Deres László: A túl levés ügyében (versek)

A túl levés ügyében
(Esetlegek)

Mintha már meghaltam volna, túl lennék,
és az a beosztásom, hogy a régi helyemen
figyeljem a világot ideiglenesen,
gondot viseljek az eseményekre,
nehogy elillanjanak vagy elfajuljanak,
ha gondolom, szóljak vagy sikítsak egy nagyot.

Hogy ki nyeri az esedékes választásokat,
elválnak-e egymástól az összetartozók,
találkoznak-e, kiket egymásnak szánt a sors,
a gyerek hogyan cseperedik, lesznek-e barátai,
anyja megáll-e a függőségek között,
apja elugrik-e az eszeveszett gázoló elől?

Mi lesz a sarki jéggel, az áramlatokkal,
a talajjal, a vírusokkal, az oxigénnel,
az elsivatagosodással és a túlnépesedéssel,
a szívekben gyáván latolgató szerelemmel,
hogy ott se voltam, de ha ott voltam is,
a többiek eltakarták előlem a tetthelyet.

Derengő felismerés és kényszerű belenyugvás,
hogy minden halállal erősödik a gondviselés
az élők iránt, és az aggodalom éppen akkor
a leghívebben hűséges marad:
azaz, míg fel nem váltanak, ideiglenesen
a szemem rajta legyen mindenen.

Most, hogy élek (fáj mindenem),
elegem van a más bajából, a vádoló szemekből,
hogy nem segítek, ahogy a többiek sem,
nem szorítom az összetartozókat,
a szabadulni vágyónak utat nem nyitok,
a szorzótáblát se kérdezem ki az elakadt gyerektől.
Egyáltalán: oxigént fogyasztok,
kenyeret és vizet, tehéntejet,
betöltök egynegyed köbméter helyet,
32 tonna hulladékot termelek,
árasztom emberszagom,
összevissza hagyom a földön lábnyomom.

Egy sötét pofa a tömegből kilóg
a nyolcmilliárdra rúgó populációból,
melynek értelmét, hasznát nem kérdezik,
nincs kitől, körös-körül megtelt a téridő,
egy-egy alakzat vonszolja árvaságát
olcsó vigasszal becsapva: egészen

meg kell halnod ahhoz, hogy utólag
esetleg valamire jó legyen az életed.
Nem ajánlom, nem sajnáltatom magam:
levés és túllevés ügyében pillanatnyi helyzetem
viszonylagos, mint a kvantumok, ugrálgatok,
esetleg meghalok, esetleg feltámadok.

Pazar kilátás
(Honismereti ballada)

A szépséges dombtető délkeleti oldalán,
hová a napsugár a legtovább esik,
mi fehérlik szürkével keverve új divat szerint,
elegánsan, mint a Cityben egy gentleman
9 és 10 között és titokzatosan, mint
a vízmű tartályai fent az ormokon?

Látjátok, asszonyok, látjátok, emberek?
Látja Szentgyörgy, a Tűzköves, a fél lakótelep,
hol vércse vijjog, köröz varjúsereg,
ott szülte meg, ahonnan pazar kilátás esik,
hol a Tokaji-hegy őrködik Zemplén előtt,
ott bizony a vérző alkonyatban megszülte őt.

Egy vénlány a szemközti társasház konyha-
ablakából észrevette, ő mindent észrevesz,
legott hívta a 112-t,
szirénázva hanyatt-homlok jöttek is
a hegytetőre sárgán a fürge mentők:
egy újszülött a műkövön,
és ami ilyenkor szokott,
Szűzanyám!
Az anya nincs sehol.
A nap meg a Bükk mögé épp alábukik,
most hol keressék?
Hasítottak a csúcsforgalomban, mint a kés
kék villogóval az Egyetemi Oktatókórház felé.

Gyúltak az utcák fényei, az autópálya
és a Tiszain a sínek gyöngykalárisa,
a város mintha ünnep lenne, ragyogott,
ha kell, ha nem, ahogy szokott,
Látjátok ezt, emberek, látjátok asszonyok?

Két ajtó kétfelől, mind a kettőnek drága
biztonsági zárja van, rángathatja hiába,
kinek sürgős dolga lett vagy hajléktalan,
csak szellőző ablakok körben legfelül,
nem férne át rajtuk egy cigány gyerek,
a polgár távozhat dolgavégezetlenül.

Fala fehérlik országnyi messziről
a leszakadt éjszakában, túl a Sajón,
a Hernádon is, még onnan is
hiába látni, ha mindig zárva van.
Még soha ki nem nyitott.
Ki jó szemével szokott dolgokat megfigyelni,
a konyhában sápadtan ül,
egész életére jóllakott.

A fekete szemű, kócos lányka okosan kinézte,
értsétek meg, asszonyok,
az előtető alatt jut annyi hely,
amennyi kell, szűken annyi hely jut ott,
aztán majd lesz valahogy,
csak jöjjön, akinek jönni kell.

Nyöszörög, nyí, vonít, sikong,
meghal érte és kacag, kacag a lány.
Hát még ha sejtené, hogy bent az Unió
pelenkázót is felszereltetett
szabvány szerint, mikor mosdóra és
toalettre kiutalt egymillió eurót.
El kellett költeni, határidőre kellett elkölteni,
mert a dolgok szabályos rendje-módja ez.

Egy kedves lájkoló kérdezi,
fiú vagy lány az újszülött?
Erről nem szólnak forrásaink,
a nagy kapkodásban a mentősök meg se nézték.
Kérdezheted, a fekete szemű asszonnyal mi lett?
Elvitték az ördögök, vagy egy
magányos angyal befogadta.
A híres kilátó és a kőkori szakócás fölött
a Vécé-domb csodája így esett. The End.

Homlokom mögött
(CT-lelet)

Itt dörömbölnek a homlokom mögött vagy harmincan,
hogy őket is vegyem figyelembe, mikor jövök-megyek,
hasznomat keresve az ő hasznukat is keressem,
legyek megértő, nézzek rájuk értelmesen,
ahogy szoktam, normálisan és lelkesen.

Csak ő nem dörömböl,
Istennel szövetkezett,
a halottak és az Isten nem zörögnek
a homlokom mögött,
nem kérik figyelmemet.

Van, hogy lábbal kell lerúgni, máskor ölbe venni,
etetni, gyógyszerezni, naponta méregből kimosni,
miatta mérget enni adagolva vagy két pofára.
Bőrömet bizsergeti, görcsöt állít a fordulókba,
éhséggel üldöz, kétségbe ejt, ahogy eszik,
ahogy nézni tud, ha egy pillanatra elfordulok.

Itt a csontnál, a homlokom mögül
szemem csikarja álnokul,
tudatja, ő is megmaradt.
Naponta egy tucat a harmincak közül
fullánkot, karmokat növeszt,
szemembe zöld ágakat és tollakat.

Egy rakás felajzott létező,
a szemem láttára tátog, tüntetve felvonul
a ropogó bordák, nyögő hajógerinc felől,
hanyagul eltaposva a méret szerinti terveket.

Tartom az idesodródott, kimentett,
nyakamba varrt, potyautas készletet,
és amit meneküléskor a kapkodásban
hirtelenjében megragadtam, ők is tartanak.

Be ne verjem, el ne törjem,
nehogy elejtsem vagy elfelejtsem
a legkisebbet is,
mikor átviszem őket
egyesével vagy párosan,
ha találunk partokat,
és egymástól megszabadulhatunk.

Csak ő nem létezik,
kiesett a készletemből,
hova lett belőlem,
mikor ott volt mindenütt?

Illusztráció: N. Kelly (solastalgia)