Babics Imre József Attila-díjas!
ANGYALSZÁRNY-TOLL
Az a toll hét vaskos behemót füzet oldalain vetette a Gnózis örökbetűit.
A kéziratból – évtizednyi várakozás múltán – könyv lett, Szörényi László lapidáris ítélete szerint: korszakos mű. S megannyi egyedien épített tökéletes verseskönyv műhelyünkben azután. Készül az újabb kétkötetes. Babics Imre, szerkesztőtársunk hazatalált. De az olvasókhoz is? Szerényen. Bizonyára munkálkodásunk is szerényes.
Reméljük: most a díj ebben talán segít. Ismertségében. Igaz öröm mindannyiunk számára az elismerés, a Költő megkapta a József Attila-díjat. Méltó alkotó. Gratulálunk szívből.
„Lehull a toll a világ végén,/ egy angyalszárny-toll, s vele még én, / többé már nem szárnyalunk” – az egyszervolt keserű sorok a poétai félelmen mára se lendíthetnek az égnek egészen vissza, a szárnycsapások azonban – igen – igazítják újból az ívet. Lehessen ekként.
A kortárs magyar költészet egyik központja: Bakonyszücs, költőjével a zsákfalu a tágasság otthona: Babics Imre háza, kertje, versmindensége.
(A szerkesztőség)
Babics Imre verseiből…
Kő ködön, hetedik fraktál
Lecsukódott fehér szemhéj: a tengert jég borítja már.
Szélviharok a pilláid, nem akarsz látni, óceán.
Mély álomba merülsz, melyben felrebbensz önmagad fölé.
Új fajokért epedőn a kifáradt régiek helyett
e világszem teremt, mert már látott eleget és elég.
Világlélek mutálódik, mint minden éra kezdetén.
Az eredet erőt gyűjt: az évezredek – elindulás
előttiek – a magzatvíz oltalmában, amíg a föld
számkivetetteké, börtön. Az utolsó növényevők
torkát nesztelen, álmukban harapják át a megmaradt
ragadozók, s ledőlvén a vackukra, képzelet s remény
nélkül fekszenek. Élénken nem fütyül, énekel madár,
fészkét elhagyta mind. Némák és üresek a megkövült
erdők, csak néha reccsennek letört ágak: kemény palást
a levegő. A szárazföld: összegömbölyödött sün, épp
olyan halk. Most halálossá dermedt várakozás a Tér
maga, ugrásra kész mégis, a felmelegedés korát
önnön lényege legmélyén birtokló és tudó erő.
…Vitorlás alakú pára gomolyog ki a megfagyott
vízesésből, elindul. Nagy létapályból kiáradó
sóhajhajó, időtlenség kilégzése. SUTTOGÁS
a neve, láthatatlan szó a láthatatlanon, mely árny
és hang nélkül hasít fagy s szél hullámain. A lüktető
vitorlákon a szűrt napfény átsüt: a fotonok kemény
hóra zúdulnak. Úszása alatt egyre nagyobb lesz és
végül kiteljesül, három árboca égbe nyúl. Az éj
leszálltával se vet horgonyt, töretlenül suhan tovább.
Gleccsereket hagy el, tundrák fehér síkját, amíg elér
a tengerhez, a megdermedt jéghullámok fölött a Hold
fénye ama közeg, melyben mozdulhat a hajólapát;
telihold ragyog. Egy déli szigetnél, kis öbölben, úgy
úgy tűnik, úti céljához ér. Ring a levegőben, áll
egy helyben, légnemű, lelkes létezőként, üres, kihalt
bár a fedélzet. Él és vár. …Megremeg a sziget, fagyott
állapotában is roppant erősen: az alapja reng.
És csörömpölve zúzódnak össze a jégbilincsek és
jégpáncélok: a táj teljes álarca megreped, lehull
egyszerre és a felszínt a százmilliónyi jégszilánk
ellepi vastagon… Sírás hallatszik, egy keserves és
fájdalmas zokogás, felszáll ég magasába. Hang kiált:
‒ A nagyapám halott! ‒ Sziklák verik vissza a föld alól,
forrásokból, erekből és barlangokból előtörő
egyetlen vad üvöltést, mely szétterül a hegyek között.
S lám, a páravitorlásból egy kötéllétra hull alá,
apró lélekzetek gyűlnek a hajó oldalához és
szavakként hagyja el mind azt. Úsznak a levegőben űrt
fénnyel kitöltve egy holt nyelv szavai. Tündökölve és
léthőt árasztva egy sorban haladnak a sziget felé.
Hazatérnek a rímek s a versek visszhangba olvadón,
a végső nyughelyük hűen szándékukhoz elérik ők.
Jajkiáltás a kriptájuk, idők végére elhaló,
némulásában is rothadt, lebegve összetöppedő,
s akkor égbeli maghéjjá majd átalakuló, idők
kezdetére kicsiny csírát növesztő. Zsenge őserő
tör fel a semmiből, újból megcélozza a végtelent:
(A Csendes esély poémáiból)
Űr
Modellföld, miniatűr ég,
s mint távlat átka a hiány,
kitölti belső mély űrét
kis szürke és reptilián.
Súly
Hangasúly a szemhéjadon,
lezárod, mert a szenny: mérték,
s porzószálra simulsz vakon,
mint kik kevéssel beérték.
Vég
Gyalázatában hagyod itt
mindezt, mocska nyilvánvaló;
pecséted végső sorokig:
könnycseppbe fagyott bányaló.
Illusztráció: Babics Imre
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Haikuest / Tájékoztató →
