Vathy Zsuzsa: Önszócikk
Második gyerekként születtem, 1940-ben, Pápán.
Születésem csalódást okozott apámnak, aki mindenképpen fiút szeretett volna. Alig telt el hat hét, gennyes tályogok lettek a hátamon. A család orvosa azt tanácsolta, vigyenek fel Budapestre, mert ő semmi esélyt nem lát rá, hogy életben maradok. Így kerültem a Vas utcai kórházba, s mivel már hat hetes is elmúltam, úgy döntöttem, igenis életben maradok. Szepszis, vérmérgezés, fertőzés? Rajtam nem fognak ki. Gondolom, az orvosok is tettek érte – értem – valamit, az ápolók is, így rövid idő múlva, gyógyultan vittek haza a szüleim. Szóval, már hat hetesen jártam a fővárosban, utaztam vonaton, és megtudtam, mi a „zöldkeresztes” kórház.
Telt az idő, apám kívánsága rövid idő múlva teljesült, harmadik gyermeke fiú lett. Szegény anyám, hat év alatt három gyerek! Mert szüleim fiúgyermeküknek igazi magyar nevet akartak adni, az Ákost választották. Később tudták meg, hogy Ákos török eredetű, fehér sólyom a jelentése. De ennek már semmi jelentősége nem volt, mindenki megszerette az Ákos nevet és az Ákos fiút is.
Amint megtanultunk olvasni, nővérem és én szomszédunk könyvtárát az elsőtől az utolsó kötetig kiolvastuk. Ez csaknem száz Jókait jelentett, Gárdonyit, Eötvös Józsefet, Mikszáthot és másokat. Nyári szünetekben a kertünk bukszus bokrai mögé bújtunk a könyvünkkel, hogy amikor anyánk a konyhából kikiált, ,„ki megy át a Ságihoz élesztőért?”, ne vegyen bennünket észre.
Apám ügyvédi irodája egész életemre kiható csoda volt, a szerepjátszók, a hamisan esküdözők, a végrehajtók, a börtöntől megmentett ártatlanok, a „törvénytelen” gyermeket váró, fiatal lányok, és más-más életek, sorsok csodája. Máig látom az ősz hajú, szép arcú asszonyt, aki fiatal lányként elment Milánóba, nyilvános házban dolgozott, majd idősebb korára övé lett a nyilvános ház is. Amíg lehetett, 1947-ig, haza jött látogatóba, családjához, rokonaihoz. Apámtól, az ügyvédtől azt kérte, hogy segítsen neki a visszautazáshoz szükséges papírokat beszerezni.
A sok ügyfél ellenére pénzünk sohase volt. Apám Amerikában élő nővére és gyerekei segítettek bennünket. Apámnak két nővére „vándorolt ki” Amerikába, közülük az egyik visszajött, a másik végleg ott maradt. Ők küldtek ruhás csomagokat, IKKA-csomagokat, bennük a kávét, rizst, cukrot, néha kubai rumot, és a levélbe rejtett dollárokat.
Később, ahogy a szocialista rendszer megvetette a lábát, sok más is történt. Például, az ügyvédek kétharmadát „alkalmatlannak” nyilvánították foglalkozásuk folytatására, apámat még internálták is. Ez egy kisvárosban valódi megbélyegzést jelentett, semmi esélyünk nem volt a továbbtanulásra. Hogy mégis felvettek a Veszprémi Vegyipari Egyetemre, Polinszky Károly dékánnak, Czédli György minisztériumi vezető tisztviselőnek és Jóború Magda oktatási miniszterhelyettesnek köszönhetem. Ők megmutatták, ha nem is mindig, de lehet szembefordulni a diktátorokkal, néha nemet mondani is lehet. Bár soha nem akartam műszaki pályára kerülni, könnyű szívvel végeztem el a vegyipari egyetemet, olajmérnök lettem.
Élő írót, költőt huszonkét éves koromban láttam először, a Veszprémi Vegyipari Egyetemen. Csoóri Sándor és Váci Mihály volt a két meghívott, velük beszélgetett valaki, verseiket ők maguk olvasták fel. Akkor már én is próbálkoztam az írással, de senkinek sem mutattam meg, vagyis egy valakinek igen, gimnazista öcsémnek. Ő mondott kritikát róluk.
Öt év mérnöki munka után elhagytam az Olajfinomítót, újságíró lettem. Ebbe az öt évbe még az is belefért, hogy félévet az NDK-ban töltöttem „olajmérnöki tapasztalatcserén”. Hét közben dolgoztam, hét végén utaztam, szinte az egész országot bejártam. Úgy éreztem, nem érhet nagyobb megtiszteltetés, mint hogy eljutok Weimarba, Goethe városába, mindent megnézhetek, amihez köze volt. Megismerhetem Schiller és Goethe kapcsolatát, elolvashatom Goethe Itáliai utazását. Lipcsében Bachot hallgathatok a Tamás templomban, és elmehetek Wartburgba is, ahol II. András magyar király lánya, Erzsébet élt. Először menyasszonyként, azután feleségként, anyaként, majd kórház alapítóként, betegápolóként, a szegények jótevőjeként. korai halála után pedig szentként. És mindent megnéztem Berlinben is, legelőször az Állatkertet .
Első megjelent novellám „Útijelentés” címen erről a négy hónapról szól. Egyszer volt még hasonló szerencsém, néhány évvel később Provence-ban tölthettem két-három hónapot, de az 1980-as évek végén, amikor férjemmel, Lázár Ervinnel DAAD ösztöndíjat kértünk Németországba, elutasítottak bennünket. 2000-ben, amikor Angyalhíd című kötetemhez egy magyar festőnő berlini éveit akartam megírni, az utam költségeit Lázár Ervin állta, szállásomat pedig gyerekeim Németországban tanuló barátai szerezték, az ő kollégiumukban laktam.
Írói pályámról írjanak inkább mások.
Díjaimat megtisztelésnek érzem, örültem, nekik. A Márai-díjról hadd mondjam el: fiatal koromban vonattal utaztam valahova, és egy korai Márai – tanulmánykötetet? – olvastam. A fiatal Márai a fiatal Petőfiről nagyjából olyan hangon írt, ahogy a gazdag kassai polgár fia ír egy vidéki kocsmáros gyerekéről. Nagyon felbosszantott, elhatároztam, a könyvet kidobom az ablakon. Sokáig álldogáltam a vonatablaknál, de a könyvet nem dobtam ki, már csak azért sem, mert könyvtári könyv volt. – Amikor ez történt, Máraitól még nemigen olvashattunk mást, mint Az egy polgár vallomásait, esetleg a Zendülőket. Több, mint harminc évnek kellett eltelni, amíg megjelentek a Márai Naplók, és kedvenc könyvem, a Föld, föld. – Amikor ezeket elolvastam, tisztelettel gondoltam Máraira, aki végigjárta saját, gyötrelmes útját, és tapasztalatait, érzéseit könyvekké formálta.
Hogy mi lesz az irodalom, a könyvek sorsa húsz, harminc, ötven év múlva? Nem tudom. Aki tudja, adja át.
Illusztráció: Lázár Ervin és Vathy Zsuzsa (Kecskeméti Kálmán fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
Agócs Sándor: Önszócikk →
Acsai Roland: Önszócikk →
Hegyi Botos Attila: Önszócikk →
