Mondd meg nékem, merre találom…

Levélfa Elekes Károly Tágított kép

április 6th, 2016 |

0

Búzás Huba: Európa kultúrtörténeti szemléletünk látószögében (Levélfa, 6.)

 

Kedves Gyuri, Palikám, barátaim,
ugyan ki másnak mondhatnám el gondolataimat közelmúltunk európai kultúrájáról, civilizációjáról, ha nem éppen hozzátok címezve, és Horváth Ferinek, akik részt vettetek Kúszmászva Európa zsámolyán című verseskötetem veszprémi bemutatóján (amit a Váci Mihály Irodalmi Színpad 2015. őszén – stílusosan – „Csetlett-botló csavargásaim” címmel tiszteletemre rendezett). A rendezvény utáni „csevelyen” ugyanis az egyes versek felidézése mellett – bensőséges hangulatú falatozásaink közepette – rendre szóba kerültek a kötet verseit érintő ilyesféle kérdések és vélemény-töredékek is:
a magát egyébként műveltnek tartó magyar olvasóközönség hiányos európai műveltsége miatt napjainkban csakugyan „kúszva mászik-e” Európa kultúrájának zsámolyán, hiszen eddig mit se tudtunk számos alkotóművész pl. Gerhard Richter, a festő létezéséről, meghatározó jelentőségéről; na, éppen ideje, hogy hallhattunk Reverdyről, Günter Grassról, Frantisek Hrubinról vagy Sanguinetiről; tehát kérdés: miféle szemlélettel foghatjuk látószögünkbe az elmúlt évtizedek Európáját; a mai átlagértelmiségi ugyanis mintha még mindig Munkácsy, Bartók, Ady és Babitsék korában, bűvöletében élne, iskolai tankönyvekből tud csak a felvilágosodás koráról, hallott Goethéről (de nem ismeri), Victor Hugoval pedig csak utcanév-táblákon találkozott. Valamint: az utóbbi száz év Európájának kulturális teljesítménye számottevőnek ítélhető-e, avagy az európai civilizáció oszlásnak indult; rendelkezünk-e még hagyományos értékeinkkel, ill. gyarapodtunk-e újabbakkal; mire véljük a humán műveltség kopását, a modern és posztmodern ennek ellene mond-e; föltámadhat-e még az európai identitás-érzés, stb.?
A mindezen kérdésekre adott – foghegyről oda vetett – tucatnyi megközelítésű, egymásnak többnyire ellentmondó (rémisztően provinciális) válaszok élénk vitát gerjesztettek. Gondolkodtam ezen. A gondolkodó embereket lám-lám foglalkoztatja Európa utóbbi évtizedeinek kulturális állapota, közérzete, története, identitása. A vélemények ütköznek. Nem is a cáfolhatatlanság igényével vetem tehát papírra soraimat. Úgy vélem, minden, ami e tárgyban állítható, holnap már idejét múlt álláspont lehet, azaz minden és annak ellenkezője is az igazság mezében tetszeleghet. Inkább csak azért szólalok meg, mert magaménak érzem Európát; az egész kontinens és roppant kultúrája minden ellentmondásával, sokszínűségével az enyém. Legalábbis igyekszem „kúszmászva zsámolyán” – műveltség-térképének végtelen autópályáin – minél nagyobb távolságokat bejárni.  Inkább csak azért, mert szeretem és féltem. Mert csodáltam és borzongtam láttán. Mert itt éltem és vélhetően itt halok meg.
A viták – különösképpen a kilátástalan viták – mindig Voltaire klasszikus eligazító mondását juttatják eszembe: „Ha az emberek szabatosan meghatároznák azokat a szavakat, amelyeket használnak, kevesebb vita volna; nem egy országot dúltak fel egy félreértés miatt”. Fogadjuk meg tanácsát. Határozzuk meg azokat a fogalmakat, amelyek érdemében folyik a vita. (A sok-sok felmerülő kérdés mindegyikére persze aligha válaszolhatunk.)
Európai kultúrán értjük az európai ember által a történelem folyamán létrehozott anyagi és szellemi értékek összességét. E többé-kevésbé egységes kultúrán belül jellegzetességeik miatt megkülönböztethetők mind a művelődés egyes korszakai (pl. a reneszánsz  kor kultúrája), mind az egyes népek művelődésének egymástól elütő arculatai (pl. germán kultúra, cseh kultúra) akár földrajzi megjelölésekkel (pl. az Elba-vidék kultúrája), mind pedig egyes művészeti ágak érték-halmazai különállóságukra utalással (pl. zenei kultúra).
A rokon-értelmű európai civilizáció fogalmán értem Európa társadalmi fejlődésének, gazdasági, szellemi (tudományos, technikai) művelődésének, műveltségének valamely korban elért fokát. A civilizáció tehát valamely társadalom fejlettségének adott foka. Civilizáltaknak nevezem azokat a társadalmi képződményeket, amelyek korunknak megfelelően kulturáltak, kiműveltek, kifinomultak, azaz környezetükhöz képest magasabb társadalmi, szellemi, technikai szintre jutottak.
Nézeteltéréseink java része fogalmaink félreértéséből, kisebb része pedig abból adódik, hogy az éppen szóban lévő vita tárgyát nem valamely közös szemlélet felől megvilágítva vizsgáljuk. Szemléleten egy-egy sajátos nézőpont alapján kialakított látásmódot értünk. Kérdés: milyen közös szemléletet fogadjunk el? Korunk Európáját mindenesetre nem érdemes a napi politikai események által aligha meghatározható szemlélet alapján vizsgálni, mert e látásmód a legkevésbé sem „közös”, ill. állandóan változik. Viszonylag állandósult látásmódot kínál viszont az ún. kultúrtörténeti szemlélet, amely akár néhány évtized kultúrával kapcsolatos történéseit is képes látószögünkbe emelni. (Olvasatunkban látószögnek nevezem kultúrtörténeti szemléletünk megvilágításában az utóbbi néhány évtized által bezárt időintervallumot.)
A Kúszmászva Európa zsámolyán bemutatóját követő „csevelyen” fölrajzó kérdések többnyire kétségeket támasztva feszegették kultúránk mai állapotát: továbbra is rendelkezünk-e hagyományos értékeinkkel és gyarapodtunk-e továbbiakkal? Az utóbbi kérdés-csoportra könnyebb válaszolni. Csak fel kell ütnünk az utóbbi évtizedek kulturális annaleseit, folyóiratainkat, krónikáinkat; csak fel kell idézzük a média (rádiók, lapok, tévék) híradásait, hogy már-már megsemmisülten elámuljunk a kiválóbbnál kiválóbb európai alkotóművészek – és maradandónak ígérkező műveik – tömegétől. (Gazdasági, tudományos-technikai gazdagodásunkról ne is szóljunk – hisz ezen évtizedeinkben éltük át az elektronikai forradalmat.) Még csak kísérletet se érdemes tennünk, hogy e téren akárcsak példálózó felsorolásba is bocsátkozzunk, mert a bőség zavara miatt kilátástalan lenne.
Sokkalta nehezebb arra válaszolnunk, hogy eme nagyszerűbbnél nagyszerűbb alkotások mennyiben hordozzák hagyományos értékeinket, amit gyakran „európaiságnak” nevezünk, azok mennyiben változnak, a változás iránya merre tendál, örvendezhetünk-e vajon újabb (netán átalakuló?) értékeknek? Egyáltalán, mi az érték? Általánosságban: fontosságot kifejező tulajdonság. Pontosabban: az érték valamely létezőnek a társadalom és az egyén számára való fontosságát kifejező tulajdonsága. E gondolatkörben beszélhetünk emberi, művészeti, európai értékekről. Emberi értékeink például az emberi jogok: az egyén (személyes és politikai) szabadságát deklaráló, garantáló (szavatoló) alkotmányban rögzített jogok összessége. Európai értékeink – ugyancsak nem taxatív felsorolásban – e kontinens társadalmi, emberi, erkölcsi, kultúrtörténeti (művészeti) stb. értékei. (Ehelyütt szükségtelen beleártanunk magunkat a metaetikával foglalkozó filozófusok azon vitájába, vajon vannak-e egyetemes erkölcsi igazságok, vagy az erkölcs csak halandó értékítéleteink – társadalmi csoportok, szerveződések szokásainak – halmaza-e.) És a művészet értékei? Művészeti értéknek tekintem azt az okot, amelynél fogva egy akár elvont, akár műalkotásban testet öltött tényezőt elsőbbségben részesítünk a többivel szemben. Ez az érték az értékelés (műbírálat) által egy tényezőnek a többi tényező fölé helyezéséből áll, ill. e relációban válik nyilvánvalóvá; ún. értékítéletben nyer kifejezést.
Kimondhatjuk, hogy a látóterünkbe került műalkotások (irodalmi, festészeti, szobrászati, filmművészeti, stb. alkotások) jelentős hányada hordozza hagyományos európai és emberi értékeinket; gyakran megerősítő jelleggel. Sommás megállapításunk: Európa kultúrája nem leáldozóban van, hanem a permanens változás állapotában. Akad nem egy társadalom- és természettudós, aki velünk egyet ért, más kultúrfilozófusokat viszont aggodalommal töltenek el a látottak. Kik ők?
Első helyen kell hivatkozzam Papp Sándor: Temetnünk kell-e Európát? című tanulmány-kötetére (Pannon Egyetemi Kiadó, 2016). Az e címből szemünkbe ordító téma-felvetés könnyen elvihetne az aktuálpolitika irányába, a szerző személyisége, felkészültsége, látóköre azonban biztosíték arra, hogy efféle zsákutcába vezető gondolat-futamok, elmélkedések szóba se kerülhetnek. Papp Sándor emelkedett szellemű, eminens tudós, korunk – legszélesebb horizontú és talán legutolsó – magyar polihisztora. (Könyvét néhány napja mutatta be Veszprémben Gelencsér András, a Pannon Egyetem rektora – a szerző illusztris beszélgetőtársa – az intézmény konferenciaközpontjában.) A szerző – egyetemének professor emeritusa, a kémiai tudományok doktora, a környezeti kémia és a biogeokémia meghonosítója a hazai felsőoktatásban, az MTA Környezeti Kémia Bizottságának alapítótagja, stb., stb. – álláspontja kialakítása során hangsúlyozottan támaszkodott Niall Ferguson (Civilizáció; Scolar Kiadó, 2011.) főként társadalom-szociológiai fejtegetéseire. Legsarkalatosabb megfogalmazása témánk elevenébe vág:
„Európa mindaddig fennáll, amíg lesznek európaiak. Első hallásra bizony közhelyes állítás, de ha belegondolunk, hogy európainak lenni mit jelent, akkor rájöhetünk, ez rendkívül igényes és nem könnyű feladat. Az európaiság az anyag és mennyiség, a szellem és minőség, a kultúra és lelkiség egyensúlyát, arányosságát jelenti. A jövő Európája csak erre az alapra építhető fel. Ez a munka sokkal inkább katedrálisépítés, mintsem üzemcsarnokok vagy raktárépületek felhúzása…”
A javasolt „katedrálisépítést” jelképezi a kötet borítólapján egy romos katedrális rajza, amely csak első pillantásra tűnik romnak, közelebbről megtekintve inkább épülőfélben lévő kolosszális építmény – a folyton pusztuló és folyton épülő Európa viszontagságos történetének szimbóluma. Szemléletes válasz arra a – kötet elején feltett – legfontosabb (nem költői!) kérdésre, hogy „Mi lesz, mi lehet a jövője a XXI. században annak a kulturális-civilizációs alakzatnak, amely földrészünkön az elmúlt kereken fél évezredben jött létre, és amely máig egyfajta mintaként szolgál a világ többi része számára”?
A szerző a kötet több tanulmányában cizellált választ ad a fenntartható fejlődés lehetőségeit latolgató dilemmákra. Vizsgálja – rendszerszemléletű megközelítésben – a „társadalom-gazdaság-természet” hármas nagyrendszerének jövőbeni európai alakíthatóságát. Ennek kapcsán feltárja mind a regresszió, mind a progresszió erőit. Rámutat a korlátlan növekedés tévhitére, az érdekvezéreltség ártalmaira,, ill. kimondja, hogy a közélet szereplői, a döntéshozók, akiket meglehetős gyakorisággal nem feltétlenül a közjó érdekei motiválnak, hanem sokkal inkább a hatalomvágy és a birtoklásvágy, eltérően reagálnak progresszív problémamegoldást követelő helyzetekre. Pedig lehetőségünk nyílna arra, hogy Európa jövője érdekében politikai, gazdasági, tudományos-technikai és kulturális progresszióval éljünk. Feleleveníti abbéli ismereteinket, hogy civilizációk születnek, felvirágoznak, eljutnak a stagnálás állapotába, majd hanyatlásnak indulnak, végül összeomlanak. A történelem menetére vonatkozó elméleteket, a mozgás jellegét tekintve, alapvetően három csoportra osztja: lineáris, ciklikus, spirális (ciklo-lineáris) típusú fejlődés-elméletekre.
Mielőtt mi is felelevenítenénk ide kapcsolható tudomásunkat néhány vonatkozó elméletre utalással, fontos tényszerűen az irányadó „minőség-meghatározókra” irányítani figyelmünket. Ezen minőség-meghatározó tényelemek és állapotok egymástól nem függetlenek: egy civilizáció állapotát, minőségét, ily módon jövőjét is az emberi-, a technikai- és a természeti tőke állapota és minősége határozza meg – állítja (helyesen) Papp Sándor. Majd hozzáteszi: civilizációnk komplex rendszer, azaz politikai pluralizmus, kapitalizmus, gondolatszabadság, tudományos módszertan, a törvény hatalma, a magántulajdon védelme, demokratikus, befogadó intézményrendszer. Konklúziója: nyugati civilizációnk nyújtja – még mindig – a legjobb gazdasági, társadalmi és politikai intézményrendszert ahhoz, hogy a XXI. század kihívásaira választ adjunk; amelynek tartós fennmaradását a szabadon kibontakozó kreativitás biztosíthatja. Mindenekelőtt az a kreatív szellemiség, amit csak egy művelt, kifinomult oktatási rendszer adhat tovább a felnövekvő fiatal generációknak – őseik építette civilizációnk örökségéből.
Ebben  meggyőződéssel hinni csak akkor lehetünk képesek – fűzi mindehhez nyomatékkal a tudós szerző –, ha  tudásunk erről az örökségről biztos alapokon nyugszik. A nyugati civilizációt nem a többi civilizáció fenyegeti elsősorban, hanem saját kishitűségünk és az  ezt tápláló történelmi tudatlanság. Végül felteszi a konkrét kérdéseket:
– „Belenyugodhatunk-e abba, hogy a XXI. században a demokráciák építsenek fizikai és szellemivasfüggönyt a harmadik világ migránsai ellenében, vagy cselekedni próbálunk a világméretű egyenlőtlenség és igazságtalanság ellen?” valamint:
-„Képesek leszünk-e megítélni, hogy a globalizáció kétségkívül pozitív, ám egyre inkább egy vékonyodó réteg számára elérhető eredményeit mikor múlják felül az általa okozott, egyre nagyobb tömegeket érintő társadalmi és környezeti kudarcok?” (id.mű 48-49.old.)
Aggodalmaink persze, kevés kivétellel – majdnem száz éve! – mintha már megfogalmazódtak volna Oswald Spengler (1880-1936) A Nyugat alkonya című főművében, melynek első kötete 1918. április 20-án (néhány hónappal Németország katonai összeomlása előtt), a második pedig 1922. májusában (a versaillesi békeszerződések aláírása után) látott napvilágot. Utóbb művét gyarapodó társadalmi, gazdasági, kulturális tapasztalatai, ismeretei birtokában többször kiegészítette. A konzervatív kultúrfilozófus nemcsak saját korának történelmi analízisét végezte el, hanem jövőbe mutató következtetéseket vont le az emberiség kultúrtörténetének ismétlődő jelenségei felismerése nyomán. Az emberiség nyolc különböző kultúrájának (kultúrkörének)  születését, virágzását, hanyatlását mérte fel: a babiloni, egyiptomi, indiai, kínai, mexikói, antik (görög és római), arab, valamint a nyugati (európai és amerikai) kultúrákat. E kultúrköröknek két fő időszakát különböztette meg: a.) a kultúra (amelyet az az originális művek megjelenése, értékek teremtése jellemez) és b.) a civilizáció periódusát (amelyre viszont az eredeti értékek utánérzései a jellemzőek, a technikailag magas színvonalú, mennyiségileg is növekvő gyarapodás, de csak a reprodukció szintjén). A kultúra és a civilizáció e két ívét a görög kultúra és a római civilizáció összefüggéseinek és különbségeiknek az analógiájára építve mutatta be. Végül is arra a következtetésre jutott, hogy a nyugati kultúrkör megmerevedett, halódik, kimerítette saját lehetőségeit, meddővé vált, átlépett a civilizáció szakaszába, hanyatlik, elkerülhetetlenül a pusztulás felé zuhan.
Ez a borúlátó megállapítás következett korának politikai konstellációjából (az első világháború és következményei; a nácizmus megjelenése Európában).
Holott a XX. század első évtizedeiben – a diktatórikus rendszerek sekélyes kultúrpolitikájától, „művészetétől” eltekintve – Európára éppenséggel a szellemi pezsgés volt jellemző: mind az irodalomban, mind a festőművészetben, de a zenei világban is eredeti hangütésű műalkotások születtek, valóságos művészeti forradalomnak lehettünk tanúi. Gondoljunk csak az irodalomban Apollinaire, T.S. Eliot, André Breton, Tristan Tzara, Franz Kafka, Pirandello, Thomas Mann, Marcel Proust, Hrabal, Rilke, Paul Valéry kinyílt világára, hazánkban Ady és József Attila költészetére. Művészeti gócok alakultak ki Párizsban és Münchenben: a modern festészet olyan fejlődési fokot ért el, vívmányai oly káprázatossá serkentek – Herbert Read elemzései bizonyítják – ahonnan már nem volt visszaút. Új esztétikai felfogások, stílusirányzatok szédületében élt a nyugati irodalom és művészvilág: Európa kultúrája gazdagodott a kubizmus, futurizmus, szürrealizmus, expresszionizmus, stb. avantgárd, modern és posztmodern vívmányaival.  A korszakot olyan rendkívüli (zseniális) alkotóművészek karizmája fémjelezte, mint Picasso, Kandinszkij, Klee, Matisse, Chagall, Salvador Dalí, Mondrian, Kokoschka  művészete – és mindenkor újszerű eszmeviláguk. A zenében a század első fele Arnold Schőnberg dodekafóniája előtt tisztelgett, Sztravinszkij neoklasszicista muzsikája szárnyalt, Párizsban  Debussy, hazánkban Bartók Béla és Kodály Zoltán zsenije tündökölt. A punktualizmus, aleatória és az elektronikus zene dobbantott a pódiumokon, valamint a bruitista zajzene dübörgött. Hódított Európában az amerikai John Cage minimalizmusa, felragyogtak a modern jazz-irányzatok, később új korszakot nyitott a beat  és az art rock, napjainkig ívelnek Frank Zappa interaktív látványkoncertjei.
Spengler száz évvel előttünk A Nyugat alkonya lapjain mindezek jövőbe mutató jelentőségét – a fejlődés trendjét – még nem ismerhette föl, vagy alábecsülte? Vagy ezt a megtévesztő „túlpezsgést” tekintette az európai kultúra és az amerikai civilizáció haldoklásának? Idő előtt siratta a Nyugatot? Pedig meg sem érhette a II. világháborút a holokauszttal – az emberiség történelmének legnagyobb szégyenét. Elismerve Spengler alapvető igazságokat hordozó (nevezetesen a kultúrkörök születésének, virágzásának, elhalásának folyamatát felismerő) megállapításait, feltételezhetően a történelmi, kultúrtörténeti változásokat alakító tényezők valamely lényeges mozgató elemét figyelmen kívül hagyhatta. Mert a nyugati kultúrkör túlélte az újabb világháború megrázkódtatásait, borzalmait is, sőt leomlott a berlini fal.
A fejlődés, változások mely mozgatóelemét hagyta figyelmen kívül? A témakör egy harmadik nagy ismerőjéhez fordulunk válaszért. Komoróczy Géza orientalista és történész (az ELTE professor emeritusa) könyvét forgatjuk, a Meddig él egy nemzet (Kalligram Kiadó, Pozsony, 2011.) című művét, melyben a szerző az ókori Kelet történelmének eseményei, azok összefüggései, analógiái nyomán von le megszívlelendő következtetéseket kultúrák – nem feltétlenül törvényszerű – halódására, népek, nemzetek megsemmisülésére nézve. Megállapítja: a népcsoportok, népek, nemzetek, kultúrák fennmaradásához okvetlenül szükséges egyfelől – az egyébként változó – nyelv (nyelvek) fennmaradása, művelése, valamint másfelől az etnikai, történeti-kulturális összetartozás-tudat (identitás-tudat). Kimondja:
„… a nyelvi állapotok elképesztően rövid idő alatt megváltozhatnak: a személyes vagy családi döntések egymástól független sokasága hirtelen csoportos döntéssé állhat össze. És az addig közös kultúra elhalása megy végbe, az ehhez kapcsolódó identitás-váltással… Mindezek gerjesztője a megoldatlan társadalmi feszültségek és konfliktusok tömege, a megoldásban gyakran nem érdekelt hatalmi elit. A nemzeti érzést a hatalmi elit azért szítja, hogy lekösse a társadalmi feszültséget… Ilyen feszültségek mellett a közvélemény, persze, hajlamos arra, hogy pillanatnyi érzelmei és indulatai, a vélt vagy valódi nemzeti érdekek erővonalai mentén foglaljon állást a napi politikában, de tartósabb társadalmi feszültségek kapcsán, és még történelmi kérdésekben is. Ez a jobbára ösztönös hajlandóság – nem meglepetés – találkozik a hivatalosság rejtett szándékával… A hivatalos politika a maga játszmáját játssza… a nemzeti ügy hangoztatása csak fügefalevél, hogy eltakarja a meztelen hatalmi érdeket. (Meddig él egy nemzet; 207-209. old.)
Történelmi tapasztalatok sokasága bizonyítja, hogy a nacionalizmus (nemzetközi) mérge kétségtelenül okozhatja háborúk kitörését, nemzetek, népek, sőt egész kultúrkörök pusztulását. Idézhetnénk Komoróczy Gézától sok más időálló megállapítást is, számunkra azonban az a leglényegesebb felismerése, hogy egy-egy nemzet, kultúra fennmaradása (akár egy egész kontinens népeinek kulturális továbbélése) érdekében olyan identitás-tudatot kell kialakítani, amely nemzetközi jogi támogatottságot élvez. Nemzetközösségnek kell a nemzetközi jog érvényével óvnia a népek, nemzetek felségjogát, szuverenitását, önrendelkezésének jogát. Csak e módon garantálható a szabad nyelvhasználat, ill. politikai unió biztosíthatja csak a térségben a társadalom, gazdaság és természet hármas nagyrendszerének fejlődését.
Mindezzel talán elégedettek is lehetnénk, de Komoróczy Géza végül is nem ad fejtegetései során – számos jelentős felismerése ellenére – általánosítható választ arra, hogy voltaképpen miféle hatóerők játékától függhet kontinensünk kultúrájának jövője; azaz temetnünk kell-e Európát?
Kérdésünkre (alapvető törvényszerűségeket megnevező) általánosítható választ Hankiss Elemér civilizáció-elmélete sem ad. Az emberi kaland (Helikon Kiadó, 1997.) című munkájában azonban számos – figyelmünkre érdemes – megállapítást tesz. A többi között szerinte
„az emberiség története megírható úgyis, mint a népirtások története. Hordák tíz- és százezreit, törzsek, etnikumok, városállamok, államok sokaságát pusztították el háborúk, inváziók… A társadalmak közötti kapcsolatok, a törzsek, etnikumok, nemzetek, országok közötti konfliktusok pedig még ma is veszélyzónát alkotnak, tele potenciálisan romboló erőkkel. (hiv. mű 27.old.)
Ennek kapcsán utalást tesz arra, hogy civilizációnk funkcióival tudományosan a szociológia foglalkozik; nevezetesen a szociológia fő áramlata (Durkheim iskolája inkább, mint Max Weber követői) a szocializáció folyamatában, a társadalom integrálásában, a társadalmi azonosságtudatok kialakításában látja a civilizáció vívmányai megőrzésének lehetőségét; ill. elemzi azokat a funkcionális zavarokat, amelyek anómiához, elidegenedéshez és a társadalompatológia más jelenségeihez (hiv. mű 43.old.), végső soron a kultúrkör leáldozásához vezetnek.
Éppenséggel ide kívánkozik mindaz, amit Márton László a „Bibó-Adorno párhuzamok” című írásában mond Bibó István és Theodor Adorno vonatkozó gondolatairól a Kortársunk Bibó István című tanulmány-gyűjteményben (Pallas; 2008.) A párhuzamok között Márton rámutat:
„A társadalom-pszichológia Freudtól vette át a neurózis fogalmát, megtoldva azzal a huszadik században tagadhatatlan következtetéssel, hogy ez a torzulás csoportokat, osztályokat – ha úgy tetszik egész népeket elérhet;… a társadalmi csoportok vagy társadalmak viszonya a valósággal megváltozik: másként vagy egyáltalán nem látják. Helyette féligazságokból, hazugságokból, félelmekből és fóbiákból felépített rendszert alkotnak. A kettő, a vélt és a valódi világ ütközése olyan megrázkódtatásokkal jár, amely meggátolja a társadalmak vagy csoportok szerves fejlődését, sőt egy korábbi állapotba szorítja vissza őket.” Adorno  a társadalmi neurózis jelenségére utalva állította:
„a fasizmus találja meg azt a lélektani helyzetet, amelyet (…) saját önző érdekében kihasznál (…) magányos társadalmi atomokból alakul ki a fasiszta közösség”.
Bibót is idézi Márton:
A politikai hisztéria kiindulópontja mindig a közösségnek valamiféle megrázó történelmi tapasztalata…a belőlük származó problémák megoldása a közösség erejét meghaladja… Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beszorul, annak első következménye, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhatná(…) A közösség problémáit megfogalmazó egyéniségeknek e… fordított kiválasztása tömegével veti fel, s helyezi előtérbe egyrészt az elmosódott, jellegtelen, silány, másrészt a görcsös és torz emberi alkatokat, s ezeken keresztül mindinkább egy megzavarodott, eltorzuló közösségi alkat képét mutatja.”  (Kortársunk Bibó István;  185-186.old.)
Nem kétséges, hogy a társadalmi neurózis eluralkodásának jelensége erodálhat bármely közösséget, akár kultúr-nemzeteket is; a terápia – véleményünk szerint – a modern jogállami demokrácia és intézményrendszerének működtetése.
Kedves Gyuri, Palikám, barátaim,
idáig jutottam gondolatban a Kúszmászva Európa zsámolyán című verseskötetem bemutatóját követően elhangzottakról gondolkodva, valamint jegyzeteim és néhány vonatkozó olvasmányom (szakmunkák) eminens szerzőinek véleményét egybevetve, amikor pillantásom egy másik Bibó-kötetre esett. Eszembe jutott, valaha mennyire rajongtunk Bibóért. Történt ugyanis, hogy többen – pécsi egyetemisták – átrándultunk Szegedre, hogy egy-egy „zug-előadását” halljuk. Leemeltem könyvespolcomról Válogatott tanulmányok c. negyedik kötetét (Magvető, 1990; örökösei szerkesztették) és annak „A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai” című tanulmányában a következőket olvasom:
…”a nemzetállam éppen akkor és azáltal ad indítást a különböző nacionalizmusok számára, amikor részben és teljesen szakít az önrendelkezési joggal, azzal az elvvel, mely a nemzetek mint közösségek számára a létüknek alapjául szolgáló szabadságeszmét testesíti meg. Az önrendelkezési elv tehát nemcsak hogy nem okozója a nacionalizmusnak, hanem… egyetlen reális ellenszere azoknak az uralmi, alávetettségi és félelmi állapotoknak, melyekből a nacionalizmusok születnek: ugyanaz az önrendelkezési elv, mely létrehozta a nemzetállamokat, egyben különösebb nehézség nélkül meg is tudja oldani azok konfliktusait – ha alkalmazzák.” (id.mű: 373-374. old.)
Emlékszem, Bibó ezt annak a látszólagos ellentmondásnak (egyenletsornak) a cáfolatára mondta, miszerint: demokratikus szabadság egyenlő önrendelkezés egyenlő nemzetállam; míg az ennek ellentmondó egyenlet: nemzetállam egyenlő nacionalizmus egyenlő fasizmus és háború. Ezzel is arra emlékeztetett, hogy az önrendelkezés objektív érték, hogy a népek önrendelkezésének elvét a nagy francia forradalom idején fogalmazták meg először, miközben már akkor elutasították a nemzeti mozgalmak eltorzult, agresszív ideológiáit, a későbbiekben pedig nemzetközi jogelvként átfogó érvénnyel beillesztették az Egyesült Nemzetek alapokmányába – így vált e szervezet alapelvei egyik legfontosabb alapértékévé.
Mindezeket Papp Sándor Temetnünk kell-e Európát c. tanulmány-kötetének kapcsán azért kellett felidézzem, hogy rávilágítsak: elvek, normák, értékek, tények, törekvések mily jelentős mértékben befolyásolhatják kultúrszemléletünket, amikor látószögünkbe próbáljuk vonni a kontinens kulturális állapotát. Nem mindegy ugyanis, melyek minőség-meghatározóink, miként vélekedünk értékeinkről, elveinkről, miként minősítjük történelmünk tényeit, valamint európai identitásunk fenntartását szolgáló többirányú törekvéseinket. Erre is figyelemmel Papp Sándor összefoglalóan megfogalmazta művében a civilizációs társadalmak modelljét. A modell felvázolását egészében ide illesztem; nem tehetek másként, hogy érthető maradjak (a taglalás áttekinthetősége végett néhány kiemelés tőlem!).
„Az ipari-gazdasági-informatikai, tudásalapú nyugati civilizáció lényege modellszerűen hármas nagyrendszerként ragadható meg. Egyik eleme a társadalom, az emberi kapcsolatok összessége a maga értékvilágával, intézményeivel, garanciális rendszereivel, továbbá az a társadalmat átfogó viszonyrendszer, amelyről korántsem állítható, hogy minden szegmensében racionális kapcsolat-elemekből áll. Az ebben a részrendszerben érvényes minden koncepció – ráció, tudomány, haladás, liberális demokrácia – az euro-amerikai kultúra jellemzője. A másik elem a technológiai-gazdasági részrendszer, amely mindazon objektumok összessége, amelyek az emberi aktivitás révén jöttek létre, és amelyek önmaguktól a természetben sohasem keletkeznek. Ezen részrendszer legfontosabb tényezői: tőkeintenzitás, termelékenység és hatékonyság, a megtakarítások és beruházások foka, a társadalmi össztermék és az egy főre eső jövedelem. De mindenekelőtt a növekedés és a haszonmaximalizálás. Harmadik részrendszer a természeti környezet, a földi ökológiai rendszerek összessége, a bennük található élővilág. Ebben a részrendszerben a meghatározó kérdések: természeti erőforrások, környezeti terhelések és az előidézett irreverzibilis károk (klímadestabilizáció, fajok kihalása, stb.). A hármas nagyrendszer elemei az ember és a természeti környezet közötti – a XX. század második felében a történelemben addig még soha nem ismert mértékű és intenzitású – anyagcsere révén szorosan egymáshoz kapcsolódnak. A hármas nagyrendszer két eleme – társadalom, techno-ökonoszféra – egyirányú változást, növekedést mutat, míg a földi környezet ún. zárt rendszer, mérete véges, és folyamatai körfolyamatok. A hármas nagyrendszer elemei közül az utóbbi évtizedekben a technológiai-gazdasági részrendszer autonómiája hihetetlenül megerősödött (gazdaságba ágyazott társadalmak), és ezen részrendszer alapvető értékeit – hatékonyság, termelékenység, növekedés, haszonmaximalizálás, mammuttechnológiák és –szervezetek, mono-kultúrák – a másik két részrendszerben is érvényre kívánja juttatni. Minthogy a másik két részrendszer alapértékei számos tekintetben más jellegűek és működési mechanizmusúak, a fenntarthatóság alapvető kritériuma, hogy a hármas nagyrendszert egységes egészként kezeljük, másként fogalmazva: társadalmi cél, feladat, stratégia nem képzelhető el gazdasági, illetve környezeti cél, feladat és stratégia nélkül, miként megfordítva sem. Bármely részrendszer túldimenzionált autonómiája és megkérdőjelezhetetlen autoritása hosszabb távon alig kezelhető nehézségekhez vezet. (id.mű 130-131.old.)
Papp Sándor végül néhány szempontot is felsorakoztatott Európa demokratikus (civilizációs) társadalma fenntarthatóságához. Ezek közül a legalapvetőbb – normának tekinthető – alapértékeket azok részletesebb ismertetése nélkül példálózóan magam is ide iktatom:
>> Az emberi élet, az emberi méltóság, az ember transzcendenciájának tisztelete.
>> Az egyén, a közösségek, a társadalom értékeit létrehozó és érdekeit szolgáló teljesítmény tisztelete. A technológiai-gazdasági teljesítmény mellett megkerülhetetlen a szellemi-esztétikai-morális értékek kiemelkedő szerepének érvényre juttatása… alapvető feladat a nemzeti kultúrák, a nyelvek, a tradíciók, a sajátosságok ápolása, megőrzése. Mindezt nem a múltba fordulás, hanem a jövőre irányuló közös cselekvés jegyében, szimbiózist teremtve a sajátos és az egyetemes kötődés értékvilága között.
>> Az ember biológiai létezésének alapját meghatározó természeti környezet megóvása… Ez az alapérték megfogalmazza a gazdaság fenntartható haladásának környezeti feltételét… A gazdasági növekedésnek a földi ökológiai rendszerek végessége objektíve határt szab. A környezet védelmét és a társadalmi igazságosságot együtt is el lehet érni, másfelől: a környezetvédelem magas foka érhető el a  versenyképesség csökkenése nélkül is… A versenyképesség…  más tényezők mellett alapvetően emberi kvalitások és kreativitás  kérdése… Meg kell találni az oktatási rendszerek iránti kulturális-nevelési és közgazdasági igények egyensúlyát, megakadályozandó, hogy az oktatási rendszer eszközzé fokozódjék le, amelynek a célok megjelölésében semmi szerepe sincs.
>> Egészségügyi és népesedési kérdések – fogyó, öregedő Európa… Európa demográfiai krízis veszélyétől fenyegetett társadalmak kontinensévé vált… Ez a demográfiai vákuum gazdasági és a környezeti migráció (terrorveszély) okozta gondok egyre növekvő mértékével jár együtt, s a bevándorlási politika átfogó rendezését követeli meg… (id.mű 131-135.old.)
Mellőzhetetlen teendőként csatlakoztatnám ehhez az állandósult terrorveszély szervezett (összeurópai!) elhárításának követelményét is. Nem kevésbé a környezet-szennyezés, a klíma-melegedés okozta egyre sürgetőbb feladatok következetes és halaszthatatlan elvégzését.
Barátaim, kedves Gyuri, Palikám,
ehelyütt kell visszatérnem a kiváló szerző, Papp Sándor ama nem egészen kielégítő meghatározására, mely szerint a történelem menetére vonatkozó – a társadalmak kultúrájának keletkezését, virágzását, elhalását taglaló – fejlődés-elméletek alapvetően három csoportra oszthatók: lineáris, ciklikus, valamint spirális (ciklo-lineáris) fejlődés-elméletekre. Véleményem szerint a szerző ezen állításával leegyszerűsíti a történelem során keletkezett társadalmak működésében végbemenő sokrétű mozgásokat. Ebből következően – bár a szerző reméli ugyan Európa társadalmának, kultúrájának a fennmaradását (és ehhez felvázolja rajtunk múló lehetőségeinket), ám ezek ismeretében is – objektíve megvalósíthatatlannak tarthatjuk e kultúrkör távlati létezését. Pedig nem az, mert a társadalmak „fejlődése” – a bennük végbemenő hatások és ellenhatások természete – nem szorítható bele az említett háromféle fejlődés-elmélet egyikébe sem. A valóság összetettebb.
Ezért befejezésül – Európa fennmaradásához fűződő reményeinknek sokkalta tágabb teret engedve – hadd hivatkozzam e ponton (némi szerénytelenséggel?) egy korábbi értekezésemben felvázoltakra. (Búzás Huba: A szervezetek működésének elmélete; Vezetéstudomány, XV.évf. 3.száma, 1984. március; 26-32. old.) Az abban körvonalazott (keresztül-kasul bizonyított) megállapítások voltaképpen vonatkoznak valamennyi szervezet, így akár kisebb, akár a legterebélyesebb társadalmi szerveződések működésének törvényszerűségeire is. Vonatkoztathatók tehát Európa társadalmának szerveződéseire ugyanúgy, mint bármely más emberi közösség szervezet-rendszereire és azok viszonylataira.
Európa (és mindaz, amit „Európán” értünk) a társadalmilag modulált anyagi valóságmezőben – térben és időben – létezik. Létezése mozgás és meghatározottság. Európa „szervezete” a társadalmi anyag értelmes rendszert alkotó olyan struktúrája, amely a munkamegosztás produktumaként – meghatározott emberi, társadalmi szükséglet kielégítésére irányuló cél (célhalmaz) által előírt (strukturált) eredmény érdekében, a feladatok differenciáltabb és integráltabb ellátása végett – emberek szervezett közösségének hierarchikus, normák által szabályozott szociotechnikai formáját ölti, és mint ilyen, egymással kölcsönhatásba lépő alkotóelemekből (lásd: Papp Sándor „nagyrendszereit”!), azaz alrendszerekből, státuszokból és szerepek funkcionális hálózatából, objektumokból, egyéb materiális eszközökből, stb., viszonyokból, valamint társadalmi mozgásformában megnyilvánuló folyamatokból áll.
A fogalmak tisztázásához tartozik, hogy az ellentmondások és kölcsönhatások a szervezet lényegi tulajdonságai. A szervezet és a környezet tényezői között ugyancsak ellentétek feszülnek: viszonyuk tehát ellentmondás. Az állapottérben lejátszódó ellenirányú dinamikus folyamatok (állapotváltozások) oka az alkotóelemek, a szervezeti egységek és rendszerek, valamint a társadalmilag modulált valóságmező törvényszerű kölcsönhatása. A szervezeti struktúrákban végbemenő változások (az állapottérben lejátszódó állapotváltozások) irányai egybeesnek a mozgás alapvető irányaival. A változásokat fenntartó ellentétek alapvető formája a progresszió és a regresszió. A progresszió a mozgás azon mozzanata, amely előrehatásban, a regresszió pedig azon mozzanata, amely visszahatásban nyilvánul meg. A progresszióban alárendelten regresszió is van és fordítva. Ezek iránya mindig az állapottérben bekövetkező állapotváltozások tartalma. A szervezetben állandóan tapasztalható mozgások irány szerinti általános formái, vagyis a szervezeti struktúrákban végbemenő változások irányai a következők: fejlődés, visszafejlődés, ismétlődés, irreverzibilis változás, valamint körforgás. E változásokat mindenkor a progresszió és a regresszió tartja fenn és alakítja.
Európa össztársadalmi szerveződéseit persze nemcsak e sokrétű mozgások dinamikája jellemzi, hanem az ún. reafferencia fiziológiai jelensége is. A reafferencia maga is hatásmechanizmus.  A reafferencia az élő, ill. a társadalmi anyag szervezeteinek az a lényegi tulajdonsága, amely a szervezet és környezete közötti viszony – kölcsönhatás – keretei között a szervezet ingerelhetőségében és ingerlékenységében, valamint a környezeti hatások (ingerek, megfelelően kódolt impulzusok) receptor útján történő átalakításában, majd ezek központi elemzésében, tárolásában, átalakításában, továbbá a környezeti hatásokra változással (cselekvéssel) való reagálásban, illetve ennek vezérlésében és a perifériális működés ellenőrzésében nyilvánul meg.
Mindezeket összevetve összegzésként megállapíthatjuk, hogy ekként jelenik meg Európa kultúrtörténeti szemléletünk mai látószögében. Megállapíthatjuk, hogy Európát temetnünk nem kell, mindössze szüntelen állapotváltozásait kell tudomásul vennünk és kezelnünk. Az állapotváltozásokat progresszióval – azaz előre mutató cselekvéssel – a fejlődés irányába befolyásolhatjuk.
Oswald Spengler, Komoróczy Géza, Márton László, Bibó István, Theodor Adorno, Hankiss Elemér, Niall Ferguson, Papp Sándor és sokan mások – futólag idézett írásaikban – a társadalom és gazdasága, a társadalom és kultúrája, a társadalom és természeti, tárgyi környezete fennmaradását biztosító (és hosszú távon szolgáló) értékeknek, valamint a fennmaradást gátló tényezőknek (destruktív erőknek) egész garmadáját sorolták fel. Rajtunk, európaiakon múlik, hogy mindezekből mennyit mellőzünk és mennyit állítunk progresszív céljaink szolgálatába; rajtunk múlik, hogy legyőzzük-e céltudatos cselekvésünkkel a támadásba lendült nyílt vagy alattomos regresszió erőit. Rajtunk áll, hogy Európa „katedrálisát” ne adjuk át az enyészet erőinek, és főként mi magunk se rongáljuk, hanem ellenkezőleg: építsük az utókor nemzedékei számára. Hogy ne ismétlődjék Európa történetének sok-sok iszonyata, ember-okozta katasztrófája: vallásháborúk és világháborúk, tömegmészárlások és népirtások, nemzetek eltűnése. Voltaképpen ez válaszolható könyvbemutatóm olvasóközönségének. Hja, és tömören a Kúszmászva Európa zsámolyán kötet címadó versének eme két sora:
gyilokjárt zagyva kultúrát köszönt e vers:
gyümölcsfüzér ökörfejen       

 

Illusztráció: Elekes Károly Tágított kép c. festménye

 

Cimkék:


Feltöltötte:

Admin adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás