Mondd meg nékem, merre találom…

Kritika

december 13th, 2017 |

0

Hoppál Mihály: Toót-Holló Tamás könyvbemutatója

 

2017. november 14.
A csoda mindig akkor jön, amikor nem várjuk! Már csak ilyen a csoda természetje. Az embernek vannak rögeszméi, várakozásai, különösen, ha néprajzos. Ifjú korom óta, amikor valaha még festményeket készített a pályára készülő folklorista, Debrecenben Velényi Rudolf képeit látva, kialakult bennem az az elképzelés, hogy még az absztrakt festészetben is azok a jó és maradandó képek, amelyek valamiképpen a népi kultúra jelképrendszerét használják. A motívum működésének neveztem azt a mechanizmust, amely az adott kultúra, a helyi jellegzetes tárgyak jeleit szövik bele a képi világba. Ugyanez vonatkozik nemcsak a vizuális, de a szóbeli megjelenítésre is, hiszen a népköltészet, a népi próza jellegzetes motívumai, szóhasználata, a jelentés mitikus mélysége, a hiedelmek a valóságtól való eltávolodása, a szólások bölcsessége és a közmondások igazsága teszi örökérvényűvé a mondanivalót. Ezt neveztem én annak idején barátaimmal együtt etno-art-nak.
A festészetben találtam még egy másik festőt is, Halmy Miklós személyében, aki szintén absztrakt festő volt, s mint ilyen, a hetvenes évek elején nemcsak kitagadottként tartották számon, és a hivatalos művészet kertjéből kizárták, de ő is a motívumok szintjén is jól láthatóan kapcsolódott a népművészethez. Aztán az évek folyamán természetesen több ilyen elrugaszkodott festőre is leltem (jómagam is némely képeimen ezt az elvet követtem, bár a magam kedvtelésére készített képeket szintén absztrakt műveknek tartottam, s ezért el is nyertem a debreceni egyetem marxista tanszéke vezető esztétájának kitüntető kritikáját). A költészetben Juhász Ferenc és Nagy László líráját találtam a legközelebbi és legjobb példának az etno-art nyelvi megvalósítására. A filmművészetből pedig Gaál István: Sodrásban című filmjét említhetem, valamint Sára Sándor: Dózsa filmjét és természetesen Jancsó Miklós: Szegénylegények című alkotását, amelynek konkrét néprajzi gyűjtéseken és publikációkon alapuló története említhető jó példaként. A prózában pedig Sántha Ferenc: Sokan voltunk című novelláját tartom ide sorolhatónak.
A kultúra egészen más területe a néptánc világa, a szemiotika nyelvén szólva, egy egészen más kulturális kód, amely magára találva nem a színpadon kereste a kiteljesedés formáját, hanem a fiatalok mindennapi életét, szórakozását alakította át a hetvenes évektől kezdve a táncház mozgalom formájában.
Amikor 2015-ben megkaptam a Toót-Holló Tamás: Garabonciások könyve és szerelme című munkáját, melynek alcíme: Irodalmi tanulmányok egy magyar őshagyományról, és elkezdtem olvasni, akkor azonnal megéreztem, hogy valami különleges alkotásról van szó. A szövegből valami egészen sajátos nyelvi játékosság áradt, és különleges belső erő, amelyet a folklorista elmélete szerint éppen az kölcsönöz a szövegnek, hogy tele van utalásokkal a magyar néphitre, és a népköltészet nyelvi fordulataira.
„Haj regö rejtem, majd neked ejtem. (140) … A magyar népmesékben a válaszúton a semmiből felbukkanó ősz öreg… jeléül az elmúlt idők emlékezetének, és annak is, hogy él még, velünk van még a Teremtő Öregisten. (142) … Az ősz öregek a magyar népmesékben mindig isteni bölcsesség letéteményesei. … Koruk az Ősök kora. Jelenlétük az Isten jelenléte.” (142)
Azért idéztem ezeket a mondatokat a kötetből, mert minden gondolatukban ott van az ősi bölcsesség, ami a magyar folklórból származik, ugyanakkor említhetném Sántha Ferencnek egy másik novelláját is: Isten a szekéren, amelyben az ősz öregember alakja maga az Isten, aki felül a hazafelé székely gazda szekerére. Meg azért is kapcsolom az irodalmi és egyben a néphagyományhoz, a szóbeli költészethez Toót-Holló írását, mert így együtt olvasva adja igazán meg a főbb stílusjegyeit az ő prózájának. Az is nagyon szimpatikus volt nekem, az olvasónak, hogy lapalji jegyzetekkel is ellátta ezt a művét, és igencsak élveztem, hogy festett kazettás mennyezetek képét is idézte a munka során. Vagyis nemcsak a szóbeli adatokat, hanem a képi megjelenítést is felidézte, mint egyenrangú szöveget, képi szöveget.
„A tizenkét iskola útja a Nap útja. A tizenkettő iskolán túli még egy iskola, a Hold útja. A holtak útja. Az ősök útja. Ez is napos-holdas hagyomány… Ha a garabonciásokat ennek az aranykori tudásnak, a csillagvallás tudásának őreiként határozzuk meg, akkor az iskolájuk elvégzése utáni próbatételük is ennek a hitnek a megjelenítése… Aki jó csillagzat alatt szabadul ki a világba, az a csillagok varázserejét őrzi és adja tovább minden mély és magas útján. …” (13)
Nem idézem most a garabonciásra vonatkozó sokrétű etimológiai fejtegetéseit, de azt, ha nem is kívülállóként, de megemlítem, hogy több közülük igencsak tanulságos és alkalmas lenne a továbbgondolásra, és több gondolat van ezekben a magyarázatokban, mint a hivatalos etimológiai szótárakban.
”A magyar garabonciás alakja mindent összevetve van tehát annyira összetett, hogy a magyar táltoshagyománnyal is tartsa a közel rokonságot, de van benne annyi eltökéltség is, hogy ne legyen tőle idegen a tudomány megszerzésének mágikus és hermetikus útja sem.” (17)
Az összehasonlító mitológiakutató és a távoli kulturális párhuzamok kedvelőjeként örömmel láttam, hogy milyen gyakran idézte ebben a kötetében is Lao-ce: Tao Te King örökbecsű művét (Weöres Sándor fordításában), hiszen ezek olyan igazságok, amelyek mindig a létezés magasabb törvényeiről szólnak: „Az út üres / de működését abba sose hagyja. (…) Megfoghatatlan / és mégis van. / Én nem tudom, ki a szülője, / de vénebb, mint a tünemények őse.”(48) Toót-Holló tanulmányának szinte minden oldaláról lehetne idézni tanulságos mondatokat, ha néha talányosak is, mégis okosabbak, mint a lapos tudományos fejtegetések. Idézem: „A töméntelen információt felvonultató szöveg máris kifordul önmagából, de úgy ám, hogy ezzel a forgással máris a hetvenhét forgás szédülete teljen ki a magyar népmesék ősmítoszi tudást hordozó varázsmeséiből elénk szökkenő szereplőkön. … Aki csak egy kicsit is ismeri a garabonciások körüli hiedelemvilágot – márpedig Krúdy regényéből tökéletesen kiviláglik, hogy ő aztán ismeri –, annak számára a téli szél elől védelmet kereső garabonciás alakja olyan képtelen tünemény, mintha egy úszni nem tudó sellő, egy tüzet fújni nem hajlandó sárkány vagy egy követ morzsolni nem képes óriás alakja keveredne elénk.” (96)
Örömmel tapasztalja az összehasonlító folklór kutatója, hogy idézi Rózsa és Ibolya meséjének rövid kivonatát, mégpedig Illyés Gyula gyűjteménye nyomán, amiről pontosan tudni lehet, hogy a cselekmény egyes elemeinek pontos párhuzama megtalálható az Amur-folyó mentén élő nanajok körében, mégpedig ott a leánnyal menekülő férfi az első sámán alakja, aki a leány anyja elől éppen úgy menekül, mint a magyar népmesében.
Az egyik utolsó fejezet címe: „Tündér és garabonciás a nemzet mitikus eredettörténetében”, és ebben Weöres Bolond Istók-ját elemzi, illetve ismerteti, illetve álommesszeségből idézgeti, ahol inkább a nyelv lüktetésére, és a valóság mögötti valóság felfedező logikájára figyel. Ez a sejtelmes mű Bolond Istók kalandjairól varázslatos egyszerűséggel szól, de úgy, hogy az „szavakba nem fér, ezért a valóság mögötti valóságot nem ábrázolja, hanem inkább megérezteti. (206) Istók és Kőlánya szerelme megrendítően költői, amikor az utóbbi arra kéri, hogy áldozzák fel, darabolják fel és úgy vigyék magukkal útjukra, hogy ő ebben az alakban láthatatlan erőként védelmezze a szereplőket. „Ez az áldozathozatal ad szakrális erőt ennek a magyar megváltásnak, hogy legyen a magyar királyfiak vezette seregnek s az egész magyar népnek immár egy test nélküli és hatalmas erejű, s mégis egyszerre égi és földi védelme. … Kőlánya áldozatának háromosztatú ajándékában meglássák Istók áldozatának háromosztatúságát is – mint a garabonciások hitének ajándékát, s mint a teljes út, tudásának varázsát. … Weöres a magyarság mitikus történelmének a héroszait idézi, … valójában nem tesz mást, mint hogy a magyarságot a mitológiai idők Aranykorába helyezi. …” (212-213) Az író néhány oldallal később megjegyezte, hogy Kőlánya áldozata egy másik fejezetben, az asszonyi áldozatvállalás egyik legősibb magyar archetipikus mintája, Kőműves Kelemenné áldozatának egyik-másik jele kezd cselekedeteiben megjelenni. (vö. 229)
2017-ben egy újabb vaskos, több mint 500 oldalas kötettel ajándékozott meg az író, melynek címe: Csillan a hab (Cédrus Művészeti Alapítvány, Napkút Kiadó, Budapest). A kötetet gyönyörű finommetszésű rajzok illusztrálják, és a Szent László legenda fellelhető freskóábrázolásainak színes reprodukciója is. Ezeket a képeket Méry Gábor készítette, aki nemcsak könyvkiadó, hanem a felvidéki templomok szobrainak, faragványainak és falfestményeinek mesteri fotográfusa is. Ez a kötet az író ötödik hasonló méretű könyve, tudatos építkezés eredménye, amelyben újra bizonyítja kiapadhatatlan írói képzeletét, és töretlen érdeklődését a magyar szóbeli hagyomány és annak történeti részletei iránt. Megjegyzendő, hogyha lehet, ez a munka még inkább hasonlít egy elmélyült tudósi dolgozathoz, hiszen valamivel több mint 800 jegyzet kíséri a szöveget. Sokszor találkozunk ugyanis Hamvas Bélától, József Attilától, vagy a Ko-dzsi-ki-ből, vagy Gellért püspök nagylegendájából, vagy Cseh Tamás egyik dalából, vagy a költő Háfiz egyik verséből, vagy Tandori Dezsőtől, vagy a Ghymes együttes egyik nótájából vett idézetekkel. Ha lehet e könyvnek a szövege még elvontabb, egy fokkal még szürreálisabb, mint korábbi írásai: „Asszonyt szabadítok egy életen át, hogy velem és bennem vitézkedjen bár a Sötét Ragyogás és a Tündöklő Fény minden vitézsége, de háromszáz tűzről pattant menyecskében egyszerre sohasem világolt még felém az asszonyok minden szökhetnéke és megérkezhetnéke.” (157) Ebben a munkában, vagy mondhatnám regényben egyre több és egyre ezoterikusabb idézetek, vendégszövegek találhatók, amelyek nem pusztán színesítik, hanem filozófiailag is elmélyítik a fő szöveget. „A magány Istene a nyitott lelkek jutalma (Pilinszky)… Ő a völgy örök szelleme. Végtelenül munkálkodik, nem fárad el sose.” (Lao-ce) – (158) Az ilyen idézetek valahogy elringatják az olvasói elmét, elrepítik abba a sehol sincs világba, amelyet Toót-Holló alkot nem a semmiből, hanem éppen hogy a magyar kultúra mély rétegeiből, hogy újra idézzem: „Hiszen bár aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Az ördögök királyánál kell annak a kardja vasát éleztetni. Ördögök királyának palotájában kell háromszáz és még egy asszonyt mulatságba hívni. Szótlanul szólva a tűznek. Hogy fogadja el ő is immár a te esküvésed. Szólítatlanul szólva Nikének. Hogy immár sárral, vérrel és játékkal ékesen fogadja el majd a te tüzes tisztelgésed.” (127) A szólítatlanul szólva a kultúrtörténész szemében azonnal a regösének egy gyújtatlan gyulladó gyertyáját idézi, melyet a Csodaszarvas hordoz szarvainak végén. Ebben a kötetben is az író állandóan vagy pontosabban, még gyakrabban, mint korábban, a történelmi párhuzamokat hívja és idézi, hogy regényét egyre távolabbra repítse a talajszint valóságától. Ezért tartjuk teljesen újszerűnek ezt a szövegvilágot, és joggal nevezzük el etno-románnak, vagyis etno-regénynek. Hiszen az elemek, a félmondatok, a motívumok, a kulturális egységek mozaikja, vagy még pontosabban montázsa azt eredményezi, hogy nyakig benne vagyunk az adott kultúrában. Ezúttal a magyarban éppen, és ezért bőrünkön érezzük, hogy az etnikus kultúra, a folklór szöveg, és az emlékezet-hagyomány egymást átfedő jelentésvilága mennyire mélyen érint érzelmileg, és mennyire áthatja elménket a jelentések hálózata.

* * *

 

Kérdezz-felelek – Egy könyvbemutató utórezgései

November 14-én volt a Duna Palotában Toót-Holló Tamás új királyregényének, a Szent Lászlóról szóló metatörténelmi kalandtörténetnek a bemutatója. Az est szervezője, Szondi György meglepetést készített elő: az író életművének jó ismerőit arra kérte, tennének fel tudatosan jól célzott kérdéseket a szerzőnek önmagáról és a műveiről. A kérdések el is hangzottak, s néhányukra a rögtönzött válaszok is megszülettek – amint az a hamarosan az oldalunkon is megtekinthető videofelvételből is kiderül majd. Az est egyik ígérete válik most valóra: Szondi György az el nem hangzó kérdésekre is választ ígért akkor a szerző nevében. Aki most eleget is tesz a kérésnek. Alább olvashatóak az írásban megkapott kérésekre adott válaszai.

 

Kobza Vajk kérdései

  1. „Milyen történelmi legendák, mítoszok, történetek utalnak arra, hogy Szent László garabonciás volt? Mik a források? Kik az adatközlők?”
Toót-Holló Tamás: Nincs olyan forrás, amely arra utalna, hogy Szent László garabonciás volt, ilyet magam sem állítok róla szólván. Az írott források egyrészt a katolikus szentek sorába méltán beállítható módon erényes, az egyház érdekében elkötelezetten kiálló király, másrészt a katolikus hitet harcosan védelmezni kész dicső lovagkirály emlékét őrzik. Ezzel a katolikus szentek legendáriumába és a nemesi-udvari hagyomány lovagias hagyományába illesztik be László királyunkat. Az 1068-as kerlési ütközetet, a László herceg és a kun vitéz küzdelmét bemutató templomi freskók azonban nagyon is összefüggően tesznek a képek nyelvén vallomást arról, hogy a magyar ősiségben él egy szavakkal ki nem mondott tudás arról, hogy László alakjában a Fény vitéze jelenik meg, aki a Sötétség vitézével birkózva a kozmikus erők örökkön visszatérő mutatványának részese. Nem a Jó és a Rossz mérkőzésében, hanem a leginkább a taoista kozmogóniából ismert harmónia, a jin és a jang harmóniájának működésében részt vállalva. Abban a körforgásban kerengve, amelyikben nincsen győztes és nincsen vesztes, hanem csak napos-holdas örökkévalóság van.
A Fény vitézének ez a jelenléte László alakjában valójában az a szellemi készenlét, amelyet a Peer-kódex Szent László-éneke azzal a csodás képpel jellemzett, amely szerint ő nem más, mint „csillagok között fényes csillag”.
A népi vallásosság eredendő szinkretizmusa is könnyen kapcsolatot teremtett egyébiránt Szent László lovagkirályi múltja és a templomi falfreskókon is kivehető csillagvallási öröksége között. Annál is inkább, mert a latin nyelvű forrásokat a nép egyszerű fiai nyilván nem olvasták, nem értették, de a saját templomaik falára festett képi üzeneteken azonnal eligazodtak. S amit láttak, annak nyomán azonnal a népmeséinkben feltűnő, csodatévő erejű naphéroszokra asszociáltak. Ez a magyarázata annak, hogy a Kárpát-medence területe tele van olyan, Szent László alakjához köthető csodatételekkel, amelyek nem annyira a szentek cselekedeteivel vethetők össze, hanem sokkal inkább a néphit archaikus rétegeiben őrzött mágikus erő megnyilvánulásai.
És ezt a delejes erejű, a naphéroszok rejtett erejét dicsőítő fényességet nem nehéz hát rokonítani az ősi magyar csillagvallás napos-holdas hagyományával. S abban is a garabonciásokkal, akik a sötétség mély útján, a Föld megtartó erejében rejtve rejtezvén is, s a magas úton, az Ég ragyogásába tárulván is a tetejetlen Fény őrei, hogy az ő jelenlétük is annak bizonysága legyen, hogy van az úgy, hogy a Föld megint csak egybeér az Éggel. Hogy megint ugyanaz a Nap, s ugyanaz a Hold süssön az égen, mint ahogyan volt is ez már régen.
Ez a rokonítás persze könnyen nevezhető egy művészileg önkényes párhuzam felállításának, de tőlem, éppen tőlem ez talán elfogadható – hiszen nálam, az én két egymást követő regénytrilógiámban éppenséggel már egybe is ér a garabonciások minden rejtve rejtező öröksége és szent királyaink beavatottságának minden kiismerhetetlen titka.
Mert ahogy a garabonciás hagyomány is egy rejtve rejtező tudás, ugyanúgy a magyar mitikus történelemben szereplő szakrális királyaink beavatottsága is hermetikus alapokon nyugszik. S ha így vesszük, akkor László királyunkról is elmondhatjuk, hogy ő is csak nagy garral jár, amikor a kerlési csatában egy egész örökkévalóság óta értünk kiáll.
  1. „Sejt-e, tud-e olyan, huszadik századi emberről, íróról, költőről, aki feltehetőleg végigjárt a hét rendbéli úton?”
Toót-Holló Tamás: A hét rendbéli utat bejárókról beszélni is egy titkos kód a magyar ősvallás örökségében avatottak leírására. Itt két dolgot kell megjegyezni: azzal, hogy a magyar ősvallást az idegen térítők visszaszorították a hivatalosan elismert kultuszok körének fényéből az árnyékba, a rurális, pogány térbe, valójában átlényegítették ezt a primordiális tudást. Kényszerűen megállították ezt a vallást azon az úton, amelyen továbbhaladva írásbeli kanonizációban részesülve a rítusnyelvében egységesülhetett, a közösségeink számára pedig uniformizált módon elérhetővé vált volna. Ez elsőrendű értelme szerint tényleg veszteség volt, egy hagyomány erőszakos és durva megtörése, de távlataiban mégis nyereség lett, hiszen hozzájárult ahhoz, hogy az ősvallási örökségünk amolyan misztériumvallásá nemesedjen. A másik itt megjegyzendő gondolat szintén az ősvallás misztériumainak körébe vezet. A néprajz kutatói a tudós emberek körében már régóta megkülönböztetik a tudás szerzésének két módját: a szellemek által kiválasztott táltos elragadtatását és a garabonciások tizenkettő és még egy iskolájának mintáját. Az első út a tudás kényszerűségből elszenvedett megszerzését, a második út önmagunk beavatásának próbatételét jelenti.
Ez a két megjegyzés együtt azt jelenti, hogy a hét rendbéli út bejárása a misztériumok megismerésével, a titkos beavatásokkal rokon, önmagunkra osztott, csak magunktól vállalt feladat lehet. Ennek a feladatnak írott forrása nincsen, egyszerűen csak bele kell születni ebbe a sorsba, s aztán vállalni kell a kihívásokat érte. Mert aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Akárhogy szeretnéd is, ez nem lehet másként. A tudásnak ára van. Olyan ez, mint amikor Fehérlófia a húsát és a vérét kínálja béfaló falásnak a griffmadárnak, hogy vele együtt a magasba szállhasson. Az alvilági útjáról újra Teremtő Öregisten hét szép szabad ege alá jusson.
A legtöbbet a magyar népmesékből és népdalokból lehet megtudni ahhoz, hogy egyszerre csak magadénak érezd ezt a mindig nagy garral érkező, személyes vihart. Minden egyes beavatás önbeavatás, s így minden egyes megfejtés személyes út. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál – a mérlegelésükhöz is elég egy puszta érzés. Annak megérzése, átérzése, hogy ezt az utat valóban életre-halálra szóló elhivatottsággal járja-e ez a valaki, akit te beavatottnak vélsz. S hogy valóban a magyar megmaradás erőnek erejével erős, sejtszintű tudását mozgósítja-e magában, amikor alkotásával a szüntelen teremtés részévé válik.
Ebből következik, hogy én is csak érzésekről adhatok számot, hiszen csak így maradhatok hiteles.
Azok között, akikre a hét rendbéli út hétszer született tudásával is nagy szeretettel és elismeréssel nézek, van természetesen néprajzos. Diószegi Vilmos, Schmidt Éva vagy Hoppál Mihály. Van művelődéstörténész. Jankovics Marcell. Van zenész. Bartók Béla, Dresch Mihály, Grandpierre Atilla, Kátai Tamás. Van író. Weöres Sándor, József Attila, Hamvas Béla, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Kiss Anna. A Fehérlófiát író Buda Ferenc. A Harcosok könyvét jegyző György Attila. A Pogány ritmusokat megszólaltató Papp Tibor.
Ebben a felsorolásban az a szép, hogy ők, mármint azok, akik még életben vannak ezek közül a nagyszerű emberek közül, tágra nyílt szemmel, csodálkozva nézhetnének maguk elé, ha nekik szegeznénk azt a kérdést, hogy ők vajon a hét rendbéli úton járnak-e.
De nyílt lapokkal játszottunk. Minthogy ez a fogalom a természeténél fogva egy erősen költői absztrakció, szerintem bőven megfér mellette ez a szabad asszociáció.
  1. „Hol vannak a jelenkor garabonciásai?”
Toót-Holló Tamás: Erre egy Európa Kiadó-dalszöveggel válaszolnék. Nem tudom, mire várok, de ha meglátom, felismerem.
  1. „Honnan és hová gördül a kő? Miért jó, ha tudjuk az irányt? Miért három a kő? Mit mutat nekünk?”
Toót-Holló Tamás: A kő azért gördül, ha gördül, hogy egyszer a helyére találjon. Oda, ahol a kő kövön marad. És a kövekből a magasba emelkedő fal végre nem leomlik, hanem a hét magas égig ér. Ahogy a tizenkét kőműves akarja. S ahogy a dübörgő kövek mélyén rejlő morajlás a rockzene halhatatlan isteneit is magához szólítja.
A kő azért három, hogy ezzel is velünk legyen a pünkösdi rózsáról szóló népdalunk tanítása. Hogy a vérünk együtt kicsordulva egyszer még egy árokba folyjon, hogy ott aztán egy malmot meghajtson. De az a malom háromkövű legyen, s a legelső köve szeretetet járjon. De az a malom háromkövű legyen, s a második köve aprópénzt hullasson. De az a malom háromkövű legyen, s a harmadik köve igazgyöngyöt járjon.
Az irányt azért jó tudni, mert ennek tudatában van csak értelme a döntésnek, ami arról szól, hogy menjünk vagy maradjunk. Hiszen az irányt úgy is rögzíteni lehet, hogy közben a sorsod a maradás. A moccanatlan moccanás. A kő sorsa éppen azt mutatja nekünk, amit Wass Albert gyönyörűen megírt az Üzenet haza című versében. A maradás értelmét és sorsfeladatát. Annak tudását, hogy van a víz. A víz pedig szalad. S van a kő. A kő pedig marad.
A kő pedig azt mutatja nekünk, amit Hamvas is leírt a szikla eksztázisáról írt, Stonehenge varázslatát megidéző esszéjében. Hogy a kő maga a romolhatatlan egész. A kikezdhetetlen teljesség. Mert, ahogy Havas írja, a kő anatómiájában az a sajátságos, hogy mikor az ember szétbontja, mindenütt tömören, egyöntetűen kő. A követ így nem kell felbontani, hogy az ember megtudja, mi van benne. Az állatnak és a növénynek van életmagja és alapsejtje, amit ha valami megöl, az élet és a fény elpusztul. A kő csupa mag, csupa ősanyag, anélkül, hogy sejt lenne. Nincs germinális pontja. A követ ezért nem lehet megölni.

 

Tamási Orosz János kérdése

  1. „Eposzok – époszok? – mitológiás időkben, vagy mítosztalan idők univerzum-faggató, titkokat boncoló napjaiban születnek. Új, hősi időt álmodnak hőstelen korok helyére. A nagy bölcseleti munkák szűrlete is erre utal; az olvasók saját korukra mutató jeleket, hasonlóságokat, parabolákat keresnek – valós vagy vélt áthallásokra bukkanva magyarázzák a szövegek kontextusait. De mindez helyes-e a szerző szemszögéből?”
Toót-Holló Tamás: Igen, helyes. Mítosztalan időkben, s olyanokban aztán különösen, valóban a mindenséget kell faggatni. Hőstelen időkben a hősies világba kell feledkezni, mert ez az ősi rend. Az ősi hagyományok a világot szentesítő nagy összefoglalásait pedig koronként át kell szűrni, mint az aranyásónak a szitájába gyűjtött homokot. Hogy rátalálj bennük önmagadra. Arra is, aki valaha volt, s arra is, aki éppen most van. Mert a híd Isten ajándéka. S nyitva van az aranykapu. Csak bújni kell rajta.

 

Kocsis István kérdése

  1. „Helyreállítható-e a kizökkent idő? Ha igen, miképpen kezdhetjük?”
Toót-Holló Tamás: Pont úgy, hogy szakasztott úgy legyen, ahogy éppen szakadatlanul is lenne. Hogy hidd is, ne csak lásd. Hogy tedd is, ne csak várd.

 

Füleki Gábor kérdése

  1. „Előszeretettel ötvözi regényeposzaiban az ókínai filozófiákat mind az ősmagyar mitológia, mind az egzisztencializmus elemeivel. Hogyan jelenik meg, gyűrűzik-fejlődik tovább mindez új, Csillan a hab című kötetében?”
Toót-Holló Tamás: Szent László örökségébe is csak úgy helyezve magamat, magunkat, hogy ezzel együtt is, újra csak a magyar népmesékbe rejtett ősi titkokat fejtsük meg. Hogy Szent László is csak úgy készüljön magát a kun vitézzel összemérni, hogy ebben a történetben egyszer vele legyen a szélkötő sárkány, Kalamona. Vele legyen Ribike, az aranyos hátú gyíkocska. Vele legyen Virág Péter, az árok partján virág képében megszülető táltos. Vele legyen az Ibolyával együtt a vér szavát megszólaltató Rózsa. Vele legyen a Feketegyász országába fehér galamb képében elrepülő Tündér Erzsébet. Hogy Kerlésre érve a hetedik már te magad légy. Hogy ellenség, ha elődbe áll, hét legyen, kit előtalál.

 

Illusztráció:

 

Cimkék:


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás