HA MESSZE MENNÉL (B. Mihály Csilla és Papp Ákos versei)

B. Mihály Csilla

Ha messze mennél

Ha messze mennél, nem törődve azzal,
hogy fáradt szívem, könnyem is marasztal,
– s a csendem is, mert el nem mondhatom,
hogy más hazában nem vár oltalom –
ki fogja mosni szívem hófehérre,
mosollyal csalni szép tavaszt a télbe,
ki fog tüzünkre dobni pár hasábot,
milyen lesz ott magányos számadásod?

(Ki fog meleg karokba vonni engem?
Ne engedd, ó, szerelmed elfelednem.)

Örkényi tél

Kezemre hűvös holdnak fénye cseppen,
beszőnek borzos, álmatag ködök,
kémények nyúlnak ég felé esetlen,
néhányuk, mint a kása, úgy pöfög.
A füstbe bágyadt sóhajokkal együtt
harangok csendje bong az éjen át,
a sárga templom tornya, mint az esküdt,
csukott szemekkel áll és mélybe lát.
Ki erre jár, ha jár, talán megérzi
a rónaságon lépdelő időt,
borzongató szelekkel utcavégi
szemét repül, mit már a föld kinőtt.
Magába görbedt, lassú álmodásba
merült az ember, jószág és ebek,
akácosok közt róka fut, s a nyárfa
csupasz karokkal hárfaként rezeg.

*
Téli ébredés

Szép, téli, áldott csend piheg,
és szűzi hó a tájon,
az ébredés pillái közt
dereng tovább az álom.

A nyíló szemhéjak mögött
még túlvilági béke,
kis fénypihék lobognak át
a föld időködébe,

hol fészkeket rejt sok mesés,
ezüstbozontos ágbog,
s kinéznek lelkem ablakán
aprócska jégvirágok,

hol ajkad mannacsókjait
bőrömre ontod égve,
szikrája izzva száll a vén,
didergő messzeségbe.

Papp Ákos

Érkezés

Ingadoznak a fák,
a mesék megkérgesedtek.
A régi kertben kerekes kút
forgatta a napokat,
szappanillatot ringatott a szél.
Ismerős árnyék lebben a romos falakon –
csendesen arcomra hullik egy levél.

Összecsukódás

Árnyak bolyonganak
az erdőszélen,
a holtak peremén,
ahol a fák karjain
fészkelnek madársóhajok,
ahol a temető megrogy lépteim alatt.

Sötétlő örvények
préselődnek az égen.

A hajnal megsebzi az erdőt,
a színpad lebomlik
a rebbenő függöny mögött.

Ébredeznek a Duna-parti lámpák,
kávézaccból szivárog a fény.

Az úton villamos fut,
az éjszaka összecsukódik
a rengeteg súlya alatt.

Az utolsó erdőben

Az utolsó erdőben
szentté válnak a fák,
őszülő arcát megfesti
a holdfényes éjszaka.
Illatos eső kopog,
csendes dallamot.
Meztelen sziklákat
ölelnek éjszaka habjai:
emlékek mosnak,
végtelen partokat.