Angerer Adrienne: A Garabonciás
– Garabonciás uram, nem tudja, hogy errefelé tilos a varázslat?
– Na, ne mondja! És ugyan ki tiltja meg?
– Az Uraság!
– Az Uraság? Kiféle, miféle ez az uraság?
– Hajmási Uraság, a környék és a világ ura.
– Hohó, ne tréfálj velem, paraszt, mert elvarázsollak menten!
– Jaj, Garabonciás uram, ne tegye, kérem! Én csak szólni akartam, hogy ne keverje magát bajba!
– No, ha így van, akkor eredj, és vidd hírül a falubelieknek, hogy megérkezett a Garabonciás!
Azzal szaladt is a jóember, s elmondta mindenkinek, aki szembe jött, s aki nem, ahhoz bezörgetett, hogy a falu határában van már a Nagy Garabonciás, reszkessenek! Reszketett is az egész falu, de még a szomszéd falvak is, mert a hír úgy terjedt, mint a futótűz. Bereteszelték a házaikat, behívták még a kutyáikat is, mert azokat is féltették, de még a tyúkot és az apróbb jószágot is. Csak a teheneiket nem tudták bevinni, reszkettek is értük…
Megérkezett a Garabonciás. Kecskeháton jött, hosszú, fekete köpönyegben, méltóságteljesen, titokzatosan. A falu utcáin hangosan fújta a szél az avart, se embert, se állatot nem lehetett látni, a teheneket kivéve, akik a házak udvarain álltak, és csodálkozva nézték a jövevényt. A Garabonciás méltóságteljesen hordozta végig tekintetét a falun, mintha épp most vásárolta volna meg, s elégedetten méregetné, milyen jó vásárt csinált.
Meg sem állt a falu közepéig. Ott leszállt kecskéjéről, s egyenesen a templom felé vette az irányt! Látta ezt a plébános az ablakból, jujj, megijedt ő is, hogy is ne ijedt volna meg, hisz mindenki tudta, hogy akire a Garabonciás elsőként szemet vet a faluban, az sárkányok eledele lesz! Hányta is magára a keresztet a pap, buzgón imádkozott, meggyónta minden soha be nem vallott bűnét az Istennek, hogy tiszta lélekkel távozhasson a túlvilágra. A Garabonciás pedig felment a templomlépcsőn, egyet suhintott husángjával a templomajtóra, és besétált rajta. Látták ezt a faluban többen is, akiknek arrafelé néz az ablakjuk, hű, de nagyon megijedtek ám. Azt persze nem tudták, hogy a pap ijedtében az ajtót is elfelejtette rendesen bezárni. Azt hitték, varázslat, s meg voltak győződve róla, hogy a Garabonciás belepiszkít a szenteltvízbe, vagy más módon szentségteleníti meg a templomot. Félelmük határtalan volt: ha ennek az Isten dolgai felett is hatalma van, ők bizonyosan elvesztek.
A Garabonciás pedig bent a templomban, ahol senki sem látta, belenyúlt a szenteltvízbe, keresztet vetett vele, előresétált a padok között, hosszú köpenyét kezébe vette, s az oltár előtt térdre borult. A plébános hangos zokogásra lett figyelmes, s félelmét legyőzve bemerészkedett a templomtérbe. Ott látta a félelmetes Garabonciást könnyek között, térdre borulva. A döbbenettől földbe gyökerezett a lába. A Garabonciás ekkor felemelte könnyes arcát, s a pap meglátta benne a rég elűzött juhászuk vonásait. Mintha egy napot sem öregedett volna. Ereiben meghűlt a vér.
– Józsi, te vagy?
De a Garabonciás nem felelt.
– Józsi, az Isten szerelmére, visszajöttél?
Még mindig nem felelt.
– Húsz éve már… vagy huszonöt…
– Harmincegy. Éppen harmincegy éve.
– Józsi, én…
– Nem ő volt.
– Tessék?
– Nem apám volt. Nem ő ölte meg a felvigyázót, nem ő ejtette teherbe a Zumicsék lányát, nem ő hívta le az Isten haragját a termésre, nem miatta gyulladt ki a siló, nem miatta verte el a jég a búzát… Ezt ti is tudjátok! Harminc évig élt a fájdalommal. Harminc évig aludt el sírva. Harminc évig égett a szívében a fájó név: Sugárkövesd. Amikor kilehelte lelkét, megfogadtam, hogy hazahozom, és elégtételt veszek.
A plébánosba belefagyott a szó. Azt hitte ő is, és a falu is, hogy túl vannak ezen. Találtak egy bűnöst, kiátkozták, és ezzel megszabadultak a bűntől. Úgy sejtették, hogy az Úr fia volt, de azt nem lehetett megvádolni. Így hát Józsi lett a bűnös. A gyilkos. A liliomtipró. Aki miatt odaveszett a falu búzakészlete, gyümölcse, zöldsége. Ráolvastak minden bűnt. Nemcsak az Úr fiáét, de a magukét is. Azt is, amit még maguknak sem vallottak be. Kötelet kötöttek a derekára, s lóról vonszolták, úgy húzták ki a faluból, el, egészen az erdő széléig. Ott levágták róla a köteleket, de úgy, hogy a keze összekötve maradjon, ő elkezdett menekülni, s a felhergelt falusiak addig dobálták kövekkel, amíg érték. Aztán elnyelte őt a sűrű erdő. Megkötözve, megsebezve, kiátkozva. Többé nem hallottak róla.
Sugárkövesdre pedig beköszöntött a jólét. Az Úr bőkezűen kárpótolta őket elveszett terményükért, adókedvezményekkel kedveskedett nekik, és minden évben bált rendezett a falu népének. Csak a Zumicsék lánya nem járt el a bálokba. Valahogy mindig beteg volt a gyermeke épp akkor. Pár év múlva el is költözött a faluból, kérője akadt, jó fél napi járásra, gondolkodás nélkül hozzáment, vitte a gyermekét, s mindössze egy kis batyut. Nem vitt magával semmit, ami a falujára emlékeztetné. Róla sem sokat hallottak utána, nem is érdeklődtek. Szerencsés fordulatnak tartották, hogy már nincs szem előtt, s nem emlékezteti őket a falu nehéz napjaira a megesett lány.
– Elhoztam apám köpenyét. Plébános úr, meg kell kérjem, hogy vetkőzzön le.
– Tessék?
– Kérem, ne álljon ellen, nem szeretnék erőszakot alkalmazni.
A plébános a zavartól és a bűntudattól leizzadva levetette csuháját, s ott állt alsóruhában.
– Legyen szíves bemenni a gyóntatófülkébe, és semmilyen körülmények között ne jöjjön ki!
A plébános egészen megtört.
– Igen, fiam.
Be is ment a gyóntatófülkébe, és lelkiismeretvizsgálatot tartott.
A Garabonciás a csuhát kitömte szalmával, visszavette félelmetes köpönyegét, s a vállára véve a pap kitömött csuháját, mintha őt magát vinné, kivágta a templomajtót, s hangosan kiáltozott:
– Bűnös falu papját viszem,
sárkányoknak eleség,
ha a paphúst megízlelik,
eljönnek a többiért!
Sugárkövesd, reszkess immár,
nagy bűnöd az égig ér,
papod után vesszen el már
mind a falu… JÓZSIÉRT….
Ezekkel a szavakkal vonult végig az egész falun, hogy mindenki hallja, s értse. Hallották is mind. Meg is hűlt ereikben a vér, vetették a keresztet, irgalomért imádkoztak az Istenhez.
Amikor a Garabonciás a falu határában lévő Kálvária dombra kapaszkodott fel a kitömött csuhával, hogy lehívja a sárkányt paphúst kóstolni, egyszer csak a falu hentese kirontott a házából, s torka szakadtából kiabált, hogy „Meneküljünk! Fussunk az életünkért!”, és már rohant is kifelé a faluból, épp az ellenkező irányba, mint amerre a Kálvária domb állt. Egymás után vágódtak ki az ajtók, s ordító, jajveszékelő emberek futottak az életükért a hentes után. Nem vittek magukkal semmit, hátrahagytak házat, jószágot, mindent. Mentették a csupasz életüket. A falu teljes lakossága ott futott az országúton, egyenesen Hajmási uraság rezidenciája felé. Hajmási már messziről észrevette őket. Hallotta a kiáltozásukat, látta rajtuk a halálfélelmet. Eléjük ment.
„Uram, uram, itt van a Garabonciás, most áldozza fel a papot a sárkányoknak, aztán következünk mi, mindannyian! Azt mondja, Józsit jött megbosszulni…” Hajmási sem volt kevésbé babonás, mint a falubeliek, elhitt ő is minden szót. És Hajmási bűne is harmincegy éve bűnhődésre várt, akárcsak a falu lakóié. Szó nélkül lóra pattant, s elvágtatott, mentette ő is a bőrét. A falusiak pedig futottak, futottak, futottak. Soha többé nem tértek vissza a falujukba. Nincstelen menekültként éltek ők is, Hajmási is valahol, távoli falvakban, városokban. Házaikba új telepesek költöztek, Sugárkövesd felvirágzott.
Józsi fia pedig hazahozta apját, s a nagy, fekete köpenybe burkolva eltemette a falu temetőjében. Sírján ez áll:
„A bűn alól, mit nem követtem el,
Uram, mondd, ki oldoz fel?”
Angerer Adrienne a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2016)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
