Bertalan Tivadar: A lélek vasrácsozata
Rentsch Piroska húsz évig élt Németországban, ott vált prózaíróvá és költővé. Nehéz és kalandos élete volt, ez természetesen érződik irodalmi munkásságán. Szíve végül hazahúzta, ma már közöttünk él és alkot.
Elmondták már filoszok és egyszerű versszerető emberek, hogy a költészetnek szárnyalni kell. E szárnyalásra kívánkozik mindjárt egy példa a költő legutóbb megjelent „A CSEND SZÍNEI” c. kötetének egy sora, a „Száll, száll a levél” verséből:
„száll, szál a levél,
Mintha szárnya volna,
Mintha, mintha ő is madárból volna.”
Lám, a költő, mintha nem is emberből, hanem maga is madárból volna, megszemélyesíti a holtában képileg is szárnyaló élettelent, tehát maga is szárnyal. Az „Otthon ízeiben” is tetten érhető ez a könnyed szárnyalás:
„Gyermekként markomban tartva
Csillogott a sulyomtészta”
Vagy e vers utolsó sorai:
„Alföld! Te fortélyos íz keverő!
Soha nem felejt, ki szikeden nő!”
Ide kívánkoznak a „Mikor még” kezdő sorai:
„Mikor még fiatal időben ért a hajnal,
Egy voltam én a születendő Nappal.”
A természettel azonosulás is átsuhan a köteten:
„Bár fa lehetnék, virágzó almafa.”
Vagy: „A természet teszi a dolgát”, Vagy a „Még”:
„Áll az udvaron a diófa,
Vén már, nem tudja mióta.”
És így tovább. Például a „Naplemente”:
„Mindig megigéz a kép
Tél, nyár, ősz, vagy tavasz kél…”
És sorban megjelennek a természet képei például az egyik legmegkapóbb vesében, a „Korai idő”-ben:
„Harmatos
Illatot
Szitál
A reggel.
Kitárt
Karjaiban
Az álomtól
Kipirult
Nap kel.
Mosdanak
A fűszálak.”
Gyönyörű kép, egy fűszálban a mindenség ébredése.
Ám a „Csend színei” kötet verseinek van egy másik, a szárnyalás könnyedségével ellentétes motívuma, nevezetesen a költészetnek a lélek vasrácsozatán áttörő és oda visszacsapódó hullámverése. Vagyis a magány szorongató érzése, amellyel a költő így küzd a „Behatárolva” első soraival:
„Határolva bőrtől, hústól, idegtől
– így határaim közé beszorítottan –
– ismeretlen vagyok magamtól, létemtől”
Vagy egy másik versben:
„Száraz tüzével világot perzsel a jég,
Mindenki a saját poklában ég.”
Mi ez, ha nem pokoljárás? A költő pokoljárása az érzelmek, indulatok és az énkutatás „Csak lenni”„Csak vagyok”„Még vagyok” vasrácsozata mögött. Ám a költő vargabetűje, akár csak szárnyalása, nem tűri a korlátokat és nem fullad a nihilizmus végső menedékébe, amint ezt a kötet záró versének első sorai is bizonyítják:
„Hátha mégis igaz…
Jöhet még a világ
Panaszára vigasz.”
Illusztrációk: Bertalan Tivadar grafikája és Rentsch Piroska kötetének borítója
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
