Baán Tibor: „TOLLE LEGE” – Basa Viktor költészetéről

Basa Viktor (Gödöllő, 1974) két könyve, az Engedelmes szavak (Napkút Kiadó, 2007) és az Előkészületek térváltásra (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2023) valójában egyetlen következetesen önazonos léttartalom kifejezése, amely szavakkal kifejezett, de alapvetően a szavakon túli paradox életérzést fogalmaz meg. A költő egyszerre lépked kifelé a hétköznapi világból és befelé a csend transzcendens mélységeibe, ahol „zuhansz / de bajod nem eshet már összetörtél rég” (Haiku helyett.) Valami összetört. Valami csak ezután ragyog.

Egy elveszített út, melynek realitását – többek közt – Pilinszky és az újholdas líra jelenti. Egy olyan közlésmód, mely inkább gondolati, mint képi, ugyanis a végső, érvényes szavakat keresi a költő. Helyzete egyfajta leszorítottság, valamiféle „után” állapot, mindenek utáni apokaliptikus legyintés, vagy inkább imára kulcsolt kéz. Hazugságokon túli gesztus. Ez a létélmény a „kráter” mélye, ahol az idő időtlenné, végtelen keresztúttá módosul, mint ezt a kötet tengelyébe állított Via crucis vers-stációi sugallják. Pascal szavaival „az Úr a világ végezetéig agóniában, s míg ez tart nem szabad elaludnunk.” Ébernek kell maradni. Az éber figyelem e lírában a kötetnyitó Invokációt idézve „halál utáni balzsam”. A szentségbe vetett hit, a hitegetéseken túli bizonyosság első szellője a télben, mely csak pillanat, de emlékezetes, felejthetetlen. A bolygóméretű önpusztítás folyamatának leállítása a költészet mágiájával. Ezen az sem változtat, hogy a szellem korunkban elképesztő válságban leledzik Igazi „nyugat alkonya” tárul elénk, Baljós horizont.

Basa Viktor költészete, hangsúlyosan második kötete alig tartalmaz önéletrajzi elemeket. Az a fajta léttudat, amire fókuszál a mítoszidő örök aktualitása. A kötet ciklusai: Megfogalmazás, Armageddon után, Fényjel az arcon, Pupillám fénye, Végül majd a vacogó egzisztencia meghaladását remélik, így azt is, hogy az irodalom, benne a költészet újra fontos lesz, mert az volt (még a Kádár-kor idején is). Hol vagyunk ettől? A transzcendens líra gyertyalángja az érdektelenség katakombáiban – ez a színtiszta látszat – alig világítja meg a jövő arcát. Létezésünk ez a fekete-fehér játék, a nappal és az éjszaka, az igen és a nem, az állítás és a tagadás őrlőkövei közt vergődik. A Jelenések című vers ezt a végállapotot így vetíti elénk: „kapitulál minden hatalom / légyszárny cukros vízben / vérfoltok a falon / fuldoklik minden hatalom / / a túlerőben sátánkópiák // a tér váratlanul kemény / angyalok jelenléte”

Az idézet a meghasonlás, a hitvesztés rémuralmát, annak szükségszerű következményeit, az etika elvetését, az emberi massza meghasonlását érzékeli. A drámát, ami korunk lírájának őrjítő fűtőanyaga. A nagy paradoxon, hogy mindaz, ami ma és most történik a világban, az valójában korszakos örökségünk. Kezdenünk kell vele valamit. Akkor is, ha a szó, a beszéd belehalkul a csöndbe, amely ebben a lírában is alapfogalom. Igazolhatja ezt a Mondd el, versem! vallomása: „mondd el nekem, / miért nem lehet verset írni / kétezer-huszonegyben! // mondd elé versem // úgy-e nem bánt, / hogy nem olvassa senki! // és hogy ritmusod / úgy csúszik szét az ujjaim között, / mint a futóhomok…”

Az íráskultúra megrendülésének egyik áldozata a vers, de mégsem a líra haldoklik, hanem a figyelem, lelkünk közepe, mert az emberiség egyre inkább túlélő üzemmódban egzisztál.

Basa Viktor költészete nincs egyedül. Egy olyan organikusan fejlődő szöveguniverzumban helyezkedik el, ahol a teremtés rejtett műhelye, a lélek gyógyulása folyamatos. A remény nyitvatartása folyamatos. A Via crusisban leírtak szükségszerűen vezetnek el (Pupillám fénye) ahhoz a dimenzióhoz, amely fölötte áll minden evilági élettagadásnak. Akkor is, ha emberi helyzetünk – Platón barlanghasonlatának megfelelően – csak árnyakat lát. Igaz, de ezeket az árnyakat is a Fény vetíti.