augusztus 19th, 2026 |

ÍRÁSFRÁSZ – Magánszociográfiák 1956-ról Horváth Júlia Borbála összeállításában (II. rész: Moritz László, Petrusák János írásai)

Moritz László

A magyaroknak mára csak a déli harangszó maradt

A forradalom egy kolozsvári kisdiák emlékezetében

A hatodik óra után indulhattunk haza felé a Báthory István erdélyi fejedelem – akkori nevén 11-es sz. középiskola – által 1579-ben alapított gimnáziumból. Sietősre vettem, hisz’ történelemből ötöst kaptam az általánosan nem kedvelt tanárnőnktől és biztos voltam az otthoni dicséretben. A kaputól futva tettem meg a húszméteres szakaszt a lakásunk ajtajáig. Mély levegőt vettem, beléptem. De elakadt a szavam, amikor megláttam édesanyámat. Kisírt szemekkel állt, és szó nélkül terelt a szoba belseje felé, aztán visszalépett, és az utca felé nézett.

– Nincs idegen az udvaron! – mondta, és bezárta az ajtót. Felém fordult, újból könnyek árasztották el arcát, amikor mondta:

– Budapesten kitört a forradalom, magyarok tucatjai halnak meg. Erről senkivel sem beszélhetsz, megértetted? Ha meghallják és valaki besúg minket, édesapádat elviszi a szekuritáte és akkor többé nem látjuk.

Az öt évvel azelőtti hajnalra gondoltam, amikor két bőrkabátos valóban elvitte apámat, de csodával határos módon pár nap múlva elengedték.

– Két személy összecserélése történt – közölték, mert kiderült, hogy apám a kérdéses időpontban többedmagával Bukarestben tartózkodott hivatalos kiküldetésben. Akkor kopogtattak. Anyám az ijedségtől szólni sem bírt, de a harmadik után elhaló hangon kiszólt:

– Ki az?

– Én vagyok, Botond – érkezett a választ. A közeli szomszédék fia, a legjobb barátom volt a Brassaiból, együtt jártuk az 1-4 osztályt. Anyám megnyugodott, és beengedte.

– Készítettem egy új nyilat, kint van a fáskamrában. Megnézed? – indítványoztam, hogy mégis kimehessünk.

Odakint meggyőződtünk arról, hogy senki nincs a közelben, aztán magunkra zártuk a fáskamra ajtaját. Nyíl persze sehol sem volt, csak nyugodtan akartuk megbeszélni a történteket. Akkor még kevés információ jött át hozzánk, ezért elhatároztuk, hogy komolyan fülelünk, mit beszélnek a felnőttek; esetleg a rádióból is hallhatunk valamit.

A Mikes ‘Kelemen utcában akkoriban három-négy családnak volt működőképes rádiókészüléke. Az egyik az apámé volt, egy kelet-német Bördeklang (Elbia). A Kossuth Rádiót még lehetett fogni rajta, de a Szabad Európát vagy az Amerika Hangját kész cirkusz volt megtalálni, főleg érteni, annyira zavarták az adást a román hatóságok.

Rajtunk kívül még négy család lakott az udvarban. Hírből hallották mi történt Budapesten, majd néhány nap elteltével, amikor beindította adását a Szabad Kossuth Rádió, óránként érdeklődtek nálunk az újabb hírek után. Annyit tudtunk, hogy a Műegyetemnél gyülekeztek a forradalmárok, többnyire egyetemista diákok, és tömött, bővülő sorokban meneteltek a Magyar Rádió épülete felé. Ott már lövések is dördültek. A Kilián laktanyánál, a Corvin közben és más helyszíneken a felkelők összecsaptak a rendőri- és az ÁVH-s alakulatokkal. Másnap az egyik adásban verset szavalt egy színész. Döbbenetes volt, a mai napig a fülemben cseng az egyik sora:

„Piros a vér a Pesti utcán, munkások, ifjak vére ez, piros a vér a pesti utcán, belügyminiszter, kit lövetsz?[1]

Akkor a Donogánék pókhálós, kacatoktól zsúfolt padlásán összedugtuk a fejünket. Laci, aki három évvel idősebb volt nálam, kijelentette:

– Kötelességünk budapesti testvéreinket segíteni! Mi, Samuval átlógunk a határon és beállunk a felkelők közé. Ti ketten – mutatott rám és Botondra – itthon maradtok!

Sértve éreztük magunkat, mert tizenegy évesen szerettünk volna a felkelők soraiba lépni. Igaz, felmerültek kérdések, mert azt sem tudtuk, hol az országhatár, és mit mondunk odahaza, hova megyünk?

A tanórákon senki nem tárgyalta az eseményeket, a szünetekben viszont kerestük a megbízható barátokat, hátha ők tudnak valamit. Szüleink a pár napja működő Szabad Kossuth Rádiót éjjel és hajnalban hallgatták. Reménysugár volt a távolból, hogy Magyarországon vége az elnyomó kommunista diktatúrának, hiszen a megelőző poznańi tüntetések is előrevetítették, hogy a kommunista diktatúrák a végüket járják.

Megtudtuk, hogy fiatal gyerekek is lelkesen küzdöttek a túlerő ellen, és Molotov-koktélokat dobáltak a szovjet tankokra.

– Nekünk is ott kéne lennünk! – állapítottuk meg Botonddal – Samu és Laci biztos köztük harcolnak!

Egészen november 4. hajnalig hittünk, amíg Nagy Imre miniszterelnök bejelentette a szörnyű hírt, hogy a szovjet csapatok megtámadták Budapestet. Drámai volt hallani, ahogy belekiáltotta az éterbe:

– Segítség! Segítség! Segítség!

Véres és sok áldozatot követelő összecsapásokról szóltak a hírek, a felnőttek azt beszélték, hogy a határokat lezárták. Féltünk, és az, az arcukra volt írva. Alig mertünk kimenni az utcára, nehogy valamiért letartóztassanak. Vigyáztunk, hogy kettőnél több fiatal ne beszélgessen, mert akkor bevihetnek, és ránk sütik, hogy át akarjuk játszani Erdélyt Magyarországnak. A félsz lett úrrá a város magyar lakosságán. Senkiben nem mertünk bízni, de még beszélni sem a budapesti eseményekről.

Esténként összegyűltünk. Az egyik sarokban az asszonyok sírva imádkoztak, a másikban a rádió szólt, és próbáltuk kiszűrni az adás tartalmát. Fehér bácsi feje majdnem teljesen benne volt a rádióban, és Laczkó bácsi, aki az utca felőli lakást bérelte, megpróbálta a szoba közepe felé közvetíteni, amit tőle hallott. Azért ötpercenként szünetet tartott, és a előrement, hogy az ablakából figyelje, nincs-e a közelben rendőr vagy civil szekuritátés. Egyszer csak a férfiak felordítottak:

– Meg vagyunk mentve! – mármint Budapest és Magyarország – Úton a segítség!

Óriási üdvrivalgás tört ki a huszonöt négyzetméteres szobában. Az asszonyok arcán leírhatatlan öröm, a férfiak egymást ölelgetve kiáltozták: győztünk, győztünk!

Apám csendre intette őket, megállt a szoba közepén és azt mondta:

– Semmilyen segítség nincs úton, ne higgyetek nekik!

– Anti, te nem hallod? A Szabad Európa bemondta a hírt! Gyere hallgasd meg! – kiáltott fel Laczkó Ernő. Apám kiegyenesedett, és két mutatóujját a szeme felé irányítva mondta:

– Ide a szemembe köpjetek, ha egy nyugati vagy amerikai katona is a kisujját mozdítja Magyarországért.

Hőbörögve fogadták a kijelentést, de akkora tisztelet övezte apámat, hogy nyílt ellenvetésre nem került sor. És igaza lett. A határtalan haza- és szabadságszeretet, a forradalmárok fiatalos lendülete, a 15 millió magyar imádsága sem tudott felülkerekedni a túlerőn. Szétlőtt főváros, sok ezer halott az utcákon, amikor a forradalmárok kényszeredetten beszüntették az ellenállást. Az emberek döbbenten kérdezték:

– Te Anti, ezt honnan tudtad? – és apám, hetven év távlatából ma is előttem az arca, azt mondta:

– A Nyugat ezer éve akar minket kiseperni a Kárpát-medencéből. Jót nem várhatunk tőlük SOHA! A másik, hogy az angol-francia légierő Budapest ostromával egyidőben bombázta Egyiptomot és a Szuezi csatornát. Tanuljátok meg, az Oderától Keletre az oroszok, Nyugatra az amerikaiak döntenek, és ebben a két főbűnös, Sztálin és Churchill, Jaltában már megegyezett.

Az elkövetkezendő események apámat igazolták. Az ENSZ közgyűlésén a Szovjetuniót megdorgálták, és azzal az ügy lezárult.

Az iskolában gyászos csend honolt, egyetlen szó sem esett a budapesti eseményekről. Addig nem tudtuk, hogyan viszonyul a magyar forradalomhoz az erdélyi románság. Egyesek részéről talán családi körben mutatkozott némi szimpátia, de a többség igazi arcát később ismertük meg. Magyarországon, s azzal párhuzamosan Erdélyben szörnyű megtorlás következett. A román kormány szigorú hadjáratot indított azok ellen akik minimum szimpatizáltak a budapesti forradalommal. Letartóztatások, kivégzések hosszú sora fiatalok, egyetemi tanárok, különösen az értelmiségiek körében. Ezentúl minden románban titkosrendőrt vagy besúgót láttunk.

Néhány hét múlva bejöttek az udvarunkba. A hajnali órákban a szekuritáté elvitte Fehér Károly bácsit, aki feleségével az egyszobás lakásban lakott. A CFR (MÁV) éttermét vezette Kolozsváron. A rögtönítélő bíróságok éjjel-nappal dolgoztak zárt ajtók mögött, és hosszú évekre szóló börtönbüntetéseket szabtak ki ártatlan emberek ezreire. Később megtudtuk, hogy a Fehér elleni vád az a kijelentése volt, hogy: az oroszok minden húst kivisznek Magyarországról, és a magyaroknak mára csak a déli harangszó maradt.

Ez felbujtásnak számított a szocialista rendszer megbuktatására, amit a munkahelyi beosztottjai a hadbíróság előtt megerősítettek. (Mindannyian a többségi nemzethez tartoztak.) Fehér bácsi büntetése három év fegyház, és három év kényszerlakhely lett a vérbíróság szerint.

A hetekig tartó rossz alvás, és a rémálmok megtették hatásukat. Képtelenek voltunk a tanulásra összpontosítani, egyre rosszabb jegyeket kaptunk. Nem sokkal később, megint csak a hajnali órákban ajtócsapkodást hallottunk. Tudtuk, ismét visznek valakit. De vajon kit?

Folyamatosan Donogán Laciért és Samuért aggódtunk. Csatlakozásuk a budapesti felkelőkhöz a nagyváradi pályaudvaron ért véget, ahol nagybátyjuk észrevette az ide-oda cikázó gyerekeket, és megkérdezte tőlük, mi járatban vannak. Hamar kiderült, hová tartanak, és két pofon kiosztása után a bácsi feltette őket a Kolozsvár felé tartó vonatra. Hogy odahaza az apák hány kék csíkot hegedültek az „önkéntes forradalmárok” hátára, arról nem szólt a fáma, de azonnal felhagytak a Molotov-koktélok gyártásának még a gondolatával is.

Egy nap anyám megint sírva fogadott, amikor hazamentem az iskolából.

– Csak nem? – kérdeztem aggódva.

– De igen. Papp Géza bácsit… – felelte, és ismételten felhívta figyelmemet, nehogy bárkivel is kommentáljam a történteket. Géza bácsi a román hadsereg őrnagya volt, családunk jó barátja. Marika lányuk velem egyidős, Ildikó húgával a főiskolán csoporttársak voltunk. Papp Géza öt év börtönt kapott, mert három tiszttársa tanúsította a vérbíróság előtt, hogy egyszer kijelentette: a magyarok bátrak és nem hagyják magukat, mi (románok) pedig gyávák vagyunk, és semmit sem merünk tenni a szovjetek ellen.

Ezek után minden pillanatban rettegve vártuk mikor jönnek apámért. Ma is látom a bőr aktatáskáját kikészítve a bejárati ajtó mellé, amiben borotvafelszerelés szappan, törölköző és háromnapi élelem volt összekészítve. Ezek után az iskolában hiába szajkózták nekünk a megfelelő úttörő oktatók a kommunizmus felsőbbrendűségét, a kutya se hitt nekik.

[1] Tamási Lajos verse

Petrusák János

„Nye po-vengerszki, a po-russzki!”

Az ifjúgárdás tanár, aki egyébként a pincében tartott lőgyakorlatot gárdistáival – légpuskával és légpisztollyal – a „sötétben bujkáló, de most előbújó gaz ellenforradalmárok” ellen, ő „társadalmi rendünk alapvető alapjaiban történő megsértését” látta és láttatta tettünkben.

– Ha egyszer köpeny van, az begombolva az. Legföljebb a felső kettőt lehet kigombolni nagy nyáron, és elsősorban lányoknak, de fiúk is élhetnek ezzel. De csak ennyivel! – mondta, vagy mondja, mert még mindig a fülemben van.

Barátom meg: – Itt kivégzés lesz!

A pince: balra LÉGÓ – még mindig kiírva –, jobbra KAZÁN, a folyosó végén az ominózus lőtérszerűség.

Vasajtó és szürke betonpadló, meg falak, azok fehérre meszelve, hogy idővel ragyássá legyenek. A céltáblák körül, és mindenütt. (Ennyire félelmetesen lőttek az ifjonc gárdisták, a KISZ, a Kommunista Ifjúsági Szövetség katonásdit játszikáló csoportja.)

Mi is odaképzelhetjük magunkat. Nem a gárdába, oda nem akartuk, hanem a lőterükre, a céltáblák helyére. Könnyedén!

Lehet, hogy a PÁRT, az egyetlen, akkor már mindent nem engedhetett meg magának, de azért sok mindent még igen.

Végül a folytatás számomra egy nagy tapasztalat lett. Minden társadalmi rendszerben és korban az egy főre eső hülyék száma teljesen állandó. Viszont állandóságánál nagyobb mértékben képes bizonyos időkben megmutatkozni. Hogy mikor? Amikor hangerővel lehetett az észt és egyebeket pótolni.

Még jó, hogy az iskolaigazgatónk egyszer megütötte a bokáját. Ettől nem szolidáris lett mások iránt, akiknek üthető bokája van, hanem csak a sajátját féltette, de mindenkitől. Konfrontálódni nem akart, még velünk sem, jobban mondva apáinkkal.

Négyen állunk – látom magam előtt – lehajtott fejjel. Mi, köpeny-kigombolók. Négyen vagyunk, mi gonoszok, vad lázítók. Három fiú meg egy lány. (A fiúk közül az egyik én vagyok, bocs, hogy szólok.)

A lánnyal nem lenne gond, kezdjük vele, mert szép a melle. S ha mutatni akarja, hát na. Viszont a köpeny, a rút sötétkék, már majdnem fekete alatt miniszoknya, éppen hogy, de csak épp’ takarónak. Meg egy top, amit akkor mini pólónak mondtak, s a tanerők bolondnak, mert aki fruskakori, azaz már régen kinőtt pólót húz magára, hogy a hasa és köldöke – huh! – teljesen kint legyen. Aztán úgy feszül a… Hagyjuk abba! Vissza ne gondoljunk! Nyár, már majdnem, melltartó? Minek az, csak a feszes kis ruha. Így teljesen láthatón a test eme végig kigombolt köpeny alatt.

– Tud erről anyád, te!? – ordít igazgatónk. Aki már megütötte egyszer a bokáját, s még egyszer nem kívánja ezt az élményt. Ezért csendesedik, amint fújtat. – Fontos társadalmi poszton van, és… – int a lányra.

A szóban forgó és a férfinép által igen szemrevételezett leányzó anyukája egy nagy gyár nagykutyája. Munkásmozgalmi élharcos.

Mi meg hárman, fiúk? Az egyikőnk apja a tejipar vezérigazgatója, a másiké a vörös csillagos Munkás-paraszt Hatalomért Emlékérem – akkor még büszke – birtokosa. Hogy ez mi? A Magyar Népköztársaság egyik legmagasabb állami kitüntetése. (VOLT).

A Kádár János vezette Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány alapította 1957-ben, a 25/1957. (IV. 21.) számú rendeletével. A kitüntetés azoknak volt adományozható, akik az akkori hatalombirtokosok szerint 1956-ban a jó oldalon harcoltak, a fegyveres harcot irányították, vagy akik a pártintéző-bizottságok, a rendőrség, a honvédség, vagy a tanácsok szervezte karhatalomba 1956. december 31-éig beléptek.

A 30/1986. (VIII. 10.) minisztertanácsi rendelet kibocsátása idején 5758 fő birtokában volt, s ők átlagban 1250 forint nyugdíj-kiegészítést kaptak (amikor az átlagbér néhány ezer forint volt!). A kitüntetésről szóló rendelet 6. pontja szerint az emlékérem az adományozott személy halála után az örökös birtokában marad. Előnyben részesültek ezekben az időkben a Munkás-paraszt Hatalomért Emlékéremmel kitüntettek gyermekei is, hiszen őket kötelező felvenni a felsőoktatási intézményekbe, szakmunkástanuló iskolákba, középiskolákba, kollégiumokba, diákotthonokba. A PÁRT nem feledkezhetett meg az „övéiről”.

Viselését a 1991. évi XXXI. törvény 1991. augusztus 1-jei hatállyal megtiltotta, és tulajdonosait kizárta azok közül, akik a kárpótlásban részesülhettek.

Ez tehát a kék köpenyt kigombolva lázadó két fiatalember, no meg én. Én biztosan belezést kapok!

Ezt hittem akkor, aztán nem így lett. Igazgatónk, ha már a másik hármat nem büntette meg, engem sem akart. Persze lett fenyegetőzés az intővel, méghozzá igazgatói szintűvel, s a ballagásból meg érettségiből történő kizárással, de mindez akkor már csupán fenyegetés maradt.

Mi is így vettük, s éltük tovább életünk.

Készültünk a ballagásra, majd az érettségire.

Bejelentették, hogy az 1945 utáni történelemből nem kell készülnünk. Mivel az ki-lett-hagyva.

Idegen nyelvből – sajnos – érettségizni kellett. Tanultam oroszt, akkor már kilenc éven át, de csak annyit tudtam meg, hogy Lenin megszánkáztatta a gyerekeket – ez is egy magyarra átültetett szovjet legenda volt. A megyei pártbizottság egyik nagyfőnökének a felesége volt az orosztanárom. Én nem kollaboráltam. Hogy is ne! A hazámat megszállókkal?! Bár, természetesen, ekkor még erre nem gondoltam, mert nem gondolhattam. Viszont az tény, hogy az orosz annyira nem ment, hogy apa egy Kárpátaljáról – tehát a szovjet birodalomból – áttelepült barátjához fordult. Foglalkozott is velem, s egész jól csicseregtem a nyelvet. Mindenki elhitte, aki nem tudott oroszul.

Az orosz nyelv tanárnője nagyot nézett, hogy a kegyes orosz nyelvű kérdésére – ki akar most felelni – én jelentkeztem. Nézett az osztály is. E. Gy-né nem volt gonosz ember. Segített:

– Jaj, János, ha ki kell menned, mehetsz…

Azt hitte szegény, az van velem, mint a nővérem osztályában egy gyerekkel, aki a nehéz tanári kérdésre felvágta a pracliját, azzal, hogy ki kell mennie. Hiszen a vécé nem jöhet be!

Néhányan az osztályból kuncogtak. Én azonban kijelentettem, felelni akarok. Erre a tanerő már mérgesen:

– Не по-венгерски, а по-русски!

Azt hiszem, valahogy így hangzott, hogy „Nye po-vengerszki, a po-russzki!” Érthető a felszólítás, még az ifjak számára is, akik nem tanultak – kötelező jelleggel, mint a ’81 előtt születettek – oroszul. (Kilencvenben ’törülték el’ a kötelező orosz tanulást, és már az én korosztályom is az általános negyedik osztályától tanulhatták, kilenc-tíz éves kortól.)

Tehát orosz nyelven kellett beszélnem. Néztek érdeklődve a többiek, együtt a tanárnővel. Én meg kiperdültem, s beszéltem. Hosszasan, ahogyan Pista bácsi, a kárpátaljai magyar megtanított.

Az osztály már nem kuncogott. Döbbenten néztek, ahogyan a tanárnő is. Aztán, amikor a jó tíz percnyi monológot, végig idegen nyelven befejeztem, s ő a hangjára akadt, kérdezett valamit oroszul. nem értettem, mivel én csak azt tudtam, amit bemagoltam. Ezért megismételte édes jó anyukám nyelvén is a kérdést:

– Téged, János, ki tanít ukránul?

Na, lett röhögés! Pedig én csak kissé előre lapoztam a történelemben. Az önálló Ukrajnáig.

Ezek a sztorik – mondjuk a mostani fontos nyelv, az angol szavával élve – lehet, hogy a rendszerváltás – nevezzük így – körüli történetek. Életmorzsák a nagy történelem abroszáról.

Akinek mesélem – mert mesélni szeretek, s beszélni, ezért lettem tanár magam is –, mindenki azt mondja, még a fiatalabbak is, hogy mind a két történetet – azaz a hatalom, még ha csak a tanári hatalom elleni lázadást s az orosz nyelvvel való poénkodást – az ötvenes években nagyon csúnyán megbántam volna, de még a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek első felében is gondjaim lehettek volna. Akkor a pártállam még erősnek érezte magát, elvégre „munkásököl vasököl, oda csap, ahova köll”.

A nyolcvanas évek legvégére azonban más lett a helyzet. Mi is hallhattuk, tapasztalhattuk. Hiszen akkor éltünk, ha nem is a hírekkel keltünk-feküdtünk.

Hallottunk – bár hivatalosan negatív jelzőkkel illetve, vagy pozitívokkal, de suttogva – Lech Wałęsa lengyel munkásvezetőről, aki egy teljes kommunista államot, annak minden igazságtalanságával együtt blokkolni kívánt. Hallottunk arról is, hogy amikor Leonyid Iljics Brezsnyev szovjet pártfőtitkár 1982-ben meghalt, milyen vákuum keletkezett a Szovjetunióban, a nagy SZU-ban. S lett a suttogós vicc: „a SZU-nak az a baja, rágja a szú”.

Gorbacsovval más idők, elsősorban a reménykedés ideje jött. Meg a rácsodálkozás a Szovjetunió nagy bajaira. A tévéhíradóban Gorbacsov beszélt az emberekkel, nyugtatgatva népét, hogy nemcsak atomrakétát és harckocsikat fognak gyártani, hanem, ha engednek neki időt, lesz vaj a boltokban, és más áruk is.

Peresztrojkát – gazdasági és társadalmi átalakítást –, valamint a ’glasznoszty’ nevű valamit – politikai nyitás, nyíltságot – emlegettek. Nem suttogósan, nyíltan is, igaz, egészen nyíltan keveseknek lehetett.

Kérdeztem apámat, mi ez, mit jelent ez nekünk? Ő azt felelte, majd megtudjuk. Gorbacsov és Ronald Reagan találkoztak. Emlékszem, egy helyütt Gorbacsov mondását idézték arra a kérdésre, mi volt ennek a találkozónak a jelentősége, ő pedig úgy felelt, hogy nem született még meg az a történész, aki kellőképpen tudná majd értékelni. És hogy így van ez minden történelmi eseménnyel.

A magyar rendszerváltással-változással is?

Az emberek, persze otthon s suttogva, de végre beszélni kezdtek. Szerintem ez a rendszerváltás igazán. Amikor az emberek beszélni mernek azokról a történésekről, amelyek mindnyájunk életét meghatározzák.

Hülyeség, amit mondtak még a rendszerváltás után is egyesek, hogy a politikával foglalkozzanak a politikusok. A politika a polisz, vagyis a városállam ügyeit jelenti eredetileg, most pedig az egész állam minden polgárának ügyét. Nem csak gazdasági, hanem politikai és társadalmi kérdés az adóügy, a támogatások rendszere, a pályázatok, a hírünk a nagyvilágban, polgáraink meg az ide látogatók közérzete.

Hogy mikor volt, mely dátum a nagy vízválasztó, amely előtt diktatúra volt Magyarországon, azután meg demokrácia lett? (Hogy mindenki így érzi-e, az már tényleg más kérdés!)

Lehet beszélni Kádár visszavonulásáról, a bankrendszer kettőssé tételéről, a lakiteleki találkozóról, az 1988. január 1-jén bevezetett személyi jövedelemadóról, aztán az egyéni vállalkozások alapításáról, vagy az ’56-ot népfelkelésnek nevező beszédről, esetleg az 1989. március 15-én tartott százezres tüntetésről Budapesten. Lehetett az NDK-sok kiengedésétől mondani a nagy változást, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésétől számítani, esetleg 1989. októberétől, amikor 23-án, déli 12 óra 3 perc 28 másodperckor Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök a Parlament egyik teraszáról kikiáltotta a harmadik Magyar Köztársaságot. Aztán még gyorsabban követték egymást az események. Az eddig egyetlen Párt összeomlása, új pártok alakulása, választások kiírása…

Nekem engedtessék meg az – ez is egyfajta demokrácia –, hogy legyen egy személyes rendszerváltó dátumom. Méghozzá 1988. április 4-ével kapcsolatban, amelyet akkor még úgy ünnepeltünk, mint felszabadításunk dátumát. Akkor én, komplett KISZ-szerelésben – fekete nadrág, középkék ing, piros nyakkendő – ültem a többi ilyen szerelékes társam között a Krúdy Gyuláról elnevezett moziban, s vártuk a Csapajev újra hódit – vagy valami ilyesmi – című szovjet filmet. S helyette igazgatónk jött, aki bejelentette, ez a filmalkotás elmarad, helyette Sára Sándor – néztük egymást, bevallom, hogy ki az – Tüske a köröm alatt című filmjét vetítik.

– Nézze mindenki – mondta az igazgató – figyelmesen!

Mi előbb morogtunk, hogy hülye ruszki film helyett hülye magyar!

Aztán elhallgatott a nézőtér. S az ifjak és a tanáraik megértették. Bemutatták nekünk, hogy itt, ebben az országban, a MI ORSZÁGUNKBAN valakiknek mindent szabad, mindent lehet, másoknak pedig semmit sem. És ha ezt bemutatják…

Amikor ezt sok-sok év teltével elmeséltem Lakiteleken Sára Sándornak, ő rám nézett, s ezt kérdezte: „és megértetted?”

Valóban, mit értettem én, s mit bárki akkoriban? A rendszerváltó időkben, amikor érettségiztem.

Én akkor, és ott nem értettem meg – csak valami felderengett bennem –, hogy ez a rendszerváltás! Amely így kezdődik, hogy van a szó, amely kimondja, ki meri mondani, amire addig gondolni sem mertünk.

Ez velem és társaimmal 1988-ban esett abban az évben, amelyben érettségiztem.

Ma már ki tudjuk – és merjük, ha egyszer lehet – mondani a kérdést: társadalmi érettségi volt az a rendszerváltás – hivatalosan mikor is? –, és ha az, akkor mi átmentünk?

Át, egy másik korszakba. Igen.

De éretten?