Megismerkedésünk 55-ik évében – Beszélgetés Kabdebó Lóránttal
Oly sok ügy nemes felkarolója, felejtések felejtetője, a kutató-feltáró ember, műhelyünknek is két évtizede nagyra becsült barátja – hogy-hogynem – ma lett éppen háromnegyed százados. Éljél, kedves Marianne! Felfedező alkotóerőd sokakat örvendeztessen még igen sokáig! (A szerkesztőség)
* * *
Szondi György: És erőteljesen lobogott oktatói és kutatói munkád, amikor melléd ért az utóbbiban életed társa: Marianne. Romantikus az elképzelés? Példád ösztökélte feleséged? Vagy a tudomány más – irodalomtól, történelemtől távol eső – területén már alkotó szakember. Hatásodra váltott?
Kabdebó Lóránt: Ne ily romantikusan fogalmazzad kérdésedet. Mert én csak tényekkel válaszolhatok, amik két ember alkotói útját meghatározták. Két emberét, akiket egy véletlen találkozás egymás mellé állított, majd egy életre összekapcsolt. A hatvanas évek elején, egy október 23-án a villamos megállóban, hangversenyre készülvén megszólítottam egy volt tanítványomat, akkor már konzervatóriumi hallgatót: „Hajnalka, De szép barátnőd van, mutass be neki”. A koncert alatt állandóan a „világos dohánybarna” szemét vizsgálgattam a barátnőnek, és kicsit magyarosan vágott szemét keretező tekintetét. Mérnökhallgató volt, a Miskolci Műszaki Egyetemen. Melyet száműzetésnek érzett, bárha nemsokára kohászati szabadalmával sok pénzt is kereshetett volna, ha a KGST nem omlik oly gyorsan össze. Kollégája, akivel együtt készítették, nevezte el KLM-nek az új szabványt: Kazán Lemez Marianne módra, vagy – ha akarom, nevének rejtvényeként: – Kabdebó Lórántné Marianne. Latin szakra készült, de „klerikális beállítottsága” okán, meg mert nem akart az osztályfőnöknője besúgója lenni eltanácsolták a gimnáziumi javaslatban. Különben hamarébb látta egy irodalmi esten, éppen 1956. október 23-án Miskolcon egy irodalmi esten Szabó Lőrincet és Illyés Gyulát, mint én magam. Németh Lászlót miskolci szereplései alkalmával már együtt kísértük és hasonlóan kerültünk személyében is atyai barátságának sugárzásába. Nem véletlen, hogy kisebbik fiúnkat tiszteletbeli unokájának nevezte Laci bácsi, hiszen pont kilenc hónapra született a miskolci TTIT-est után, ahol a Lányaim című kötetét Marianne-nak dedikálta: „buzdításul és okulásul”.
És hadd dicsekedjek el irodalomtörténetet alakító szerepével is. Egyszer, Szigligeten dolgoztam egyik Szabó Lőrinc-monográfiámon, amikor egy izraeli vendég csöngetett be hozzánk, Itámár Jaoz-Keszt, az egyik legnagyobb héber költő. Készülő fordítás antológiájához kért volna tanácsot. Marianne fogadta. És a deportálást átélt, sokat megért költővel olyan barátságba kerültek, amelynek során a keresztényektől elvadult költőt visszabékítette, sőt Pilinszky példáját felmutatva számára az izraeli irodalom vallásos költőjévé hangolta át költészetét. Egyik verse őrzi sokévtizedes barátságuk emlékezetét, az Annamária apáca házam vendége című, amely soknyelvű fordításban kiállításra került a koncentrációs tábor falán, ahol Itámár családjával élte át a keserves napokat. A „legkülönlegesebb asszonynak” szóló dedikációja pedig egyik sokat emlegetett szöveg emlékezései során.
Sz. Gy.: Ismeritek tüzetesen egymás kutatói, alkotói eredményeit? Futhatja erre az időből? Volt-e közös munkátok – projektum, kiadvány?
K. L.: Minden sorát ismerem, miként ő is – amíg még volt korrektúra-küldés az ánti-világban ő kényszerült összeolvasni velem az én cikkeimet is. Ma sem küldöm el egyetlen írásomat sem addig, amíg az ő szigorú szeme is át nem fésüli. Amióta pedig számítógéppel dolgozunk, én „pofásítom meg” írásait, azaz formálom küldhető külalakúvá alkotásait. Közös munkánk? Más-más világban alakulnak írásaink. Egyetlen rövid előszavát kellett utóbb valamelyik könyvében távollétében sürgősen megfogalmazni: szerepjátszásra kényszerültem, szembesültem azzal a problémával, hogy az ő szemléletét és stílusát követve miként tudom megírni fogalmazása karinthyádáját. Szólássá vált azóta közöttünk: hány „szeretet” szót tudok szervesen belealakítani a szövegbe.
Sz. Gy.: Bizonyára voltak életetekben olyan – valahova tett közös – utak, amelyek meghatározóak lettek. Másfelől: voltak így irodalmi felfedezéseitek?
K. L.: Első olaszországi körutazásunk, ahol három pap barátunkat megismerhettük, akik közül az egyik életreszóló hatással lett lelkületére. Ekkor vált vallásos honpolgárból hívő küldetéshordozó. Egyik találkozására pedig a ma már szentként tisztelt II. János Pál pápával fénykép is emlékezteti.
Sz. Gy.: Hogyan határoznád meg Marianne témaválasztásának irányait, a tárgyához közelítést, alkotói habitusát?
K. L.: Engedd meg, hogy ezt magával Marianne-val mondassam el. Amikor Miskolc város irodalmi díját, a Szabó Lőrinc-díjat elnyerte, az ünnepi kiadványban egy interjúban fogalmazta meg önmaga jellemzőit:
Illusztráció: Dobos Marianne (mkdsz.hu)
Cimkék: hírek, interjú, köszöntő
