Czilczer Olga: Köztes idő (Három vers)
A búzaszem regénye
Dombon szélvitorlák a szülőfalutól a városig érnek.
Aki cigánykereket hány a liszttel poros úton, meg aki nézi. Öreg molnár az ajtóban. Megvan-e még a dob, a lisztespad, a garat? Dongó az égre derül. Szállj el, szállj el, katicabogárka!
Újsághírekből hajtogatott repülő. Bontakozik a bonyodalom. Kiürült zsákban talicskanyikorgás. Napok őrleménye, órák. Percet vagy életet? Gyanús fellegeket micsoda ég dagaszt?
A játék komolyra vált. A malom cementet, falat, porrá házakat zúz. Nézik céllövöldének, lyuggatják eltévedt gránátszilánkok, tartja magát.
Akik keringtek, elszállnak, gyökereken győz a centrifugális erő.
Egyesek túlégnek, mások megpenészednek. Szájban megkeseredik a héj, fogak próbálkoznak a gyürkén.
Tavaszi szél vizet áraszt. Minden madár társat választ. A fogazott sínek a köznapokba vásnak. Kihajolni veszélyes. A kisvasút ősziről télire, téliről tavaszi menetrendjére vált. Megnyílik a föld, zöld kendővel integet. Minden ablakban egy gyerek, egy unoka.
Egy szem búza kikel. Törik, szitálják. Gyúrják, kelesztik. Kemencébe sütni vetik. Amit vasúti szerelvénynek néztem, hegyvonulat. Völgyében nap legel, láng egyet-egyet még lobban. A gyerek, az unoka kalászt pipaccsal vendégel, búzavirággal. Gyengülő szem itt már kiteszi a pontot. A pont egy hangya. Egy morzsát cipel.
Halak jegyében
Hallomásból ismertem nevét. Uram, Istenem, végy magadhoz! Fohászkodtam törpesügér, a nagyhalaktól üldözötten úsztam ár ellen, mikor a fűzfa csali ágára vett. A főnökök hatalma idáig nem ért. De mikor megmentőm rám parancsolt, hogy kövessem példáját, s merítsem alá szálkáimat, búcsút mondhattam a boldognak átmásult kisfának, csak addig éltem, amíg egy deli halász rám nem vetette a nap hálóját. Lettem megint vízi lény, szellő lehelte sellő, vízi lány. Szemek barna iker örvénye az iszapig csábított a Halak jegyében, csillagokig pörgetett. Ott is hagyott volna. De amikor már tudtam pár nevet, H-dúr, D-dúr, hadúr dúrban, ha moll, hadban, könyörgésre fogtam. Segítségért kiáltoztam. Mentőért telefonáltam. Ide! Ide!
Jött a pók, azt hitte, zengőlégy zeng a víz alól, küld neki kacér vízizenét, vágyainak fuldokló buborékait. Megint csak háló foglya lettem.
Több név pedig nem jutott eszembe. Se ismerős, se ismeretlen. Se fa, se isten. Konnektor pedig sehol.
Fogtam hát nagymama faszén vasalóját. Kivasaltam a folyó hullámait, hegyeit. Pecabot horgát, csalit, kanyarulatot. Kigőzöltem, ami ámítás. Ami prédára várt, simuljon lábam elé.
Nézegessem magam a tükörnél simább vízfelszínben? Még alámerülnék. Még kezdődne minden elölről. Még befejeződne.
Köztes idő
Folyó. Az előbb még mosolyban fodrozódott. Most meg homlokát ráncolja. A ráncok továbbgyűrűznek a körutakon. Nem elég neki az odavetett konc. Befalna csobbanó kaviccsal játszóteret, hintát-palintát, kerítést, töltést, lenyelne kapufát. Meg kellene fékezni az áradást. Elindulok a sodrás irányába. A hallal ficánkolónak medret szabok. Én leszek a part, fűzek kísérnek, könnyen veszem a kanyart, arra tartok, erre tartok, tükröt, hullámot kordában tartok.
Hanem a koncentrikus körök kezdik elnyelni a magasabb emeleteket is. A csúzli másodszor már verebet talál, harmadszor ablak- és kirakatüveget, toronyórát lánccal, szemet szúr, halántékot ér, hegedtében sebet.
Már csak a vaktában dobáló kéz emelkedik ki az áradatból. Obeliszk. Árvízi emlékmű. Rajta bevésve: volt egyszer … valamikor …
Egyetlen szárny. Ami épen maradt, elszáll, üveges beüvegez vízszintet, áradást. A heg alatt erek erednek, folyó szélesedik. Tegnaptól máig ér. A kő a köztes időbe merül.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2016)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
