációs folyamatokról →

Dörgő Tibor: Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének magyar kritikai fogadtatása →