Komoróczy Emőke: Az avantgárd „örök”, mert a szellemi függetlenség gyümölcse (Levélfa, 18.)
Levél Suhai Pálnak az Aranylázálom c. Bokor Levente-kötet kapcsán kialakult eszmecseréhez
Kedves Pali! Bokor Levente kötetének „rendhagyó” voltát, a műformálás avantgárd jellegét az Ön leveléhez hasonlóan minden hozzászóló okkal hangsúlyozta. Hadd tegyem én is. Hiszen az ő költeményei valóban szorosan érintkeznek az avantgárd nyelvfilozófiai vonulatával: a nyelvi teremtés, képalkotásmód (olykor bizarr, nem mindig könnyen megfejthető) rétegei olykor kissé elvonttá teszik azokat. De – ahogy Ács József írja – „a nyelv elsősorban esemény, ami világot teremt”; s „ahol működésbe jön egy világ, ott van történelem” – vagyis „a nyelv rendelkezik az ember felett, és nem fordítva”. Hiszen „magánhasználatra szánt nyelv igazából nincs”; nem is lehet.
A Bokor által teremtett nyelvi világ játékos – komoly – bölcseleti avagy éppen absztrakt elemeiből tehát egy (elmúlt, s mégis jelenlevő) világot rakhatunk össze /építkezés avantgárd módra!/: amikor is még az Aranykort (vagyis a „földi Paradicsomot”) lázasan kereste, megálmodta az ember/iség/ az ázsiai térfélen; de csakhamar kiderült: szerencsére csupán lázálom volt az egész „kincskeresés”. Viszont az Aranykor vonzása „örök”: bárhányszor csalódunk, újra és újra helyreállítjuk képzeletünkben, s lázasan nekiállunk megkeresni – megteremteni; s persze, miközben megvalósításán fáradozunk, eltorzul maga az álomkép /is/. Bokor Levente, aki filozófiai-esztétikai stúdiumokat végzett annak idején a József Attila Szabadegyetemen (nem is akármilyeneket!), időben felismerte, hogy minden szép és tiszta eszme visszájára fordul, torzzá és rúttá válik, mihelyt a gyakorlati életben megvalósítani próbáljuk. Így hát ő már a 70-es években avantgárd képnyelvet használt, s nem véletlenül vált „gyanússá” és betiltandóvá a jóhallású s jószemű cenzorok számára. Nagy László, aki bemutatott egy csokornyit e költeményekből – „versbe vont tömény bölcselet”-ként jellemezve őket – már a 70-es évek derekán felfigyelt arra, hogy (akkor még ifjú) poétánk József Attila – Szabó Lőrinc – T. S. Eliot „szellemi atyafiságába” tartozik; versbeszéde Olson „nyitott vers”-poétikájával rokon (Alföld, 1974/11.sz.). De épp emiatt lett Bokor Levente saját „lázálmainak” áldozata: évtizedeken át nem juthatott szóhoz. Így éltünk akkortájt Pannóniában, ki-ki saját „csendjébe” húzódva s meditálva a világ folyásán.
Ennyit tehát „e költészet rendhagyó vonzásáról”. Suhai Pál nagyon pontosan rátapint arra, hogy „a nyelv kreatív-innovatív védelme a költészet mindenkori feladata” – hiszen így tud a maga sajátos művészi eszközeivel „immunitást biztosítani” a közhelyek és a szokványos nyelvhasználati módok „fertőzésével szemben”. Éppen ezért „sokszorosan jogos az avantgárd költők nyelvvédelmi stratégiája”. Válaszlevelében azonban Bokor Levente arra is utal, hogy az avantgárd az embernek a világhoz való viszonyulását /is/ alapvetően megváltoztatta: Kassák az aktivizmus jegyében (a XX. század hajnalán) beleszólási jogot követelt a művészet számára a valóság dolgaiba, s így voltaképpen a forradalom „lázálmát” készítette elő (tegyük hozzá: Adyval egyetemben). S mint tudjuk: Kassák volt az első, aki szembefordult a forradalmi diktatúrával s az akkor kialakuló művészetpolitikával (Levél Kun Bélához a művészet nevében); miáltal ismét beleszólt a valóság alakításába. Majd bécsi emigrációjában (1920-26) már a konstruktivizmus „építő” eszmeiségét hirdette az „általános rombolás”-sal szemben.
Az avantgárd (amely természetesen a hosszú XX. század folyamán a legkülönfélébb alakváltásokon ment át, s metamorfózisai még ma is folytatódnak) nem pusztán nyelvi-formaújítási „kísérletezés”, hanem szemléletformáló erő. Az avantgárd művész mindenkor szemben áll azzal a társadalmi – politikai – hatalmi struktúrával, amely irányítani – manipulálni – cenzúrázni /„betiltani” akarja őt, mind világképét, mind formateremtő módszerét illetően. Tehát ilyen értelemben az avantgárd valóban örök (Suhai): olyan magatartásforma, amely mindig újraéled, új formamegoldásokat keres mondandója adekvát kifejezéséhez. Vagyis innovatív és folyton változó. Épp ezért a nyelvfilozófiai indítékok mellett Bergson Teremtő fejlődése is erősen befolyásolta az avantgárd poétikát (hangsúlyozza Bokor): a művészetet /is/, mint minden más életjelenséget, a bergsoni „életlendület” táplálja, inspirálja, készteti változásra. A különféle (politikai – társadalmi – művészeti stb.) „élcsapatok” XX. századi lázálmai az ezredfordulóra tovatűntek; maradt a pragmatikus „politikai nemzet” és a szemiotikai művészet (amelyet természetesen ugyancsak az avantgárd innovatív ereje teremt és formál). Így hát világmegváltó küzdelmeink helyébe manapság a valóság ironikus rajza, a jelbeszéd lépett, a legkülönfélébb megnyilatkozási formákkal.
De mindebből nem következik, hogy folyton új és új terminológiát használjunk az új s újabb jelenségek jelölésére. A különféle neo – neo-neo – poszt és poszt-poszt-avantgárd kifejezéseknek nincs semmi értelme – amint azt Németh Péter Mikola jegyzi meg hozzászólásában, nagyon jogosan. Ha /f/elismerjük az avantgárd kontinuitását, változó formái között is a lényegi azonosságot, akkor ez nem probléma többé. Nem lehet élesen elhatárolni egymástól az egyes korszakokat; egyik izmus nem semmisíti meg a másikat (mint azt még a „hőskorban” gondolták maguk az avantgárd „Ősatyái”); mert minden izmus poétikai hozadéka voltaképpen mindmáig él, s megtermékenyíti jelenkori művészetszemléletünket /is/. Az egymást staféta-szerűen váltó izmusok mindegyikét a tagadás, a protest-szellemiség alakította (ezért egylényegűek, jóllehet arculatuk folyamatosan változott / változik). Úgy kell felfognunk tehát az avantgárdot, mint az Egész – és Részei viszonyát: minden rész önálló, mégis az Egészhez illeszkedik alapsajátosságaiban. Vagyis az izmusok sorozatát egyetlen egységes protest-folyamatnak kell tekintenünk, amelyben a kreatív energia szabadon áramlik, táplálja és megújítja a korábbi képleteket, formamegoldásokat, s az innovációs folyamatok is állandóan változnak, módosulnak (hiszen ha nem így lenne, már régen eltűnt / megmerevedett volna az experimentális művészet). Ezért „örök” az újító, innovatív művészet, s bár formái örökösen változnak – de együttesen, egy közös eszközkincs részeivé válva, inspirálják az új és újabb nemzedékeket, amelyek szabadon válogatnak a „készletből”, saját tapasztalati világuk és kreatív fantáziájuk igényei szerint. A sokféle újításból az időtállóak később beépülnek a „készletbe”, s tovább gyarapítják a közös formakincset. Idővel aztán megváltozik a művészet arculata is (ahogy a gótikát váltotta a reneszánsz, majd a barokk – és így tovább; úgy alakul ki majd a sok „kísérlet” eredményeképp a XXI. – XXII. század új korstílusa is.
A polémia egyik sarokpontja az „érthetőség” kérdése, amely a XX. század hajnala óta vitatéma, és az avantgárd-ellenes felhangok vissza-visszatérő táplálója. (E viták összefoglaló elemzését lásd: G. Komoróczy Emőke: Az „értelmetlen versek”-ről – egy korábbi vita poétikai tanulságai, in: Újhold-Évkönyv 1991/1.). Bokor Levente – Kassák nyomán – azt állítja: „a művészet nem demokratikus”, így természetesen nem mindenki számára egyformán hozzá-férhető (az ízlés-, kulturális tájékozottság-, környezeti hatások stb. függvényében). Viszont az intézményeknek valóban demokratikusan kell/ene/ működniük (Suhai), hogy bárki egyenlő eséllyel hozzájuthasson a művészet bármely alkotásához, s az alkotók is egyenlő eséllyel juthassanak szóhoz: senkit ne bélyegezzenek meg a konvencionálistól eltérő szemlélet- vagy kifejezésmódja miatt. Azt se, aki csupán „luxusnak” tartja a magas művészetet és ragaszkodik az „érthető/bb/” formákhoz; de azt se, aki bonyolult/abb/ formarendszerben alkot, s filozofikus látásmódjával képes a valóság rejtettebb dimenzióiba is bevilágítani, feltárva a lét alap-paradoxonait. A radikális nyelvhasználat, az innovatív gondolati megoldások jobban „felrázzák” az olvasót; tehát „nem a költészetet kell a nyelvből megértenünk, hanem a nyelvet a költészetből, mert a költészet a nyelv teremtése” (ahogy Ács József megfogalmazza). Érdekes és helyénvaló az Eliot nyomán elterjedt pillangó-metafora, amelyet Németh Péter Mikola említ a költő – filozófus viszonya kapcsán. Bár valóban nem „közkedvelt” az, aki a kétféle lét-megközelítési módot egyesíteni tudja magában, a XX. századi legjelentősebb költők körében ez már egyáltalán nem volt ritka. Ebből a teremtési módból született az „objektív líra” (az „intellektuális”, értelemhez szóló költészet), szintén az avantgárdon belül.
S hogy hullámai át is csaptak partjain, ez mindannyiunk számára nyereség és öröm. Nekem az is, kedves Pali, hogy a levele által elindított eszmélkedés részese lehettem. Gratulálok és további jó munkát kívánva üdvözlöm: Emőke
Budapest, 2017. június 19.
Illusztráció: Komoróczy Emőke
Ezek is érdekelhetik!
Suhai Pál: Aki jobb önmagánál (Levélfa, 40.) →
Hangosírás (Levélfa, 39.) →
Meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést? (Levélfa, 38.) →
