Suhai Pál: A szabadság utolsó esélye (Levélfa, 11.)
Levél Tamási Orosz Jánosnak
2016. augusztus 10.
Kedves Jánosom! Megkaptam üzenetedet [utalás a Napút 2016/5. számában megjelent esszéjére: Lényünk legalján szőtt szabadság – A várakozó paradigma: Saul fia – SP]. Nem kifejezetten nekem címezted ugyan, de olvasva mélyen átélt, ihletett soraidat, nem vehetem másként, csakis személyes híradásként. (Már egész közel jársz benne kedvenc műfajom, a levél követelte bizalmi szférához /!/.) „Egész közel” – ezt ne vedd komolyan, kérlek, csak félig. Benne állsz. Úgy beszélsz olvasódhoz, mint önmagadhoz, önmagadhoz pedig, mint egy másikhoz. (À la Lányi András, aki szerint a személyes szabadság „reflektált viszony önmagunkhoz mint valaki máshoz”.) A személyességnek e villódzását a tárgyhoz való viszonyod is mutatja – a villódzást, amelyet a (torinói) Lepel hollétét ennek megtekintése után firtató kérdéseddel kapcsolatban pl. nem is értenek útitársaid. Alany és tárgy helycseréjét a Saul történetéhez és főszereplőjéhez való viszonyodban is látom – minduntalan „kiesel” a néző vagy az elemző szerepéből – Te vagy Saul/Röhrig vagy a fia, miközben eldöntetlenül hagyod, hogy – változó nézőpontodtól függően – éppen ki is ő vagy ők. A film által megjelenített drámának – nem vagy hajlandó alább adni – Te akarsz minduntalan legalább az elszenvedője lenni. (Miközben tudom: az is vagy.) A magad drámáját éled a filmben, amelynek befogadhatóságát éppen mint ilyenét (a föntiek jegyében) állandóan meg is kérdőjelezed. A föntiek szerint s talán még az adornói intelemre tekintve is: „Auschwitz után költeményt írni barbárság.” Az igazság kimondásának törekvésében írásodat (magadhoz való viszonyodban) szintén ilyennek, keménynek és „barbárnak” látom. S ugyanakkor megengedőnek is a főszereplő filmvégi mosolyának rilkei kommentárjában: a mosolyéban, „mely akkor / tör ránk, ha elhull, aki boldog”. Leginkább ez, e mosoly nyugtalanít, „azon tűnődve: a film végén elfutó gyermek célja merre vezet?”. A jövőbe? Ennek az emberiségnek a jövőjébe? Bizony, talány. De legalább ennyi. A „végét nem lelő” Botrány ellenére is. Mert, jól látod, Jánoskám, az „emberárulás mocska”, a tagadás és ennek „nyíltszíni” tagadása (meddő körforgásuk?) mellett és velük szemben létezik, még mindig létezik tertium datur is: a társadalmi együttélés szövetének épségét legalább szimbolikusan helyreállító cselekedet. Ezúttal a méltó eltemettetés. Hogy ezt s ennek filmbeli végső megjelenítését ki s hogy’ értelmezi, szabadság dolga. Az értelmező lelke rajta. Kinek a pap, kinek a papné. Neked, Jánosom, sokkal inkább pietà-, mint kifordított-kifosztott Mózes-jelenet. A lényeg, hogy bekapcsoljon az emberiség (az európai kultúra) alapító történeteinek sorába, visszaállítva ezek érvényességét bennünk. Nekem pl. (neked bevallhatom) az Antigoné jutott eszembe. A változó emberi parancsolatokkal szemben az istenek változatlan, örök törvénye előtti hódolat. Az így-úgy meggyalázott Törvénynek legalább a gesztus szintjén történő helyreállítása. Hogy közben évezredek jönnek-mennek, nem tesz semmit. Eddig így történt. Hogy így lesz-e a jövőben is, majd meglátjuk. Addig minden jót gratulálva és baráti öleléssel kívánok: P.
Illusztráció: Suhai Pál (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2015)
Ezek is érdekelhetik!
Suhai Pál: Aki jobb önmagánál (Levélfa, 40.) →
Hangosírás (Levélfa, 39.) →
Meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést? (Levélfa, 38.) →
