Ari Behn: A kautokeinói varjak
A Finnmark fennsíkon az emberek és az állatok is létminimumra rendezkednek be. Az ilyen vidéken az elsődleges feladat a túlélés. Ugyanakkor ez az elhagyatott, spártai táj az itt lakók előnyére is szolgálhat. A rénszarvasok ki vannak szolgáltatva az embereknek, míg az emberek fennmaradásához elengedhetetlenek az állatok.
Négy óra alatt ért Altából Kautokeinóba a hószánon. A szállodába érkezéskor időt kért a gyúróhoz. Teljesen elmerevedett a teste. A szállodai szobában levetkőzött, fürdőköpenybe és papucsba bújt, úgy ment le a kezelésre. Egy fiatal, világos hajú és csinos nőhöz került. Kezet fogtak. Amíg a nő hátat fordított, levette magáról a köpenyt. Egy pillanatig állt csak meztelenül, majd maga köré tekerte az odakészített törölközőt. Kibújt a papucsából. Felfeküdt az ágyra. A nő megkérte, hogy forduljon hasra. A nyakánál kezdte a masszírozást. Hirtelen elállt a lélegzete. Összeszorult a mellkasa. Félelem fogta el, egészen kicsinek érezte magát.
– Egy korábbi sérülés? – kérdezte a gyúrónő. – Fiatal korában történhetett.
– Ezzel eddig nem volt semmi bajom – nyögte ki nehezen.
– Nagyon megüthette magát. A nyakcsigolyára komoly nyomás nehezedett.
– Tíz éves koromban leestem a fáról. Eszméletlenül feküdtem a kórházban egy napig.
– Kiprovokáltam a traumáját. Elnézést, ha fájdalmat, rossz közérzetet okoztam. Megpróbálom visszahozni a nyugalmát.
A nő megkérte, hogy forduljon hanyatt. Masszírozni kezdte a talpát. Egyre jobban érezte magát.
– Bepánikoltam. Azt hittem, hogy meghalok.
– Nem hal meg. Feloldom a görcseit és megszabadítom a testében felhalmozott fájdalmaktól.
A férfi átadta magát a kezelésnek.
– Nos, hogy érzi magát? – kérdezte az áttetsző bőrű masszőr.
– Nem is tudom. Nem értem, mitől ijedtem meg annyira.
– A test őrzi az emlékeket. Egész életén át elkíséri. A test mindent elkövet, hogy ne hagyja cserben. Hasznos akar lenni. Amikor fájdalom ér bennünket vagy megsérülünk, a test átveszi a fájdalmat és megpróbál a lehető leghatásosabb módon megóvni a bajtól. Mint például a stressz hatására keletkező derékfájdalomtól. Ezek az emlékek görcsökben, elzáródásokban halmozódnak fel a testünkben. Én feloldom ezeket, megadom a testnek a lehetőséget, hogy leszámoljon a rossz emlékekkel.
– Lapp származású? – kérdezi a férfi váratlanul.
– Szakképzett fizioterapeuta vagyok, de hasznosítom a lapp hagyományokat is.
Látta maga előtt a felesége arcát, hogyan reagált volna erre a kijelentésre. Ő is terapeutaként dolgozott, de sosem beszélt neki ilyesmiről, de nem is hallgatta meg a panaszait. Csak annyit mondott, hogy magának köszönheti a sorsát s azt, hogy egy helyben topog. A férfi nem tudott további érvekkel előhozakodni a veszekedéseikben. Belefáradt. Azért jött most Kautokeinóba, hogy választ találjon mindenre. Meg akarta érteni, hogy miért futott zátonyra az élete, miért nem tud normálisan élni, és mitől ment tönkre a házassága.
– Nincsenek további érveim – mondta félhangosan a férfi.
– Tessék? – torpant meg mozdulataiban a masszőr.
– Semmi – mondta zavartan. – Nagyon ügyes a keze.
A férfi gondolatai a nagyapjára terelődtek, a szülővárosában eltöltött napokra. A nagyapja tanította meg arra, hogy figyeljen, és hallgassa meg a körülötte lévő embereket. Ott, a város sétálóutcájának a végén elterülő parkban. Ez jutott most eszébe, Kautokeino egyik padja. Nagyapja figyelmesen hallgatta, míg mások kibeszélték magukat, elmesélték történeteiket, megnyíltak egy hosszú, egyoldalú beszélgetés erejéig. Maga is követte a példáját, szívesen hallgatta mások történeteit. A tévében dolgozott, dokumentumfilmeket készített. Nem bánta meg, de ez elvonta a figyelmét arról, amit már egész fiatalon eldöntött magában. Író szeretett volna lenni.
Feküdt a szállodai szobában és sírt. Ezt a masszázs utóhatásának tudta be, bár fogalma sem volt arról, hogy miért folytak a könnyei. Felszabadítóan hatott rá. Nem vette önsajnálkozásnak. Csak attól félt, hogy a szomszéd szobában lakó Ola meghallja. Ola a legjobb barátja, és alighanem az egyetlen.
Úgy látszik, elaludt. Az ébresztőóra csörgésére ébredt. Felkelt az ágyból. A bárszekrényből kivett egy kis palackot. Egy hajtásra kiitta a savanyú bort. Lezuhanyozott.
Oslóból egy baráti társasággal ment Altába. Másnap reggel motoros szánokat béreltek, hogy megismerjék a Finnmark fennsíkot. A közös vacsorát már Kautokeinóba tervezték. Fekete inget és öltönyt vett fel. Évek óta nem volt rajta fekete ing. A tükörben ellenőrizte magát. Semmi sem maradt a fiatalkori vonásaiból. Abból az időből, amikor munkába állt a televíziónál. Megőszült és elhízott. Ez most vicc vagy tragédia? Nem tudta eldönteni. Még jó, ha ez is, az is.
Ökölbe szorította a kezét, és belebokszolt a tükörbe. Meglepően könnyen tört darabokra, szinte hangtalanul. Üvegszilánkok hevertek szerte-szét. Maradt a keretben is. Megsérült a keze. A vért lemosta a kagylóban. Elsősegélyládát keresett, és leragasztotta a sebeit. Túl sok zselét kent a gyérülő hajára. Túl sok kölnit spriccelt a nyakára. Szégyellte magát. Nem az összetört tükör, hanem a sírás miatt.
Ötfogásos vacsorát fogyasztottak. Pezsgőt, vörösbort és sört. Végül fehér bort, gyomorkeserűt és akvavitet. A közös élmények kapcsán számtalan lehetőséget találtak a koccintásra. Senki sem csitítgatta őket, senki sem reklamált a hangoskodásuk miatt. A kautokeinói szállodában rajtuk kívül nem tartózkodott senki.
– Pokolian jó haver vagy – koccintott Olával.
– Jó nagy távot tettünk meg a mai nap – válaszolt Ola.
– Keményen hajtottam. Csakúgy, mint az utóbbi években.
Nem felejtette el a sírást a szobájában, de a barátai társaságában kicsit jobban érezte magát.
Trym szemet vetett a felszolgálólányra. Ő maga is.
Az idők folyamán összeszedett némi gyakorlatot e téren, és úgy érezte, hogy neki van nagyobb esélye. A lány szeme mindahányszor felcsillant, ahányszor csak hozzászólt.
A függönyök nem zártak olyan jól, hogy kirekesszék a reggeli világosságot. Teljesen ébren feküdt az ágyban, annak ellenére, hogy még hat óra sem volt. Egy nő feküdt mellette. Egyáltalán nem meglepő, ismert szcenárió. A felszolgálólány visszautasította az ajánlatát, egy más valaki elfogadta. A masszőr, akivel a kezelésen találkozott először. A szálloda halljában futottak össze. A nő hatvan kilométerre lakott Kautokeinótól, ezért ő is itt szállt meg. Jósolt a férfi tenyeréből. Megállapította, hogy egy szerencsétlen flótás.
Felkelt az ágyból, s amilyen csendesen csak lehetett, kiosont a fürdőszobába és felöltözködött. Egyberészes téli motorosanorákot húzott magára, kesztyűt és sapkát vett fel. Kilépett a folyosóra, befűzte a bakancsát. Nincs szüksége a gondoskodásomra, gondolt vissza az ágyban maradt nőre. Nem áll módomban befolyásolni a történteket.
Elment a porta előtt, kiment a szállodából. Négy varjú röppent fel a kijárat közeléből. Károgva távolodtak tőle. Megállt, utánuk bámult. Megfordultak, közeledtek feléje, majd leszálltak a parkolóban várakozó motoros szánok közelében. Ő is oda tartott. Metsző hideg volt a világos ég alatt.
Felszállt egy fekete Assaultra, előkereste a kulcsot és beindította a motort. A fényes tollazatú, koromfekete, csillogó szemű varjak nem mozdultak, csendben tanulmányozták a mozdulatait.
Elindult az Alta folyó irányába. Egy lelket sem lehetett látni a környéken. Nekiiramodott, már százötven kilométer óránkénti sebességgel repült a havon. Remegett, rázkódott alatta a járgány. Érezte, hogy jóval túllépte a biztonságos sebességet. Az Alta folyó jéggel borított, hepehupás fehér autópályához hasonlított. Nem fékezte a járművet. Fel akart szabadulni a kontroll alól. Ezt kérte tőle a felesége is. Számtalanszor. És a masszőr is. Gázt adott, gyorsított. A lánctalp és a kormányzó sítalpak igyekeztek egyensúlyban, egyenesben tartani a motoros szánt. Elképzelhetetlenül szerencsésen vette a jeges akadályokat. A kormány őrületesen vibrált a markában. Erre vágyott, ennek az érzésnek akarta kitenni magát. A végsőkig elmenni, addig a pontig, ahol már nincs uralma az események felett. Ezért jött ide. Megállíthatatlan volt.
Ekkor fedezte fel megint a varjakat. Minden különösebb nehézség nélkül tartották a tempót a motoros szánnal. A sebességmérőre pillantott. Nem hitt a szemének. A négy varjú játszi könnyedséggel húzott el mellette, majd hirtelen visszafordultak. Károgásuk egyre elviselhetetlenebb lett. Ez volt az a pillanat, amikor végképpen elvesztette a kontrollt.
Kovács katáng Ferenc fordítása
Ari Behn (1972–2019) norvég író, közéleti szereplő. Az Oslói Egyetemen szerzett mesterfokozatot vallástörténetből. 2002-ben vette feleségül Märtha Louise norvég hercegnőt. 2016-ban elváltak, de három kislányukat közösen nevelték. Első kötete 1999-ben látott napvilágot (Rohadt szomorú, Nagyvilág, 2007). Eddig három regénye jelent meg. Drámáját 2011-ben mutatta be egy norvég színház.
Ari Behn utolsó előtti kötetében (Tiger i hagen, Kolon Forlag Oslo, 2015) tizenegy elbeszélés szól az erőszakról, az életről, a halálról, a haditudósítókról, a menekültekről, Breivik áldozatairól, a magányról s a szerelemről. A feszesre húzott precíz és poétikus szövegek belső kalandra hívják az olvasót. Nem kell azonosulni velük, de érdemes elmerülni bennük.
(kkf)
Illusztráció: a hívás
Ezek is érdekelhetik!
Középkori örmény kanciók II. (Zsigmond Benedek fordításában) →
Werner Aspenström verseiből* →
49 fej a tükörben (Paul Emond elbeszéléseiből) →
