Ádám Tamás: Üres vázába (Két vers)
Széndarabok
Végtelen sínek mentén haladsz,
gondjaidtól meghajolnak az olajos
talpfák. Csahol egy éhes gőzmozdony,
füstje szegénységet takar.
Fényes széndarabokat szedsz, válladon
vászonzsák hasad. Kiszáradt fák
öklei hadonásznak, kőlegyezők
hűtenek reményvesztett télben.
Átéled, hogy visszafordítható az
idő: a salakból fekete gyémántok
lesznek. Kirakható, szabálytalan
bűvös kockák a túléléshez.
Izzó vasajtót nyitsz a világra.
Mi ideiglenes, alig ismételhető.
Üres vázába
Csonkolt fák, ökölbe szorult kezek
figyelmeztetnek múló nyarakra,
visszavonhatatlan indulatokra,
döntésképtelen helyzetekre.
És ezek a fordított, különös
felkiáltójelek éledeznek, most is ott
suhognak a szünetjelek végén.
Szótlanul nézed az éhes csőrrel földbe
fúródó madarakat. Megbocsátasz nekik.
Mint ahogy nekem is, ha keresztet
építek kócos kévékből.
Hiába a felkiáltójel, ha fogy az erőnk,
búzavirágokat sem tudunk tépni,
üres vázába szorul kezed.
Illusztráció: K. Nagy Lajos fényképfelvétele
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
