Böszörményi Zoltán: A pillanat, amelybe visszahozlak (regényrészlet)

– Minden nő egy csoda – nézek mélyen a szemedbe.

– Akkor most ölelj meg – bújsz hozzám, mint aki érzi kijelentésem értelmét, súlyát és igazát.

– Ha elhagylak, majd visszatérek hozzád – fogom a kezembe a kezed, hogy forró tenyerem valóságában rátalálj a télben didergő fák reményére: újra tavasz lesz, és a mindenség kivirágzik.

– Miért hagynál el? Hiszen azt mondtad, szeretsz.

– Eddigi életemben mindenki elhagyott, akit szerettem.

– Én nem leszek azok között.

Így emlékszem arra a pillanatra, amelyben felkereslek. És nem értem, miért szállt meg vad vizek erejével ez a visszatarthatatlan késztetés, hogy most, azonnal magam előtt lássalak.

Felkeresselek?

Azt a pillanatot hozzam vissza, amelyikben azt mondtad, hogy megölelhetlek?

Ha itt lennél velem, bizonyára egy másik pillanatra esne a választásod, hiszen gyakran eljátszottuk már: nevezzünk meg egy-egy színházi darabot, amelyre rögtön jegyet válthatunk. Mindkettőnk más-más Shakespeare-műre szavazott. Én a Vízkeresztet, te a Rómeó és Júliát szeretted volna látni. Felötlik bennem, hogy abban az időben, a hetvenes évek Erdélyéből semmi esélyünk sem lett volna elautóznunk Veronába, és a történelmi városnegyedben megnéznünk a Via Capello 23. szám alatt a Casa di Giulietta erkélyét, amely csak a huszadik században került az épületre. Meg is lett a hatása, még ma is tömegesen özönlenek oda a turisták, hogy lefényképezzék azt, aminek érzelmi ereje van, és az örökkévalóságba rejtőzve időtlen időkig a hűségről és a szerelemről tesz tanúbizonyságot. De ezt hogyan mondhattam volna el neked akkor, abban az időben, amikor hatalmas falakat húztak fel körénk azok, akiket sohasem választottunk, sohasem szerettünk, és akiknek világa sohasem volt azonos a miénkkel?

A kilencvenes évek közepén jutottam el Veronába, rád gondoltam, és arra, mennyire hiányzol. Most ketten nézhetnénk fel arra az erkélyre, amelyre Rómeó soha nem kapaszkodott fel, hogy megcsókolja Júliát. Mivel nem voltál mellettem, ezért a vállamon hagytam a fényképezőgépem, semmilyen ösztönzést nem éreztem, hogy lencsevégre kapjam az épületet. Így nincs fotóm az erkélyről; mert akkor úgy döntöttem, még az emlékezetemből is kitörlöm ezt a pillanatot.

De látod, mégis megmaradt!

Valami mindig megbújik a tudatalattinkban, és azt a valamit káprázatos sebességgel juttatja a felszínre egy másik pillanat. Hiszen miféle eretnekség elrejteni a szív indulatos, titkos kívánságait – együttlétünk egy-egy pillanatát?

Nem akartalak soha elrejteni. Inkább kézen fogva elvezetni azokhoz a pillanatokhoz, amelyekben jól éreztük magunkat. Amikor semmink sem volt, néha még a napi cigarettára sem futotta, de úgy éltük meg azt az időt, mintha dúskálnánk minden jóban.

Amikor a véletlen összehozott minket, meg sem fordult a fejemben, hogy – mint a sorsomat – egy életen át cipelem a pillanatainkat.

Csak a mieinket.

A mi pillanataink sohasem válnak múlttá, történelemmé, hanem mindig ott lüktetnek a forró valóságban, a jelenben, csak elő kell varázsolnunk őket.

Ez jut az eszembe, miközben a napfénnyel átitatott utcán sétálok, és egyszerre megvilágosodik előttem, hogy már régóta nem vagy. Csak az én árnyékvilágomban létezel – mert látod, cipelem a pillanatainkat.

Nézz a tudatalattimba: ott megtalálod őket.

Kilencéves korom óta olvasok verseket. Arany János Toldija ott pihen az éjjeliszekrény politúrozott tetején. Vele fekszem, vele ébredek. Azzal a semmivel sem összehasonlítható zenével, a szavak elmét, lelket átszövő zenéjével. A magyar nyelv lüktető ritmusával. Egy alkalommal te arról beszélsz, hogy amikor olyan idős voltál, mint én, Jókait olvastál – az ő világa kerített hatalmába. Éjjel a paplan alatt is, kezedben az elemlámpával, a regényeit bújtad. Képtelen voltál letenni őket.

Esténként felmegyek hozzád; egyik alkalommal valami folytán erről is beszélünk. Egyszer csak megkérdezem tőled: felírhatom-e egy rövid versemet a szobád falára?

Felállsz a fotelből, és a piciny asztalodon íróeszköz után kutatsz. Diadalmasan jössz felém, kezedben egy vastag szénceruzával.

Követed minden mozdulatomat. Ez kerül fel a faladra:

kihez szaladjak
hol az az ablak
amin
ha kinézek
többet látok
mint bárki más

– Az ablak, ugye, metafora? – nézel rám, mint aki a bizonyosságot keresi.

– Igen. Annak szántam. Hiszen mindannyiunkban munkálkodik a megismerés vágya, a mindent átitató transzcendencia. Ezért keressük, kutatjuk szüntelen a választ minden kérdésünkre. Az ablak szimbólum is, látjuk, ami bent van, és azt is, ami kint. Azt, ami bennünk rejlik, azt is, ami rajtunk kívül van. Bennünk van a világ, ugyanakkor mi is benne vagyunk a világban. Az ablak a lehetőség arra, hogy átjárjunk rajta. Belessünk, bekukucskáljunk az ismeretlenbe. Abba, amit gondolatainkkal meg szeretnénk ragadni.

– Ne haragudj, nekem úgy tűnik, mintha segítségért esedeznél – szorítod meg a kezem. – A kérdéseidben ott van a szorongás, a vágyakozás, talán valami gyermeki kétségbeesés is, nem gondolod?

– El kell ismernem, az is benne van.

Én töröm meg a beálló csendet.

– Tetszik a versem? – nézek rád, de választ nem várok.

A falakat fürkészem a piciny lakásban. A konyharész a szoba jobb sarkában, mellette az ajtó a még kisebb fürdőszobába vezet. A kád előtt zománcozott lavórban színes ruhák áznak.

– Arról, hogy milyen szűk a tér ebben a lakásban – ülök melléd a kihúzható kanapéra –, Kafka egy novellája jut az eszembe. A Kis mese című. Csak néhány sor az egész. Kafka azt írja: minél kisebb a tér, annál nagyobb a lélek szabadsága.

– Ohó – ellenkezel –, ez nem így van! Ezt sohasem írta.

A könyvespolcodhoz nyúlsz, a hátad mögött van, leveszed onnan a vastag kötetet. Franz Kafka Elbeszélések. A bukaresti Kriterion kiadása. Felütöd a 363. oldalon. Olvasni kezdesz: „Kis mese. – Ó – mondta az egér –, a világ napról napra zsugorodik. Először olyan tágas volt még, hogy féltem, elfutottam, és boldog voltam, hogy végre jobbra-balra a távolban falakat láttam, ám e falak oly gyorsan haladnak egymás felé, hogy ez már az utolsó szoba, és ott, a sarokban a csapda, amelybe futok. – Csak a futásod irányán kell változtatnod – mondta a macska, és felfalta.”^*

– Hol itt a lélek szabadsága? – mosolyogsz rám, és megcsókolsz.

– Bocsánat, rosszul emlékeztem – pirulok el, mint egykor, amikor a Hamlet szünetében azt mondtam a körém sereglett három diáklánynak: isteni ez a Shakespeare-előadás.

A nevet fonetikusan ejtettem, mire az egyik lány rám szólt:
– Ugyan már. Mondd így: Sékszpír!

Hallgatok.
Nincs ellenérvem.

Később jut eszembe: a képzettársításom talán onnan ered, abból a mondatból – „minél kisebb a tér, annál nagyobb a lélek szabadsága” –, ami az „ám e falak gyorsan haladnak egymás felé” sorát idézi fel bennem.

Ötven év múlva érkezik hozzám vissza ez a pillanat. Nem is értem, mi hozza elém ezt a beszélgetést. Budapesten, a Kertész utcában ballagok hazafelé a Rákóczi útra. A múlt század elején épült, többemeletes házak néma egyetértésben néznek egymásra. Semmi szűkülő tér, lélek szabadsága. Inkább másféle, belülről fakadó nyugtalanság érzete vesz erőt rajtam: az 1944. decemberi történések tragikus kimenetele, amikor befalazták az utcákat, és körülkerítették a gettót. A magyar zsidókat zárták el a külvilágtól, és nyomorították meg valamennyit.

Hetekkel előtte, a Király utcában elmentem egy múzeumként működő házba. Óriás fényképeken tekint vissza rám a múlt. Egyik szobából kimentem a szűk udvarba: ott volt előttem a fal. Úgy, ahogyan azt 1944 decemberében felhúzták. A téglákon végighúzom a kezem, megérintem a tenyeremmel, és éget, mint télen a dobkályha.

„Minél kisebb a tér, annál nagyobb a lélek szabadsága” – visszhangoznak bennem a szavak.

Ólomnehéznek érzem az engem körülvevő világot.

A Kertész utcában igyekszem hazafelé. A Fészek Klub előtt színes bőrű fiatalember villantja felém porcelánfehér fogsorát. „Ma kubai estet rendezünk, itt a menü, csatlakozna hozzánk? Higgye el, nem bánja meg. Csodálatos tapasztalatban lesz része. Jöjjön be, igyon meg egy kubai rumot, azonnal jókedvre derül” – hadarja szinte lélegzetvétel nélkül. Viszonzásul rámosolygok.

Eszembe jut édesapám, aki a hatvanas évek közepén Pestre készült. A háromnapos utazást Aradról lázas sürgés-forgás előzte meg. Habár volt fürdőszobánk, lavórban mosdott, majd ezt körömvágás követte. Mindezt sietősen tette, mert indult a busz. Negyednap örömmámorban tért haza. Áradozott, hogy a Fészek Klubban találkozott Latinovits Zoltánnal és Ruttkai Évával, a Magyar Nemzet szerkesztőségében pedig Ruffy Péterrel, a lap sztárriporterével, akitől megkapta az újságíró tagozat diákjai előtt tartott előadásának írott másolatát. Ha jól emlékszem, abban – ha nem is szó szerint – ez állt: „Nem az a hír, hogy a polgármestert az utcán megharapta a kutya, hanem az: a polgármester harapta meg a kutyát.” Természetesen apám másról is beszélt – nem nekem, hanem a kollégáinak –, mert akkoriban ő volt az aradi napilap, a Vörös Lobogó egyik legtehetségesebb riportere.

Abban az időben ezek a röpke kirándulások az anyaországba mérhetetlen örömet szereztek a Trianon után elszakított területen élő magyar tollforgatónak, még akkor is, ha ezekre az utazásokra igen ritkán kerülhetett sor.

Úgy érzem, te itt lépkedsz velem a Kertész utca járdáján – mert a pillanat visszahozott hozzám –, vagy csak én nem eresztettelek el mialatt más emlékek tobzódtak gondolataimban. Az előbb „Laci bácsi lemezboltja” előtt haladtam el. A kirakat úgy néz ki, mintha az idő ottfelejtette volna magát. Napszítta borítók, kifakult, kék reklámszöveg mellett mindenütt korabeli bakelitlemezek hevernek szétszórva. Nemcsak a kirakat hangulatát szeretem, hanem meghitt, időtlenséget sugárzó látványát is. Egy ugrásnyira tőle a Schrödinger Macskája nevű italbár, ahova ha belépsz, olyan íz- és aromavilág tárul eléd, amelybe bele kell kóstolnod. Csak rumból huszonegyféle található a polcokon. Talán ezért kapta Erwin Schrödinger, az osztrák kvantummechanika híres professzorának gondolatkísérletéről ez a hely a nevét. Schrödinger a macskakísérlettel próbálta szemléltetni a kvantumelmélet egyik logikai ellentmondását: hogyan értelmezhető a szuperpozíció – amikor egy részecske egyszerre több állapotban van – a makroszkopikus világban.

Magamban mondom, hogy te is halld. És megpróbálom felidézni azt a kísérletet, amelyben a macska egyszerre él és halott. Mit is akart Schrödinger megmutatni ezzel az abszurd példával?

Azt, hogy milyen ellentmondásba ütközünk, ha az atomfizika törvényeit mindennapi világunkra kiterjesztjük. A dobozban, a macska mellett van egy radioaktív atom (amely véletlenszerűen elbomolhat vagy sem), egy Geiger-számláló, amely érzékeli, ha az atom elbomlik, és egy fiola mérgező gáz. Ha az atom elbomlásakor a Geiger-számláló kijelzője elmozdul, ez a mozdulat elpattintja a mérgező gázfiolát, és vége a macskának. Mondhatjuk azt, hogy a macska egy adott pillanatban él is, és nem is?

Amíg nem nézünk szembe valamivel, addig az többféle valóságban létezik egyszerre?

Látod, ez hasonlít a mi esetünkre. Nem vagy ezen a világon, de mégis itt lépkedsz mellettem. Ebben a másik dimenzióban a tények és az emlékek, a múlt és a jelen, a valóság és a vágy világában velem együtt újra létezel.

Létezel, mert én akarom.

* Tandori Dezső fordítása.

Illusztráció: Casa di Giulietta (L. Rinaldi)