Barna Júlia: a magány halmazállapotai
a szomorúságból ébresztő öröm olvadó jég
a levegő cseppfolyós pára-kék
elvesztem körvonalaimat
mindig más formába ömlök
felhőket sóhajtok az égre
súlytalan test nélküli énem
felszáll valahova él egy álom-vidéken
világmadár szívverésével
összhangban
a környezetemtől elválasztom magamat
a csend tornyából vetődöm a mélybe:
nehéz kő vagyok újra
de könnyedén gurulok ide-oda
versem árnyékában hűsöl az idő
elveszem tőle az egyenletességet
éveimnek tágasságot ebből mérek
így létezhetek valahol magamtól is távol
kölcsönveszem a harangszóból az áhítatot –
lélek -tiszta légneműség –
a gyerektől a (hova lesz majd?) ártatlanságot
a fűzfától a minden élő előtt meghajló alázatot;
a túlélési kalandtúrában minderre szükségem lehet
begombolom a magány-köpönyeget
anyagszerűségemen
a világ velem teljesebb vagy nélkülem
kívül vagy belül vagyok rajta
nem döntöm el
ha jön a sötét kiáltanék hogy félek
talán emberek jönnének megvédenének
de nem kiáltok mert ha nem jönne senki
azután már mindig egyedül kellene lenni
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2017)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
