május 12th, 2026 |

2650 – Sarusi Mihály, Suhai Pál

Sarusi Mihály

Igló, a Napút alatt

Cipszerújfalu, Kosztkátlan.

Igló, az egykori Cipszerújfalu főterén „Fajront pub”-ban sereznek a cipszer-nem-látták. Kisváros egykor nagyvárosias igényű vásártere: északi végében (háttérképként) a Szent-Tát-rával, közepén a Nagytemplommal, honnan oly magosba kívánkozott – Vízeséshez, Cédrus alá, Szentföldre ‒ a festő-ön-jelölt patikus.

‒ El! Máshová! Fel! Följebb. Közel Az Éghez.

Balfelől a Zimná ulica, jobbról a Letná ulica: Téli, Nyári téroldal – számunkra térféltelen.

„Šariš” Sáros Sarus vendéglők Sárosból való folyékony kenyérrel; élesen, vakítóan tűz a térre délelőtt fél tízkor a Nap. Vakít, Napút – ezt akarta megfesteni?

A Tátrával szemközt állva végre, a főtér tán egy szem gyógyszertárja: innen indult, hova festőnk, honnan… A szomszéd borbélyüzlet legényével társalogva kiállhatna a Napba nem nézni. A patika (LEKÁREN) előtt ötágú csillagos, jobbjában davajgitárt szorongató partizán emlékműve; ha ezt Tivadarotok látja, erre lát a gyógyszerüzletből a patikárius-segéd, hamar hanyatt-homlok menekülése fogja a dolgot, hogy mielőbb Másik Szentföldre pucoljon.

Nem vakulni, de látni.

Messze látni, mint Kosztka mestere patikájából.

Tán ahol nincs „kínai cípő”.

Hál’ Istennek még nyitva a Tokaji borozó innenső-tokaji itallal, literje 35 korona.

A „Divadlo”-vá varázsolt Volt Magyar Színház; a Vigadó. Volt, nincs, s tablicska sincs, hogy minek.

A Régi Városház mellett – na, ezt is megértük! ‒ OTP Bank. Az Új Városházon: RADNICA (Mestká Rada); alatta a RATUS vendéglő: vagy így mondták a cipszerek, vagy így értették az új honfoglalók a gazdáik szavát.

„Gyógyszertár Csontváryhoz”, „Pod Čontvaryho”? Ami nincs, ne keresd.

„Šariš”-ban: nagysarusi (fél liter ser) 20 korona, a kissarusi (három deciliter) kiíratlan.

Velky Šariš – naggyá tettek bennünket. (Kár, hogy te Maly Šariš-i sem lehettél.)

Igló.

Betléren a kissarisi 10,50, a nagysarisi 15,50.

‒ Jól elkeresztelnének téged is!

Ezek hógyne.

‒ Sarus Miska Šarišban.

Igló, Csontvárytlanítva.

Csontvárytlanúl…

Pedig – olvashatod még idehaza – 1880-ban itt született az első (?) műve, mely rajz megalkotásától megindulva meg sem áll Rómáig, hogy meglesse a legnagyobbat, a meghaladandó Raffaellót.

‒ Itt jön rá, hogy festő! Hogy ő lehet a legnagyobb.

Először rajzol… vényre. Ami egy patikus-segédnek a keze ügyébe kerül.

…Gyógyszertár előtt veszteglő ökrös fogatot kap cerkája hegyére.

A Napút Téli, vagy Nyári oldalán?

Igló – a Főtérre rádűlő Tátra? a Tátrától fölerősödő, hó-lencséjén, hó-pápaszemén áthaladva gyújtani képes napsugár? ‒ vakította el Kosztka Tivadart?

Igló – elvakít.

Hogy meg se állj.

…Hogy minderről semmit sem tudjon e mái iglai világ.

Tengerláz

…rákokat szűr a lábam, s sziklából, víz alól lesnek rám

habos mint mindig, amikor a szélit veri, homokra telepszik, csak a kikötőhíd mögött erősködnek a patkányok, lökös ezrek robaja ragyás kövekre szökik

bent is tarajos, kint is fortyog az ég a toronylámpáig, alul sirályok, s a legyek a magaspartot mászók sebét keresik

szirtek előtt, zátonyok közt barna, zöld mező, megbillent, odavág a tenger

amikor hajnalban kinyitja szemét, s a takarót magamra húzom, a tenger, a F e k e t e ködös, homályos, csak a Nap, ha kiér belőle, fürdeti arcában a két egybefolyó vizet eget

szerteszakadtak, kék lett az ég, olyan a tenger, és a tenger tovább morgott, még édesebben, látta már a húrokat, körmével belevágott

jött a hullám, valakinek nekiütközött, csipogott, csevegett a hullám, mármint a hegy, szívta a víz alatti kerteket, magasodott, emelkedett, s a szél meg a part élesre hegyezte

egyensúlyát messze hagyta, előrebukott, fél lábra ágaskodott, dőlt, hajolt, csikorgott, s a fürdőzők szemébe nevetett, őrülten dobta magát a dűnék közé

sziklát reszel, győzhetetlen, dübörgi, s a lökhajtásosok itt süvítenek a fejünk fölött

a nyomokat a tenger hosszú fújtatása pergeti barázdákba, simára, s a madarak úgy tesznek, mintha maguktól vennék az irányt kifelé

szurokgombócok pihennek a kavicsokon, az üvegdarab ásványnak tűnik, pedig csak a víz, a tenger csiszolta

a tenger, sós víz, édes, szebb, más, mint a lány, legalább annyi

milyen más ez, mint a város, akit szeretek, de ez a simogatás, duruzsolás

mi ez a langyos paskolás, huncut permetezés, mi ez az egész, más ez, mint a síkság, az otthoni mező, tán kevésbé hazám, ritkábban fogom ölelgetni sosemvolt határait

másnak idegen a szerte-világ, a szolidan lihegő dombkeblű lány, a párába-vesző istenné-asszonyok és a füstös-kedvű világtenger-baba nekem újra alkalom, hogy a szabadság karjába omoljak, lankák, szurdokok, sikoltó tapsviharok, mámoros távolok közt mindenütt én vagyok

a tenger még hagyján, a mi hazánk kékben, zöldben, ez még elmegy, de ha már valami elzárja a szem elől az aztán jövőt, nem jó, milyen szépség lakhat itt, meg benned ‒ mondod, mondod

különös nézeteim vannak, hogy mindjárt a szabadságot keresem

a csillag-tenger fölcsap hozzám, megérint, kijön ide, ami mások szerint eleve nem lehet igazi szabadság, s habcsókjaival telehinti a testemet, bennem bízhatsz, váratlan ifjú testvér, újabb boldogság vár, a fenéken, fölötte a mozdulatlan sólevegőben s e vizes világvégen

késem elől languszta menekül, úszómmal megkeverem, s fölvágok, mint a héja le a friss lélegzetért

magamat bámulom, az áttetsző körülményeket, szemüveg sem kell, s kalóz-késem kagylóba dugom

hullám nem zavar, még nyomást sem érzek, a vízalatti réten én mozdítom meg a füveket, elhajolnak, elosonnak, s valószínű, hogy nem gondolnak rám

eldúdolnám, mi szél fújta ide őket, ki fia borja lehet, melyik szeret, ez meg nem

a Fe k e t e persze nem hallgat, él, velünk, meg külön is, tenger, dalolj csak, neked mindent

szabad, tanítónk, sós víz, tenger

Suhai Pál

Dimenziók

Szindbád, ki más lehetne ő,
aki e festett, ócska gályán
még mindig tengerrengető
kalandra hív, kalandra, ámbár
festett ő is, a hős, a bálvány:
elmúlt világ, letűnt idő.
Tűnök én is korom dagályán –
idegenből jövök elő.

Énnékem ez a menedék

Énnékem ez a menedék,
nem a torony, a kőcsipkéit
fitogtató vad omladék,
csupán amit mellesleg épít,
és mégis mindjárt kőbe vés itt
e sok szöglet, párkány: az ég,
az árnyvetőt a fényvetőig
hajlító roppant szakadék.

Csak romjaiban, ami áll

Csak romjaiban, ami áll,
romjaiban. Hasadt a tégla-
fal, alján gyík fut, gyom kapál,
s hithűn brekegni kezd a béka:
rászól az emberivadékra,
ki otthonára nem talál.
Egy sovány akác is fejét a
földre lehajtva szundikál.

A számon vaslakat a csend

A számon vaslakat a csend.
Ülök egy boglya hűvösében,
innen lesem, hogy mint mereng
az erdők füstje a hegy-élen.
Ülök, s makacsul azt remélem,
hogy bennem is, mint odafent
a füstzászló az égi kékben,
majd valaki békét teremt.

Suhanó árny a füveken

Suhanó árny a füveken:
az arcom. Kihajol a tájból,
mint a lélek az eleven,
a testére szabott halálból.
Kezed hogy ellökött magától,
élőt így játszat énvelem
a képzelet s valót a zápor –
törjön követ tekintetem.

Akár az ég s a fellegek

Akár az ég s a fellegek,
ha fönt a boltot már bezárják,
a szó a számból ellebeg,
az istenek hiába várják.
Itt zsíros halszemek a lámpák,
az arcok elsüllyedt kövek,
szakállas vén szörnyek csodálják
csak szörnyű emberségemet.

Érett gyümölcs a háztető fölött

Érett gyümölcs a háztető
fölött: kinőtt a hold az ágra,
az éjből most bukkant elő.
Arcomba süt hideg világa –
elgondolom, ágán hiába,
milyen hiába tüntet ő:
ha becsukom szemem, lerázza
az első szél, a tűnt idő.

Hóba fúlt utak, nagy telek

Hóba fúlt utak, nagy telek,
s napfényben úszó régi kertek,
elég pár év vagy évtized,
már mind szememből integettek:
örök vakok, vakult sereglet,
kik képeimmel festitek:
festetitek ki most e vermet,
amelybe egykor löktetek.

Ez volt a kert s ez volt a ház

Ez volt a kert s ez volt a ház,
olcsó kabátban gyatra bélés –
ha látom: hallom, magyaráz,
de föld alá nincs visszatérés:
fakult e múlt, a régi békés
kép csal s e szétfutó család.
Kinőtt vidék nevet felém és
engem rögtön kiver a láz.

Fortyog a krumplifőzelék

Fortyog a krumplifőzelék,
fedő alól sziszeg ki gőze,
végignyalja konyhánk kövét,
könnye Mária-képen pörög le.
Ennyi telik, nem futja többre:
fenyegetőn ejti kezét
a szigor a gyermekörömre.
Sírást tanít és büntetést.

Fölnőttem, nem vagyok gyerek

Fölnőttem, nem vagyok gyerek.
Hizlalt a hatalom, hát ettem:
ködöt, kegyelem-kenyeret.
Ha hülyék ítéltek fölöttem,
szemükbe néztem s megköszöntem –
míg dörögtek a fegyverek,
én magasabb okokra lőttem.
Csatát ma is csak így nyerek.

Hadd vágjak végre jó botot

Hadd vágjak végre jó botot,
s induljak, hová karavánok
nem indulnak és vonatok:
mert léteznek ily tartományok,
határt ahová át nem hágok,
ahol csupán megállhatok:
dobok feléjük is virágot,
vakon is nézem arcotok.

Ennyi az élet, emberek

Ennyi az élet, emberek:
halandók kisded, szép kalandja,
meg nem védhetik fegyverek.
Harang óvja csak: nyáj kolompja,
s tereli, űzi, pásztorolja,
történelem a népeket,
kis játékaitok az Útra
ezerfelől a Minden Egy.