Szabó András Hugó: Színe és fonákja, A daliás nagypapa

Színe és fonákja

Nem szeretem a felnőtteket.

Ez talán a legrégebbi, sok évtizeden át kitartó érzésem. Talán az intenzitása hullámzott az évek alatt, de soha nem szűnt meg teljesen.

Kiskamasz voltam, a Balatonon nyaraltam a családommal. Otthon még nem volt tévénk, ezért minden este néztem a műsort, akár érdekelt, akár untam. Egyik este egy Katharine Hepburn filmet vetítettek. Lenyűgözött a színésznő, gyönyörűnek láttam, és mivel nem értettem a nőkhöz (ez azóta sem változott), úgy gondoltam, húszéves lehet. Elöntöttek az érzelmek, és óvatlanul közöltem a környezetemmel, mik a terveim. Ha felnövök, elmegyek Amerikába, feleségül veszem ezt a csodás lányt, bár pár évvel idősebb nálam.

Csúnyán kinevettek. Gyorsan felvilágosítottak, hogy amikor a film készült, a színésznő már legalább 30 éves volt, ezen kívül a film úgy 30-35 éve készült. Ő tehát most nem egy ragyogó lány, hanem egy idős néni. Összeomlottam.

Nem szeretem a felnőtteket. Szívtelenek, csak gúnyolódni tudnak, egyhangú, unalmas életükbe süppednek, szárnyalni már képtelenek.

Úgy alakult, hogy öregkoromra egyedül maradtam. Napi rutinom egyetlen örömteli pontja, hogy délután elsétálok a közeli játszótérhez és nézem a gyerekeket. Az én gyerekeim messzire költöztek. Egy unokám van, akit egyszer láttam. Beszélni még nem tudott, négykézláb mászkált és nagyon félt tőlem, fogalma sem volt, hogy én ki vagyok.

A séta során leülök egy árnyékos padra, szigorúan a kerítésen kívül, nehogy egy szülő azt mondja rám, pedofil vagyok. A kerítésen belül kényelmesebb padok vannak, de oda soha nem megyek.

Leginkább egy fiút szoktam nézni. Azt már tudom róla, hogy a jobb lábával valami baj van, sántít, és a futkosásban soha nem tud részt venni. Homokvárat épít, amit egy gonosz kölyök sokszor összerombol. Ilyenkor a mosolyommal bátorítom, hogy kezdje újra, ő pedig, tőlem függetlenül is, újra munkához lát. Megfigyeltem, hogy szerdán és szombaton soha nincs a játszótéren, ilyenkor egy kissé unatkozom.

A homokvár építést nézve a gyerekkori szerelmem jut az eszembe. A kislánynak kék szeme, hosszú, sötétbarna haja volt, és minden, az arca, az alakja, a mozdulatai gyönyörűek voltak. Egy házban laktunk, és a házhoz tartozó udvarban játszottunk. Pontosabban ő a homokozóban talán várat épített, én pedig egy képeskönyvet nézegettem. Hogyan, hogyan nem, azonban mindig úgy alakult, hogy ő abbahagyta az építést, én a könyv nézegetését, egy csendes helyen üldögéltünk és beszélgettünk. Miről? Mára már fogalmam sincs.

Később aztán változatosabb lett a program, labdáztunk, tollasoztunk, bújócskáztunk, egyszer-kétszer még sakkoztunk is, de ez nem tetszett, mert ekkor mindketten hallgattunk. Kis barátnőm megérezte balatoni „hűtlenkedésemet”, ekkor egy rövid időre nem állt szóba velem, de végül megbocsátott.

Ám a szép napok nem tarthatnak örökké. A szülei elváltak, barátnőm pedig az anyjával elköltözött. Néha meglátogatta az apját, és ha szerencsém volt, mi is találkoztunk, de egyre ritkábban. Felnőttünk, ő férjhez ment, 2 lánya született, ennyit még tudtam róla. A férjével egyszer sem találkoztam. Nem hiányzott. Talán 30 éve az apja meghalt, azóta gyerekkori barátnőmet (szerelmemet) sem láttam, még azt sem tudom, él-e?

Most veszem észre, elszunnyadtam. Újra nézem a játszóteret, a kisfiú komoly arccal építi a várát.

A felnőtteket nem szeretem. Ezt a szorgalmas, türelmes kisfiút szeretem.

Nem szeretem a gyerekeket. Nem érdekli őket, hogy én milyen szép homokvárat tudok építeni. Jön a Feri, ez a nagy bunkó, és mindig összerombolja, amit építettem. Sajnos sokkal erősebb mint én, és nincs senki, aki megvédene.

Talán azért bánnak így velem, mert a jobb lábam ügyetlen és néha fáj. Nem is veszek részt az iskolai tornaórákon, szerdán és szombaton gyógyúszásra járok. Általában anya kísér el, ez jó, mert ilyenkor autóval megyünk, és nem kell cipelnem a ronda táskámat, amiben az úszógatya, a papucs, a törülköző meg az undok fésű van. Ha anyu nem ér rá, a nagypapa kísér el, ezt nem kedvelem. Ekkor villamossal és busszal utazunk, utálom, sokkal jobb az autó. Nagypapa mindig csak ilyeneket mond: „siess már, szedd a lábad, el fogunk késni”. Anyu nézni szokott, miközben úszom, figyeli, mennyire igyekszem olyan gyorsan úszni, mint a többiek. Nagypapa soha felém sem néz, mindig kiválaszt egy nőt, vele beszélget, nevetgél, elmennek a büfébe kávét inni. Engem soha még egy fagyira sem hívott meg.

Néha álmodom arról, hogy milyen homokvárat kellene építsek. A tévében láttam már óriási várakat, de azokat több ember és kiváló tengeri homokból építették. Nekem végül a játszótéri rossz homokból kisebb tervem lesz, de ha megépítem, azt is lerombolják. Talán egyszer eljutok egy jó tengerpartra…

Észrevettem, hogy egy bácsi figyeli a játszóteret, és ha lerombolják a váramat, a mosolyával biztat, hogy kezdjem újra a munkát.

A gyerekeket nem szeretem. Azonban ezt a bácsit szeretem.

A daliás nagyapa

Gyönyörű tavaszi nap van ma, sétálok még egyet a temetőben. Egy kevéssé megértem elődeinket, akik a szigorú szülők (főleg mamák) miatt a temetőben beszéltek meg randevút. A bennem mindig élénk kisördög megjegyzi: „ismerkedsz a következő lakcímeddel?”

Nagyon kevesen vannak most itt. Ezért is olyan feltűnő, amikor egy fiatal, harminc körüli nőt látok egy sír előtt, nagyon erősen sír. Folynak a könnyei, törölgeti a szemét és az orrát. De amit azonnal kiszúrtam, nem gyászruhában van.

A kisördög újra élénk lett, megálltam, hogy orrfúvás és orrtörlés címén körülnézzek. A sír egy magas életkorban elhunyt férfié volt, aki már vagy 15 éve meghalt. „Ezt az embert nagyon szerették, legalább ez a fiatal nő”, gondoltam.

Befejeztem a temető látogatást, vártam a buszra, de valahogy nem volt még kedvem hazautazni. Leültem egy padra, sütkéreztem, Megjelent a fiatal nő, kávét vett a kis boltban, tőlem nem messze leült, kortyolni kezdte. Talán túl feltűnően néztem, mert nemsokára megszólalt: „Köszönöm, hogy tisztelte a bánatomat, nem tolakodott, hogy mit segíthetek, hogy vigasztalódjam, vagy ilyesmi.” „Rokona volt az elhunyt?” „Talán olvasta Kosztolányi leírásait a családtagjairól, ő volt az én daliás nagyapám.”

Lassan, anélkül hogy válaszoltam vagy kérdeztem volna, beszélni kezdett.

„Egy ideig nem értettem, miért én vagyok a kedvence. Lassan, fokozatosan ismertem meg az életét, ekkor világosabb lett a kép. Nem volt leánytestvére, nem volt leánygyermeke (csak három fia), én voltam az első leányunokája. Ha vele voltam, minden figyelmét rám fordította. Hét éves elmúltam, amikor véletlenül észrevettem, hogy neki is van mobilja, mert ha velem volt, soha nem használta.

Vele mindenről tudtam beszélni, amire más nem ért rá, vagy senkit nem érdekelt. Mindegy volt, ha bánat, ha öröm ért az oviban, majd az iskolában. Sok mesét, verset olvasott fel nekem, egy-egy vers még ma is az ő hangján szólal meg bennem.

Az sem rontotta meg kölcsönös rokonszenvünket, amikor apám, talán bosszúságból, talán féltékenységből ezt mondta: „apám a 3 fiára 10 év alatt nem fordított annyi figyelmet, mint rád 1 év alatt.”

Kapcsolatunk alig változott, amikor kamaszkorba kerültem. Igaz, ritkábban találkoztunk, de mindig ott tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk.

Rövid, nagyon súlyos betegségben hunyt el. Egy intenzív osztályra került, tudtam, csak napjai vannak hátra, és talán ma van utoljára eszméleténél. Ostobák nem akartak beengedni hozzá. Nagypapa sírt, ezt úgy magyarázták, nem akarja, hogy ilyen gyenge állapotban lássam. Én is sírtam, ezt pedig úgy magyarázták, hogy csak kötelességből vagyok itt, pedig nagyon félek a látványtól.

Szerencsére volt ott egy idős nővér, aki az ostobák távozása után gyorsan beengedett. Egyikünk sem tudott megszólalni, de már nem volt szükségünk beszédre. Fogtuk egymás kezét, és így búcsúztunk.

Mikor láttam, hogy már nagyon kifáradt, elköszöntem és távoztam. Köszönésül megcsókoltam a kezét, életemben először. Amikor kicsi, még óvodás voltam, búcsúzáskor nagypapa néha tréfából megpuszilta a kezemet, miközben „kis hercegnőmnek” nevezett.

Ott kellett legyek a végrendelet felolvasásakor. Az unokák vagy egy értékes ékszert, vagy egy érdekes könyvsorozatot kaptak. Én maradtam a végére, mindenki úgy vélte, én leszek az általános örökös. Tévedtek.

„Kis hercegnőm! Amit lehetséges volt, elkövettem, hogy életed fontos eseményein ott lehessek: ballagás, diplomaosztó, esküvő. Nem sikerült. Bocsáss meg érte. Rád hagyom a jegyzeteimet, csak neked fontosak és csak te tudod, hogy mennyit érnek.”

A vagyont persze a gyerekei örökölték, aggályosan egyforma arányban.

Tudja, mik voltak a jegyzetei? Hogy én mit csináltam gyakorlatilag a születésem óta, mikor mozdultam, mikor fordultam hasra, mikor álltam fel, mikor indultam el, mi volt az első szavam, később miről beszélgettünk?

Pszichológus vagyok. Egy kicsit már megfeledkeztem nagypapa hagyatékáról, amikor egy neves professzor előadásában elmondta, milyen érdekes lenne egy kisgyerek fejlődésének több éves dokumentálása. „Valóságos aranybánya.”De hiszen nekem a rendelkezésemre áll egy ilyen anyag?

Tegnap kaptam meg a PhD diplomámat. De addig nem nyugszom, amíg könyv alakban is ki nem tudom adni a dolgozatomat, de csak úgy, hogy nagypapa is a címlapra kerül.”

Elhallgatott, és hallgattam én is. Jött az újabb busz, felszállt rá, köszöntünk: „Viszontlátásra”, bár tudom, valószerűtlen, hogy még egyszer találkozzunk.

Én még egyszer visszafordultam a temetőbe. Reméltem, megtalálom az ismeretlen nagypapa sírját, még egy sort imádkozom ma érte.