Levélfa

augusztus 15th, 2026 |

RILKÉRŐL, RILKÉVEL II. (Levélfa, 99.)

A Rilke-évfordulók ünnepi számának, a ⇒98. ágnak a folytatása. Most Vörös István esszéjével-verseivel (műfordításaival és a sajátjával). Báthori Csaba a maga esszéjét utólag küldi.

A szerk.

Vörös István

RILKE-KERÍTŐHÁLÓ

2026. április 8.

Kedves István! A Rilke-centenárium alkalmából összeállítást tervezek a Napút Online Levélfa rovata számára. Első része Báthori Csabával váltott Rilke-leveleinkből ad válogatást, második részébe Csabának a nyelvváltásról írt esszéje kerül majd. Örülnék, ha Te is küldenél anyagot a második részbe. Olvastam a Parnasszusban a fiatal Rilkéről írt esszédet [A kései Rilke-fordító a korai Rilkéről, Parnasszus, 2025/4.], illetve ehhez csatolt Larenopfer-fordításaidat. Mindkettő nagyon inspiráló. A soknyelvű Monarchiáról általad rajzolt képet nem nosztalgiának olvasom, hanem inkább feladatkijelölésnek, miként a korai Rilke többhúrúságának meglátását is annak – fordítani ezt a mindezidáig elhanyagolt költőt (Rilke ifjúkori költészetét). És persze olvasni is, magyarul ezt a német nyelvű, csehnek osztrák, osztráknak francia, franciaként svájci usw. költőt, hogy a magunk identitásában is nőjünk általa. Szíves válaszod várva és barátsággal: Pali

Ui.: A föntieknél pontosabb témakijelölést rád bízom, a határidőt április végére, május elejére képzelem.

2026. április 8.

Kedves Pali, mivel most az Orfeusz-szonettek fordításán dolgozom, abból szívesen adnék.

Már 37 szonettel elkészültem.

Barátsággal:

2026. április 8.

Kedves István! Ezek nem éppen ifjúkori versek, de szabadságodban vagyon ezekből válogatni. S írhatnál néhány szót arról is, miként jutottál a Larenopfer-fordítások után ehhez a klasszikus ciklushoz. És persze gratulálok a benne való előrehaladáshoz (tudom, mivel jár, mekkora lázzal egy ilyen vállalás). Barátsággal: Pali

2026. április 26.

Kedves István! Küldöm a Levélfa aktuális Rilke-számát és felvezetőjét. Beharangozását ígért és várt Orfeusz-válogatottadnak és esszédnek. Köszönettel és barátsággal: Pali

2026. április 26.

Kedves Pali, nem feledkeztem el a dologról. Hogy is lehetne Rilkéről elfeledkezni? Tegnap is készült egy új szonett-fordítás. Írtam valami esszét, és abból most egy saját kis szonett-ciklus is kinőtt.

Nagyon érdekes a levelezésetek Csabával, persze.

Barátsággal:

2026. május 8.

Nos, íme!

Barát:

2026. május 9.

Kedves István! Aki Levélfa-felkérésre ekkora művet tesz le az asztalra, mint Te Orpheusz-szonettfordításoddal, itt jelesül ennek válogatásával, mustra-fejezetével, a hozzá csatolt (ahogy Te nevezed) kerítőháló-esszéddel, illetve ráadásul még az e kettőből kisarjadó-kisarjasztott szonett-pantum ciklusod saját verseivel is, az lehet olyan szűkszavú levelében, ahogy azt látom és olvasom: „Nos, íme!” Igen, ennyi az egész. „Irgalom, édesanyám, mama, nézd jaj kész ez a vers is!” Igen, de csak a rád jellemző visszafogottsággal. Ahogy „a metafizikus-gondolati líra egyedülálló napnyugati teljesítményében” is (Halmai Tamás értelmezése ez Báthori Csaba Orpheusz-fordításainak szövetére hímzett haiku-mintái utószavában), nos, ahogy a Rilke-költészet e kései nagy ciklusában meglátod az ifjúkori versek „felszabadultságát”, a bonyolultban az egyszerűt, a súlyosban a könnyedet, ez ugyancsak rád vall. Az is, ahogy e műveddel és műveleteddel ledalolod e ciklus összes eddigi fordítását és fordítóját. Nem feladatom eldönteni, annyit azonban a legtárgyilagosabban is meg kell állapítanom, hogy (bár készülő fordításkötetednek még csak e pár versét olvashatom), új színeket kevertél palettádon, s gazdagítottad a Rilkéről alkotott képet és magát a Rilke-fordításirodalmat is. A késeit visszaoltottad a korai gazdagabb és oldottabb hangzásvilágába. A Levélfa-ág témájánál maradva bízvást tekinthetem ezt is fordításnak, nyelvek közötti átlépésnek – ezúttal a Rilke-oeuvre-ön belüli, ciklusok közötti sasszézással. A Rilkét fölkérő Vörös István bámulatos tánclépéseivel. Köszönet érte, barátsággal: Pali

***

Rainer Maria Rilke: ORFEUSZ ÜRÜGYÉN
Die Sonette an Orpheus

I/10

Áve, ti antik szarkofágok,
itt vagytok az érzelemvilágomban,
rajtam már Róma múlt ideje átfolyt,
ahogy egy vers új formája se jobban.

Belenéztem – egy felriadó pásztor
tekintete álmom sírgödréből kiröppen,
és méhek, lepkék egyre többen,
így még feltámadhatunk párszor!

Üdv, kik csak kétséget ismertek a világból,
üdv, kik bármit leolvastok a szájról,
tudjátok már, mit mond a hallgatás.

De tudjuk-e mi, barátaim, vagy nem tudjuk?
Mindkettőben ott a tétovaság –
épp ezt felmutatni szolgál az arcunk.

I/11

Nézz föl! Van-e Lovas nevű csillagkép?
Persze az is csak a mi jelünk: ez a földi
rátartiság. Akad benne más erő is még,
ami a forma tartalmát megőrzi?

Talán a létezés lovasai vagyunk mind,
galoppban és ugratva?
Értelmünk a csillagvilág felé int.
Több jelentés. És egy a titka.

De ettől még egyik sem létező!
Ami az egyiknek egy asztal,
a másiknak a legelő.

A csillagábra gyenge kép.
Már az is megvigasztal,
hogy fölismerjük a jelet. Ennyi elég.

I/12

Van szellem, ami összeköthet? Éljen!
Néha csillagábrák vagyunk?
Az óramű kis lépései szépen
utolérik minden hétköznapunk.

Bár nem tudjuk, hol vagyunk igazából,
a viszonyaink mégis érthetők.
Antenna antennával hírt közöl,
és sokszorozza is a távol…

Ez már feszültség. És erők zenéje!
Nem érzed úgy, hogy köpnél az egészre
a mindennapi teendők miatt?

A paraszt bár gürcölhet egy nehéz
nyáron át, az semmit se ér,
hogyha a föld ajándékot nem ad.

I/13

Érett alma, körte és banán…
Egres… Ízekből támadt gondolatok
életről és halálról… Talány…
Ezt egy gyerek arcáról is leolvashatod,

mikor ilyesmit eszik. De többről
van szó. Névtelenségről a szánkban,
ahol a szavak helyett valami más van,
épp most szabadult ki a gyümölcsből.

Merjétek kimondani, az alma mit mond!
Hogy az édes íz egy egész verssor,
ami átváltozik önmagától

egyértelmüvé és érthetővé, közbe titkon
napfény és föld egyszerre; és tudja is, hogy érzik…
Rövid élmény, érintés: öröm – egy teljes évig!

I/14

Gyümölcs, szőlőlevél, virágok táncát járjuk.
Ez nem pusztán az év beszéde.
Mi egyszer már leszállt a mélysötétbe,
újra színekkel tölti meg világunk,

holtak földszagú irigysége ez.
Nem sejtjük, mi mindent végeznek értünk.
Az ő életmódjuk: ahogyan éltünk,
szabadságuk: mindent ellenjegyez.

De kérdezd csak, hogy szívesen tesznek-e így!
Minden gyümölcs rabszolgamunka eredménye,
az élők a múlt terméseit élvezik.

Vagy mégis ők az urak, odalent a mélybe?
Hogyha az erejük csak áthat,
a gyöngédségük árthat?

I/15

Vársz!… Finom… De már nem is érzem.
… Kis zene még, ha zirren és dobban:
lányok, ti lelki, néma alakban,
táncotok ott volt édes izében!

Itt a narancstánc! Túl makacs emlék,
mikor még a gyümölcsnek is sok
– habár átvettétek – az édesben való lét.
És eltáncoltátok a titkot.

Itt a narancstánc! Déli vidékek
fényeit tudjuk itt a hazában –
már ha ez az! Lángotok illat,

illatotok láng! Nincs ennél egyszerűbb élet,
kering a cukrot adó áram,
s a világ egy boldog, növényi állat!

I/16

Egy kutya magánya miatt…
Vagy mert szóval és kézjelekkel,
ahogy a világot az ember
magának osztja… Veszélyes divat.

A szagra mi a süketnéma-jel?
Szőrös-gyerek barátom, te milyen
erőket érzel? Ismerős a semmiben,
holtak varázsbeszédéhez kerülsz közel.

Tehát együtt kell tartani
a részeket, mintha az egész volna.
Ebben nem segíthetek. Még egy szóra:

Ne szeress engem! Én se szeretek.
De közös urunknak el fogom mondani,
belőled egyszer még kiválasztott lehet!

Fordította: Vörös István

KERÍTŐHÁLÓ A SZONETT KÖRÜL
avagy
Lefordíthatom-e Rilkét, sőt, akár magát Orfeuszt néhány szonett fordításának ürügyén?

Az egyszerű fordítás nem éri el a verset. Lefordítom a szavakat – semmi. Lefordítom a mondatokat – semmi. Lefordítok az Orfeusz ürügyén írott szonettekből egy verset – semmi. Lefordítom az egész ciklust – semmi. (Valójában még nem értem a végére, ebben a pillanatban 40 szonett van meg, 15 vár újrafordításra.) Lefordítom az egész életművet – semmi. (Ez persze teljes fikció. Megírni is csak egyszer volt lehetséges, Rilkének, és mire a végére ért, belehalt.) Ezek szerint a fordítás lehetetlen ügylet? Ha a világot Rilke földije, Kafka szemével nézzük, akkor nyilván. A szomszéd mondatig sem juthatunk el sosem. De ebben az esetben nem lenne értelme verset olvasni sem. Most hagyjuk, hogy egyre többen gondolják ezt tényleg így! Ám meglehet, hogy tagadásukkal még ők is többet értenek a versekből, mint az, aki meg kívánja mondani, mit akart mondani a költő. Ezt a megmondó törekvést mindig is tévesnek éreztem. De most mégis oda vagyok kénytelen eljutni, hogy magát a költőt kell fordítanunk. Szándékaival, gondolataival és akaratával egyetemben. Persze nem azt, amit a versírás előtti pillanatban gondolt. Azt, amit a világról, nem mondani akart, hanem amit egyszerűen mondott is. Ami nem valami kihüvelyezhető mondanivaló, hanem a vers fölött, mögött, alatt lebegő, szivárgó, úszó sejtelem. Hangulat, gondulat. Gondolat, hangolat. Igen. A jó próza és a tájábrázoló vers, vagy akár egy szimfónia is hangulatot ad át, vagy talál ki – a filozófia szöveg, az esszé: gondolatot. A vers, elsősorban a nagy vers: hangolatot és gondulatot. Azért nem érdemes egy verset szavanként lefordítani, mert szavai lényegében mind mást jelentenek, mint a hétköznapi használatban. Ezt az elcsúszást igazából úgy lehetne érzékeltetni, ha a szavak hangalakját ilyen módon, kis (vagy kicsit nagyobb) mértékben deformálnánk. Egyik jelentéstől a másik felé. És ezáltal a hangalak a két hagyományos értelem között találná magát, mint mások máskor két szék között, a földön. A vers állandóan tele van jelentésbeli elgépelésekkel. Ezt a mondatot visszamásolom ide az elsőre leírt, véletlen épp így alakult elgépeléseimmel: „A vres éllandóan tele van jelentésbeli elgépelésekkel.” Ha tovább stilizálom mesterséges torzításokkal: „A vres éllandóan tale vam jelenésbeli elgépelásokkal.” Teremésztesen a mesterségest így írtam az előbb: semterséges torzíásokkal. Két micsoda jó szó megint: semterséges és torzíás.

Lássuk tehát szótárunkat, mely a Rilke (vagy általában a vers) olvasásához szükséges öszvér-fogalmakat adja vissza öszvér szóalakokkal:

vres – a nagy vers, a költemény, de nem teljesen abban az értelemben nagy vers, ahogy a magyar költészetértés használja ezt a fogalmat. Vagy a költészet-nemértés. Esteleg nem-költészetértés. A versek félreértelmezésébe nagy munkát fektetett az emberiség. Ennek a kutatásnak az eredményei nemegyszer a tankönyvekbe is eljutottak. Ami az utolsó állomás a felejtés előtt. A vres megértése nem irodalmi kérdés. Hanem ön- és még inkább világismeret. A vres nem feltétlen nagy, robosztus – leírt térfogatát, látható részét tekintve, viszont a víz (vagy lélek) alatti terjedelme is számít. Csak az számít.

A vers térfogata? A vers terjedelme nem szótagszám-szor sorszámban, nem oldalszámban, tehát síkban értendő. Hanem sokkal inkább térben. Belső térben? De minek a belsejéről van szó? A túlvilágnak, ahonnan Orfeusz kivezeti Eurüdikét? Ám mivel a költő visszanéz, a nő (vagyis a nő túlvilági árnyéka – aki vagy ami már maga is vers) eltűnik, és marad a hiány. Ellenen a hiány is vers, ahogy a visszanézés is. Az ezekből a hiányokból összeálló versciklust igyekezett megírni Rilke. Nem, nem! Dehogy! Személyes szabadságát szabadította el, magát akarta visszavezetni a túlvilág előszobájától a világba. De amíg visszanézett, eltűnt előle az út. Ami semmilyen megállapodásban nem volt benne. Hogy aki visszanéz vres-mondás (túlvilágról kivezető séta) közben, az maga is utat veszt. Mert Eurüdikével eltűnik maga az út is. Euridiké maga a kivezető, de még be nem járt út. A vres a túlvilágból kifelé tartó szöveg, nem szabad se vissza, ám nagyon előre se néznie: tehát maga a lehetetlenség. Mindez csak út közben derülhetett ki Rilke számára is, pedig ő sokáig egyezkedett Hermésszel. (Lírai hermeneutika.)

éllandóan – olyan folyamatos jelenléte valaminek valahol, ami több mint a folyton, mert nem mozdul, kicsit öröklétbe hajlik, de az öröklét lét is marad, él. Ezért élendő.

tale – vagyis üres.

vam – van, de lehetne másképp, vagy ellenkezőleg: még ígyebben!

jelenésbeli – a tárgyi és virtuális közötti létmód. Világháló előtti elképzelése a fantáziavilág belélegezhető légkörének. Már csak a versekben maradt meg. (Ez a vres.)

elgépelás – a mesterséges intelligencia elhallgatott, sikerületlen ikertestvére, a mesterséges tehetség. Vagy legalábbis tevekénységének észrevehető nyoma. Nem azonos a véletlennel.

semterséges – az elgépelás eposzi jelzője

torzíások – szótári jelentéstől eltérő tartalmakkal feltöltött szavak testén látható sebhelyek. Ők akadályozzák, hogy a remekművek hibatálanok legyenek. És hogy a versek szó vagy mondat szerint legyenek fordíthatók. Hiszen a sebhelyek fordítással való ábrázolása fontosabb, mint az érintetlen felületeké.

Rilke az a költő, aki bármit el tudott mondani versben, bármit képes volt verstémává tenni, de ennek a bárminek a révén képes volt mindig ugyanazt mondani. Azt, amire nincs szó, amit az életműve fejez ki, vagy a kötetei, és talán legintenzívebben az orfeuszi versciklusában valósult meg.

Jó, ha a szerző azt mondhatja fordítójának: „A világképembe látsz!”

Jó, ha a fordító azt feleli a szerzőnek: „A világképem vagy.”

Már jónak nem mondható, mert bár helyes, de nehezen elviselhető, ha a szerző, aki talán nem is él, ám a szövegében jelen van: és a jelenléte szinte lét: a léte szinte élet, azt feleli fordítójának: „A te fejedben vagyok.”

Már jónak nem mondható, mert bár helyes, de nehezen elviselhető, ha a fordító, aki szükségszerűen él munka közben, ám a létrejövő szövegében alig lehet jelen, azt feleli szerzőjének: „Te írsz engem, én írlak téged.”

A szerző megdöbben: „Nem is vagyok halott.”

A fordító megdöbben: „Túlságosan is élsz! Minden lepésemet irányítod, pedig ezt a hipnotizálást az olvasóknak szántad.”

„Eszembe se jutottak az olvasók. Te pedig főként nem.”

„Most viszont nem tudsz nélkülem meglenni! Látod?”

„Se meglenni nem akarok, se lenni.”

„Hallhatatlan vagy. Legalábbis, amíg fordítalak, addig biztosan.”

A szerző minden olvasásra föltámad. Minden fordításra új ember lesz belőle.

Igen, én nem Rilkét fordítok, hanem Rilkét teremtek. Ahogy Rilke sem Orfeusz ürügyén írta a verseit, hanem magát Orfeuszt találta ki. Ha rajzolók és festők megformálhatták alakját, és egy ilyen rajzot Rilke folyamatosan nézegetett is svájci lakótornyában a munka elkezdésének pillanatát várva, bár nem is sejtve, hogy mit vár, de tudva, hogy valamit; intenzív ihletet vár, ha a festők megláthatták Orfeuszt, akkor a költő újra is teremthette, ha egyszer futotta erejéből. Rilke ambíciója itt nem kevesebb, mint hogy olyan erővel írjon verset, ahogy Orfeusz énekelt, nem is akármikor, hanem amikor az alvilágba ment feltámadást koldulni. Szerenádozni a túlvilágnak.

Ha a fordító ilyen durva experimentumba ütközik, mert azt látja, hogy egy 55 részes szonettciklus a teremtést akarja utánozni, akkor neki is erőre kell kapnia. Ő persze már nem a teremtést utánozza, csak a Lázárt feltámasztó Jézust. Ez sokkal kevésbé nehéz, bár nyilván megoldhatatlan feladat. Rilke a szerelméért verselő Orfeuszt utánozza. Nem egyszerűen „egy igen nagy költő” akar lenni, mint Weöres Sándor. Világot változtatna meg.

Mert nagy költőnek lenni mivégre? A feltámasztást kell megpróbálni. Ha nem hathatós varázsige a vers, akkor semmit se ér. A szerző talán halott, ezt bízzuk a francia esztétákra, de a költő nem is élt sose, ámde ennek ellenére föl kíván támasztani bárki mást, csak saját magát nem.

Ez az a lírai szituáció, amit le kell fordítani Rilke szonettciklusa ürügyén. Így is kezdődik az egész. Az orfikus dal, az ősvers felszökik, mint egy növekvő fa – ráadásul gyorsított felvételen. „Az ott egy fa? Valami túlnövekvés? / Ja nem, csak Orfeusz dalol” (I/1). Aztán köré énekel ennek a fának állatokat, erdőt, templomot. Ha megvan, akkor jöhet ebbe a teremtett tájba, de akkor tényleg jöhet majd Eurüdiké. Az alku nem ismertetett része, hogy az alvilágból ugyan kijöhet a halott, de nem mehet be a világba. Kell egy között-világ: a líra, a költészet, az irodalom tere, ahová emigrálhat a halott. És ahová emigrálhatunk mi is, akik érzünk is hangolatokat és gondulatok jutnak az eszünkbe. Mivel nem pusztán valami ostoba harcnak látjuk a világot. Ezek elől a harcosok elől menekülnénk el a világból a között-világba, mert nem szeretnénk az öngyilkosság örömét megszerezni az érzéketleneknek, akik, mint az ördögtől megszállt disznófalka, rohannak röfögve a világba, és hirdetik a röfögést szépnek, a saját röfögésüket igaznak.

„Éjszakára ne hagyjatok az asztalon / kenyeret és tejet; halottakat csalhat oda.” (I/6) Ez udvariasabb elnevezése annak, amit az előbb disznóként azonosítottam. Nem disznók biológiai értelemben, de gondolkodásuk kondagondolkodás. Nem halottak fizikai értelemben, de a létük nélkülözi az ittlétet (Dasein), csak egyszerű lentlét, pénznéllét, igazságvitatás. Halottak abban az értelemben, ahogy a szerző viszont sose hal meg. Még a költő sem.

„Rilke 1898. áprilisában időzött Firenzében (ekkor keletkezik az ún. Florenzer Tagebuch), és 15-e és 18-a között futott össze – váratlanul – Stefan Georgéval a Boboli-kertben. Az idősebb költő szemrehányást tett Rilkének, mondván: túl korán kezdett publikálni. Az esetre Rilke később többször is vissza-visszatér leveleiben, pl. 1907. május 25-én, Frau von Oppeln-Bronikowskinak is beszámol erről.” – írta Báthori Csaba egy levelében kérdésemre válaszolva. Miért fontos ez? Az 1895-ös Larenopferben Rilke még oldott, személyes hangú költő. (Ebből a kötetből Hazám címmel jelentettem meg egy válogatást.) George bírálata kígyómarásként hat rá, mely átprogramozza. Persze ki tudja, még mennyi más ok is szerepet játszhatott hang- és súlyváltásában! Ebben a kései ciklusban leereszkedik régi énje után a túlvilágra, és felhozza onnan. Nem néz hátra, mert egy tükröt tart maga előtt, a verset, és akár visszamenni is hagyná egykori énjét tudatának belsejébe, mert ott van ez az alvilág is, hagyná visszafordulni, de persze az nem akar, vele tart inkább tűzön-vízen át a még hátralevő rövid életbe. Rilkére 1922. februárja után még szűk 4 év életidő vár. Ebben a ciklusban újra felszabadult és könnyed. Épp ezért nem sikerültek a szövegnek még a legkitűnőbb fordításai se igazán, mert vagy a könnyedségét, vagy a felszabadultságát bár tudták volna, de nem akarták visszaadni. Mert nem hitték el, hogy ez a bonyolult Rilke-költészet ilyen egyszerű. A formát ilyen könnyeden és mégis lazán kezelő.

Ilyen végtelenül egyszerűen és derűsen még soha nem beszélt senki végtelenül bonyolult dolgokról. Ez volt a felfedezésem a ciklus eredetiben való böngészése során. Vagy csak a vízióm? A félreolvasásom? Meglehet, hogy félreolvasás az egész, de nagyon hűségesen próbálom Rilke ürügyén mindezt föltárni, ahogy ő Orfeusz ürügyén tette, szerintem, ugyanezt. A legszemélyesebb élményeiből rekonstruálta az elveszett, de talán soha nem is létezett orfeuszi költészetet. Ezek a szonettek léteznek németül, de a túl hűséges és túl jó fordítások elvesztették őket. Én hátat fordítottam a szövegnek, elindultam az alvilágba, de nem kellett egészen alászállnom, mert félúton megtaláltam őket az árokparton eldobálva.

Epinomisz a verssé változásról:

Már-már úgy éreztem, hogy végére értem Rilke legszabadabb szonettjeit elemző többedik, és nem utolsó írásomnak, javában a javítgatásában voltam, mikor észrevettem, hogy az utolsó pár sor, ez a furcsa Orfeusz- vagy Anti-Orfeusz-vízió, tulajdonképpen vers, csak sorokba kell tördelni, és formába térdeltetni. Ahogy kialakult az 1. versszak, magától értetődő volt, hogy egy szonettet kezdeményezzen. Ugyanakkor, már bocsánat, de kicsit unom is ezt a műfajt, könnyen rááll a tollam, borzongok tőle és menekülnék előle, ahogy a világból menekül vissza Eurüdiké, amikor végre megteheti. Miért ne inkább egy variációs formát, a pantumot válasszam versbéli kutakodásaim eszközének? Hozzá is fogtam. Akkor meg úgy éreztem, mégiscsak furcsa 55 szonettről nem szonettben gondolkodni. Az utolsó pillanatban, 12 sor után, ami az ismétlések miatt valójában csak 8 új sor volt, csomót kötöttem a vers végére, így mégis lett egy szonettem. Azonban a pantum is tovább beszélt, következett egy újabb szonett, melynek utolsó mondata már a harmadikba hajlott át. Végül 4 szonett után sikerült kitennem a vers végére a nagy pontot. 4 szonett összesen 56 sor. Itt a pantum és a szonett-pantum visszatérései miatt, mindössze 26 sor ismétlődései és variálódásai adják ki az 56 sort. 30 sort meg se kell belőle írni. Mindez ellentmond az anyagmegmaradás törvényének? De ha érvényét veszti az anyagmegmaradás törvénye, érvényét veszti a nemlét-megmaradás törvénye is. Lehetséges kihátrálni a túlvilágról, ha ügyesen mozgatjuk szonettjeinket:

ORFEUSZ NYOMÁBAN
Szonett-pantum füzér

Én hátat fordítottam a szövegnek,
elindultam az alvilágba,
de alászállnom mégsem kellett,
minden ott volt az árokparton eldobálva.

Elindultam az alvilágba,
ha oda el lehet indulni.
Minden ott volt az árokparton eldobálva,
többsége gondolati holmi.

Ha oda el lehet indulni,
ahonnan inkább menekülni kéne.
Többsége gondolati holmi,

már hitel volt bejegyezve a nagyobbik felére.
Én hátat fordítottam a szövegnek,
de alászállnom mégsem kellett.

Ahonnan inkább menekülni kéne,
amarra menekül az esztelen,
már hitel volt bejegyezve a nagyobbik felére
a lelküknek – a többség mennybe ment.

Amarra menekül az esztelen,
ahol támogatást lehet szerezni
a lelküknek. A többség mennybe ment,
de nem tudta, a menny mi.

Ahol támogatást lehet szerezni,
oda költözött be az ördög,
de nem tudta, a menny mi,

mikor megértette, üvöltött.
Ahonnan inkább menekülni kéne,
már hitel volt bejegyezve a nagyobbik felére,

oda költözött be az ördög,
bár nem volt szarva, emberarca volt,
mikor megértette, üvöltött,
ha változás jött, rögtön meghajolt.

Bár nem volt szarva, emberarca volt –
az alvilágból senki nem hozná ki.
Ha változás jött, rögtön meghajolt,
ha eltűnt, jött helyette másik.

Az alvilágból senki nem hozná ki,
föl is robbanna, mint a mélytengeri hal.
Ha eltűnt, jött helyette másik,

a helye szép, de mégis felkavar:
oda költözött be az ördög!
Mikor megértette, üvöltött,

föl is robbanna, mint a mélytengeri hal,
írásából kikaparta, és megkönnyebbült:
a helye szép, de mégis felkavar,
mert versbe foglalta a legkönnyebb bűnt.

Írásából kikaparta, és megkönnyebbült:
a hazugságot lehazudta,
mert versbe foglalta a legkönnyebb bűnt,
nem hasonlított Orfeuszra.

A hazugságot lehazudta,
azt hitte, hogy ez a szonett.
Nem hasonlított Orfeuszra,

árnyékból árnyék-Rilke lett.
Föl is robbanna, mint a mélytengeri hal,
a helye szép, de mégis felkavar.