augusztus 5th, 2026 |

2650 – Jámborné Balog Tünde, Kovács katáng Ferenc, Sári László

Jámborné Balog Tünde

Időcsapdák a Napúton

„… 1999 elején … elindult a Napút … A szó a Nap ekliptikáját jelenti, számunkra azonban azt a szellemi pályát is kijelölte, amelyet a lappal törekedtünk bejárni. A Nap íve alatt mindenki – és mennyiféle irányzat, tábor, nemzedék – otthonosnak érezheti magát…” – foglalta össze tömören ismét jubiláló folyóiratának szerepét a 80 esztendős Szondi György egy születésnapi interjúban.

…. vajon mikor, hány százezer éve jött el az a pillanat, amikor emberszabású ősünk fölfedezte és először próbálta fülön csípni az Időt a Nap íve alatt? A láthatatlan, megfoghatatlan valamit, ami kiméraként üldözte, ha sietett; bűbájos pillangóként csalogatta, ha késett a Nap látszólagos földkörüli útját követve, végül azonban mindig kisiklott a keze közül, holott élete folyása magától értetődően hozzá igazodott?

… mikor és hol próbálta először csapdába ejteni, hogy megállítsa ha csak egyetlen másodpercre is? Talán éppen a mi Samunk, a vértesszőlősi előember hagyta eme pillanat emlékére vadászatról hazafelé térve döbbent megtorpanásának jeléül a puha mésziszapba mélyedt, majd megkövesedett, végül elkallódott (vagy talán meg sem talált?) mezítelen lábnyomát. Ugyan hová lett, mikor az állatok – melyek húsát ette; élesre hasított csontjukat szerszámként, bundájukat párjával és csimpaszkodó kölykeivel takaróként használta – mind otthagyták nyomukat a források körül, csak éppen ő nem? … mert amit felfedezői annak véltek, egy kihalt medvétől származik? Pedig ott kell annak lenni valahol, legfeljebb rejtőzködik az édesvízi mészkő rétegei között a körülötte csinteket-csontokat szedegető kislányéval együtt, akinek lám tejfogacskái már előkerültek…

De akár megvan Samu talpának kövülete, akár nincs, nem hagy nyugodni a kérdés: vajon felfogott-e valamit abból, amit átélt akkor és ott, az Út végén látva a tüzes Napgolyó zuhanását az esztendő legrövidebb (avagy leghosszabb) éjszakájának árkába?

Vajon rájött-e (szavak nélkül, mert még nem voltak rá szavai, csak megérzései, formátlan sejtelmei), amikor agyában rákattant az emlékezés csapdájának fedele, hogy ezt már látta itt többször is, és felismerte-e a mulandóságot a ismétlődés mintázatában? Noha mit sem tudott a hirtelen elröpülő szárnyas időről, mégis valami sajgó üresség támadt mellkasában, míg káprázattól lecsukódó szemhéjának fonákján a Napforduló kelepcéjében feketén lángolt az egyetlen pillanatba bezárt örökkévalóság negatívja.

Bizony, Samu is lehetett az a lábnyomát vesztett elődünk, a vértesszőlősi előember, a homo erectus kései, a homo sapiens korai példánya, Kárpát-medencénk első és utolsó azonosított felnőtt lakója az emberré válás korszakából, akinek materiális valójából mindössze egy koponyatöredék maradt, ám ez a nyakszirtcsont könyvtárakat megtöltő lelki-szellemi információt hordoz elődünkről, aki a Gerecse egyik barlangját lakta, és (lépteit kivéve) temérdek üzenetet (csinteket, csontokat, élesre pattintott kavicsokat…) hagyott maga után, hogy több évszázezrednyi lappangás és ide-oda vándorlás után a mi időnkben is feltűnjenek tárgyi leletekben, mágikus gyerekmondókákban, mítoszokban és az egész Gutenberg-galaxisban dallamban, képben-írásban újjászületett remekművekben, amelyek csírái megvoltak már a Teremtés pillanatában, bujkálva növekedtek az ősi DNS-ek láncszemeiben, az Ekliptikát leképező Stonehenge kőköreiben, Libanon cédrusai körül, és ma is a gyorsuló időt kergetik a Föld Nap körüli útján, amit Szondi György immár a világhálóra menekített…

Kovács katáng Ferenc

Kétezerhatszázötven

2650. Leütés? Lehetne akár egy távoli évszám is. Túl a második évezred felén. Bozse moj, csapta össze a kezét Dédi, mikor hétévesem, a frissen tanult nagy számoktól mámorosan tudakoltam: ezer év múlva hány éves leszek? Dédi csak akkor vette Istent a szájára, ha nagyon nagy képtelenséget hallott. Mondjuk az utolsó ítélet pontos dátumát vagy a románok bejövetelét (ők már egyszer rátörték az ajtót).

Kérésemre az MI felskiccelt egy görnyedt embert. Talán ilyenek leszünk száz, kétszáz, ezer év múlva. Görbe ujjú, lapát fülű rémségek. Bámuljuk a cipőnk orrát. Mert kell valami lábbeli, ha a globális felmelegedés miatt sivár, felforrósodott földön akarunk járni egyet. Levegőzni naponta néhány percet a szabadban, mert amúgy föld alatt kell élnünk. Ha egyáltalán… És zsonglőrködünk az évszámokkal, mint mostanság? Nagyit, ha korát kérdeztem, gondolkodás nélkül vágta rá. Számold ki! Kell hozzá a születési év. Ott van a fiókban, a Biblia végén. Ha tovább firtattam, kizavart az udvarra focizni (amit máskor ellenzett, levertem a rózsáit).

Ötven vagy ki tudja hány esztendővel ezelőtt vált csak divattá, hogy elkezdtünk dobálózni az évszámokkal. Hanyas vagy? 49-es? Mi félszavakból is… Tűz Ló éve? Ó! S milyen évtizedeket hagyunk unokáinkra? Egyáltalán lesz-e ember a Földön, és élet 624 év múlva, 2650-ben?

Nagyi, de pláne a Dédi alig ejtettek ki a szájukon egy-egy évszámot. Miért is tették volna? Hivatalok nem kértek éves beszámolót, nem bankoltak, nem volt világórájuk, kormányablakuk. Évszakok, jeles ünnepnapok és a munka. Követte egyik a másikát.

Dédi sírkövén, neve után, csak ennyi áll, élt 82 évet (pontosabban, keresztlevele szerint 81-et). Ha az anyai ágat veszem, jók a reményeim a későbbiekre nézvést. Nagyapám 1893-tól 93 évet élt. Nagyim 1898-tól 87-et, Anyám 1921-től 93-at. Lehet még 10-15 évem? Hááááát? Ha akkor is lesz kedvem évekkel labdázni s az elgurult gyógyszereimet szökellve követni, fölkapkodni, ám fene bánja.

Falusi rokon Zsófika néninél többször is nyaraltam klottgatyás koromban (nos, ezt a csúf kormeghatározást ő ragasztotta rám, pedig évre, hónapra, napra pontosan tudta, mikor lábatlankodtam náluk). Úgy dobálózott a dátumokkal, mint a búcsú mutatványosa a három színes rongylabdával. A szomszédok mindig találtak ürügyet, hogy beszóljanak a kerítésén. De már fél ajtónyira benn is voltak. Egy szimpla kérdésre Zsófika néni akár a Naputat bejárta. Hogy aztán igazak voltak-e vagy sem, akkor estek-e meg, amikorra címezte, ki ellenőrizhette volna? A pap készpénznek vette, Zsófi nénéhez küldte a kíváncsiskodó falukutatókat, túlbuzgó néprajzosokat. De a 2650-es éveket ő sem emlegette soha.

Sári László

Ráhu és Montesquieu

Az Ég kegyelméből úgy döntöttek egyszer az istenek, hogy megjutalmazzák az embereket. A Kínai Birodalom nyugati tájain, az óriás hegyek egyik völgyében teremtek akkoriban az örök élet barackjai. Aki ezekből akár egyetlen szemet is evett, örök életet nyert általa.

Az égiek tanácsa az indiai Visnu istent is megkérte, hogy ossza szét híres varázsitalát, az ambróziát. Tudvalevő volt ugyanis, hogy India földjének lakói is olthatatlanul vágynak a halhatatlanságra. Ázsia istenei ez után a Föld minden sarkában szövetségest kerestek, hogy kiszélesítsék jótékonysági akciójukat. A földkerekség minden istene csatlakozott hozzájuk, még soha nem volt ekkora egyetértés közöttük. Amikor azonban a megbeszélt jelre, a kijelölt helyeken az istenek hozzáláttak volna az osztogatáshoz, kiderült, a csodaszerekért sorban állók közé emberformát öltött démonok is vegyültek.

Látták, amint a szörnyetegek alakot váltanak, és odaállnak a sorok élére. Sőt, nemcsak emberalakot öltöttek, hanem meg is sokszorozták magukat. Egyszerre csak az egész földkerekségen többen voltak a démonok, mint az emberek. Végül az elixírek osztogatása elmaradt. Az istenek kénytelenek voltak visszavonni az ígéretüket.

A démonok vezére, a félelmetes Ráhu, nem törődött bele a lelepleződésbe, bosszút esküdött. Újra magára öltötte rettenetes szörnykülsejét, fölvette sárkányfejét, csapott egy hatalmasat üstökösként sistergő, lángvörös farkával, és seregének élén nekitámadt az istenek égi birodalmának. Ijedtükben az ősbolygók is kioltották a fényüket. A földlakók pedig szörnyű jajgatásba kezdtek, azt hitték, hogy itt a világvége.

Ám a bolygók a Fényességes Nap vezérletével újra járni kezdték égi útjukat. Olykor-olykor megfogyatkozik ugyan a fényük, de aztán újból erőre kapnak. Ezt bárki jámbor emberi szerzet láthatja, aki fölnéz a firmamentumra. És bizodalma nemhogy meggyengül, sokkal inkább megerősödik az égiekben. Szívében sosem támad kétség, hogy valóra válik a jóérzésű emberek álma az örök életről és boldogságról, amint ennek az ideje elérkezik.

Eddig tart a klasszikus han mese, amelyet a fiatal Su-la-ce, szerzetes jegyzett föl egykor, és az írás fennmaradt. Su-la-ce munkája a 9. század közepe táján készülhetett, és amikor csaknem ezer évvel később a nyugati világ egyik nagyra tartott gondolkodója, akit Montesquieu-nek hívnak, elolvasta, kíméletlen vitába szállt vele.

Azt állította, hogy az emberi együttélés sok ezer éven át alakítgatott, csinosítgatott pompás épülete el fog tűnni a világból, méghozzá hamarosan. A folyamatos ütközések, az örökös készenlét, a harcrakész éberség, a rágalmazások és támadások elleni szüntelen védekezés fölemészti az emberek lelki tartását és szellemét. Tönkre mennek a kapcsolatok, megszűnik az együttműködés.

Ám ennek – így folytatja – még sokáig semmi jelét nem látják. Az emberek a hétköznapi élethelyzetekben finoman, elegánsan viselkednek. Még nem élnek vissza a káosz adta lehetőségekkel, nem rúgják fel az alapvető szabályokat, nem élnek a gátlástalanság szabadságával.

Azonban elég lesz hozzá például egy kis járványocska vagy háborúcska, és mindenki azonnal átharapja mindenki torkát. A rend átcsap barbárságba. Ez vár az emberi világra. Ezért nem válik soha valóra a jóérzésű emberek álma örök életről és boldogságról. Állítja a nem is olyan okos, ám máig nagyon nagyra tartott francia.