Széplaki György: Csipke finomságú pillanatképek

Jó kézbe venni egy ilyen könyvet. Nem harsány a színe, hívogató, szemet pihentető égszínkék a borítója, sokat sejtető a cím. A borítón rajzban, betűben is a fény uralkodik. A karcsú kötetben “fényt idéző” ciklusokban sorakoznak a jobbára egy-egy oldalt sem betöltő, rövid versek. Tömörek, elgondolkodtatók. Előbb gyors lapozásra, mohó felfedezésre, majd egyvégtében elolvasásra csábítanak. Elragadja, beszippantja az olvasót, szívesen követi a költőt, ő is beengedi a fényt, gyönyörködik kertben, tájban, ég honában, messzi csillagok között. Varázsos utazás ez a képzeletben, majd a költő élményei nyomán a valóságos európai helyszíneken is. Egy tapasztalatokkal teli élet csipke finomságú pillanatképekben, emlékezés, amelyben a szerző múltja és a jelen világa teljesen összeolvad. Egyben kell látnia, hisz minden emberélet szoros egység, s bármi, bárki, bárhogy alakítja, végül az lesz, amelyre rendeltetett. Számadása végül csak pozitív lehet, hisz fényvezérelt. Önvizsgálata tanulságos az olvasónak, bevonz az életébe, megszólít – néha a valóságos társ helyébe képzelhetjük magunkat – vagy megdöbbenünk az önmegszólítás mélységén, őszinteségén; egy percre leeresztjük a könyvet, magunkba, saját életsorsunkba mélyedünk. Az első ciklus Fénykarátok címadó versében álltam meg a leghosszabban ezeknél a soroknál:

Múltba bukó fények
foszló selymébe bújok.
Még érzek.
Éjszakák játékában
hulló csillaggá sorvadok.

A versek ciklusokba osztása, azok címei, a szerző által készített képek zseniálisak. Érdemes rájuk visszalapozni, hangulatával telítődni egy-egy, éppen olvasott verssor bűvöletében.

A Fényhiány ciklus gazdag tárháza a borús hangulatoknak, apróbb nagyobb csalódásoknak. Némelyik negatív élmények felidézése a mindennapokban, a társkapcsolat útvesztőiben. Ezeknek a szomorkás verseknek mégsem lehangoló a hatása, mert a “fény hiányának” leírási módja, a míves, szépen formált vers felemeli; ez is gyönyörködtet, s az olvasóban fölkelti a valódi együtt-érzést, együtt-gondolkodást, önvizsgálatra késztet. S bár ezekből a parányi versekből könnyen össze lehetne szedegetni a negatív érzelmek, a mély emberi válságok jellemző szókincsét, a ciklus mégsem pesszimizmust sugall. Szép, lelket gazdagító versek ezek, a karátok után most szomorkás gyöngyszemek. Választanom kellett jellemző idézetet, a Bálvány című lett az:

Imádat tárgya?
Égi extázis?
Mámor ejtette
seb a szívben?
Áhított látomás…
vagy mélyből feltörő
bűntudat?

Tömör remekmű. Hívők, istentagadók, modern nihilisták kitűzhetnék oda, kis papírlapra írva, ahol minden nap láthatják.

A Spanyol fények ciklus verseire csak nagyon személyesen tudok reagálni: Rossz, és ritkán utazóként lenyűgöznek irigylésre méltó gazdagságukkal, megszégyenítenek, hogy valós tapasztalat híján milyen keveset tudok róla; azután belemélyedek az olvasásba, elzsongítanak a különös zeneiségű verssorok:

Gyertyák éjszakája – Mojacar

Fehér fátyol
a ködlő horizonton,
homályló házak
hegy meredélyén,
tenger az égbolt,
falakra omló
lila lánggal
virágzó emlék.

A befejező ciklus, Sugallatok fénye, mint egy összegzése mindannak, ami fény az életében, ami fényre hívja az emlékeit, barátokat, kortárs művészeket, úti élményeket. És itt találjuk a legtöbb vallomást, erős felmutatását a legbensőbb törekvéseinek, amiért érdemes élni, dolgozni, alkotni még akkor is, ha felsejlik, mert természetes, egyre közelebb a vége. Az indító vallomás szépsége ragadott meg:

Teremtő erő

Hínár ringassa arcom
vízi csend simogasson
színes fátyol övezzen
ne kelljen megállnom
csak előre mennem

fényes nap koronázzon
telihold babonázzon
emlékeim megsirassanak
bennem a szavak
feltámadjanak.

Pozsgai Györgyi: Fényvisszaverődés (Hungarovox Kiadó, 2026)