Marton Árpád: Négy vers
Nagyhét 2019
Európa szíve lángol
most, hogy a Notre Dame-ból
csapdosnak rőt lángnyelvek,
s pokolvörös füstfelleg
száll föl az éjszakába.
Európa, az árva
lobbantott élő fáklyát
az elkomorult égre.
Nem, nem ilyen Nagyhétre
hamvazkodott a lélek.
Hűtlenség, kísértések
és közöny lettek társa,
és most halálra válva
nézi a barbár lángot.
Ilyet csak filmben látott –
s hallani véli a hangot:
megrepedt ércharangok
rekviemeznek az égre
s orgonaszó bőg, hogy még ne!
Hétszáz év hite izzik
most, mikor tenni már nincs mit:
elhagyott templomok száza
tekint a Notre Dame-ra,
s elnéptelenedett falak
árnyékában hamu, salak
utolsót sóhajt: Asszonyunk!
Fohászkodj, míg elpusztulunk.
* * *
Rekviem
Kihűlt réztányér most a Nap.
Krúgatva száll a daruhad.
A fák gyertyákként égnek el,
és rekviemet énekel a táj.
E nap elkárhozásom napja.
Te légy végáldozásom papja,
mélyeszd mellembe késedet,
mert megváltást már nem lelek.
Játssz szívemben végső passacagliát,
melyen kín, kéj, könny és hála jár át,
zengje be e csarnokot.
Majd szép apránkint csöndbe vész,
és elcsitul a szenvedés,
melynek tüzén elégek.
Utolszor erre kérlek.
Nyár derekán
Látod? A nyárfák esti lombján
a búcsú fénye araszol,
s a tornyok vecsernyéző gongján
az elmúlásnak dala szól.
Ez még a forró nyárderék,
mely kábít vad, zsibongó léggel.
De szívedben kitart-e még,
ha a színtelen, szürke éggel
a világ kárhozatba fordul,
köd üli meg a réteket,
s a barna tájon bőszen, zordul
a halál csősze lépeget?
Refrén az Élet című,
el nem dalolt kupléhoz
Nem adok el, és nem veszek.
Nem kérdem: szeret? Nem szeret?
Örökre test-börtönbe zárva
Járok föl-le, s a lelkem árva.
Világra hoztak, sírba tesznek.
Akarom-e? Nem kérdeztek meg.
Emészt a tűz és vonz a láng.
Holtomig űz a másvilág.
Illusztráció: Naplemente (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
