Alejandra Pizarnik: A sötétre várva (Két vers)
Töredékek a csend legyőzéséhez
I.
A nyelv ereje a magányos, elhagyatott hölgyekkel azonos. Hallom, hogy a távolban énekelnek a hangomon. És messze, a fekete homokban fekszik egy lány, ősei zenéje elnehezíti tagjait. Hol van az igazi halál? Hiányzó fényem fényével akartam megvilágítani magam. Az emlékezet megöli az ágakat. A homokban fekvő farkasmaszkjával belém fészkelte magát. Aki nem volt képes másra, lángokért imádkozott, mi pedig felgyújtottuk.
II.
Amikor a nyelv házáról leverik a tetőt, és a szavak nem nyújtanak többé menedéket, akkor beszélek.
A vörös hölgyek elvesztek álarcaikban, de visszatérnek majd sírni a virágok közé.
A halál nem hangtalan. Hallom a gyászolók énekét, beforrasztja a csend repedéseit. Hallom édes sírásodat, virágba borítja szürke csendemet.
III.
A halál helyreállította a csend fenséges hatalmát. És nem fogom elmondani a versemet, és el kell mondanom. Még akkor is, ha a versnek (itt és most) sem értelme, sem célja nincs.
A sötétre várva
Ez a pillanat nem merül feledésbe
így üresen ahogy az árnyak visszaadták
üresen ahogy kivetették magukból az órák
ez a szegény pillanat csak az én gyengeségemben talált helyet
és lemeztelenítette lemeztelenítette a szárnyak vére
nincsenek szemei hogy emlékezzen a régi gyötrelmekre
vagy ajkai hogy magába szívja az erőszak nektárját
és elveszett a fagyott harangtornyok énekében.
Vigyázz rá, te lélekben vak lány
nyújtsd át neki tűzbe fagyott hajadat
szorítsd magadhoz te félelem kicsi szobra
mutasd meg neki a lábaid előtt reszkető világot
ahol fecskék haldokolnak
és rázkódnak a jövőtől való félelmükben.
Mondd el neki, hogy a tenger sóhajai
benedvesítik az egyetlen szót
amiért érdemes élni.
De a semmi izzadó pillanata
visszahúzódott a sors barlangjába
nincsenek kezei hogy azt mondja, soha
nincsenek kezei hogy pillangót ajándékozzon
halott gyerekeknek.
Izsó Zita fordításai
Alejandra Pizarnik (1936-1972) a XX. századi argentin irodalom egyik legjelentősebb költője. Orosz zsidó emigráns szülők gyermekeként született Avellanedában, Argentínában. 1960-ban Párizsba költözött, ahol összebarátkozott Octavio Pazzal és Julio Cortázarral. Költészetére jellemző az erős szimbólumhasználat, írásain megfigyelhető a szürrealisták, elsősorban André Breton és Antonin Artaud hatása, fő témái pedig a gyermekkor, az elidegenedés, az őrület és a halál. 1968-ban Guggenheim, 1971-ben Fulbright ösztöndíjat kapott. Rövid élete alatt hét verses- és egy prózakötetet írt — ez utóbbit Báthory Erzsébet magyar grófnőről, aki a legenda szerint 600 fiatal lány megkínzásáért és haláláért volt felelős. Pizarnik egész életében depresszióval küzdött, és 1972-ben véget vetett életének. (A fordító)
Illusztráció: Alejandra Pizarnik (1967)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
