OPEN 8. – Gelléri Andor Endre
Mit radírozzunk ki és mit nem az életünkből? [1]
Táv irat: tudodmiazatündérirealizmusstopgellériandorendretudtastop
Az egyik téli estén, kissé kapatosan, hazafelé ment [Gelléri Andor Endre], mert a villamosok nem jártak, ezért gyalog a téli Margit-hídon. „A villamosok már nem jártak, az egész behavazott híd, ameddig a szem ellátott, néptelen volt, mindössze a túlsó járdán ingadozott Buda felől Pest felé jövet egy magányos, ugyancsak beszeszelt alakzat. Ez hirtelen elcsúszott, elesett. Gelléri megállt. – Hoppá – kiáltotta át, diadalmasan hahotázva a túlsó járdára. – Ön seggre esett! De alig hagyta el a szó az ajkát, ő maga is elcsúszott, s a fenekére ereszkedett. Ketten ültek most már a téli éjszakában a néptelen Margit-hídon, az egyik az egyik járdán, a másik a másikon és a havas úttesten át szemrehányóan nézegették egymást. Ma is ott ülnek, ha meg nem haltak.”
De nem ülnek, mert meghaltak. Gellériről tudjuk, hogy mikor és hol. 1940-től az akkor már sokat betegeskedő írót zsidó származása miatt egyre gyakrabban hívták be munkaszolgálatra. 1944-ben az ausztriai Eigenauban teljesített szolgálatot, innen 1945-ben a mauthauseni, majd a günskircheni koncentrációs táborba került. A tábor felszabadulását ugyan még megélhette, de gyenge szervezete a flekktífusszal már nem tudott megküzdeni, s 1945 májusában, egyes források szerint 10-én, mások szerint 6-án vagy 20-án az ausztriai Wels kórházában meghalt.
*
Május 10-én, tegnap késő este dokumentumfilmet láttam a világháború befejezéséről, mert 75 évvel ezelőtt a németek feltétel nélkül megadták magukat, ma egy rövid emlékezést olvastam arról, hogy 75 éve halt meg Gelléri Andor Endre. Régóta készülök írni róla, mert az első könyv, aminek fotózására felkértek 1971-ben Vargha Kálmán Gellériről szóló könyve volt az Arcképek és vallomások sorozatban. Óbudát kellett fényképeznem, a Tímár utcai házat és udvart, a több évtizede ott sorakozó hatalmas (üres) páncélszekrényeket, a hagyatékokat: kéziratokat és emlékeket: mindent, amit az özvegy elém rakott.[2] Ez a könyvem valamikor eltűnt, ezért újra megvettem, de annak is lába kelt. Hol, mikor, nem tudom! De bennem él egy kis darab az íróból, akinek emléke a köztudatban mára nagyon elhalványult. Ezért is szólok róla, hisz jó író volt, nagyon jó novellista.
Páncélszekrények a Tímár utcai ház udvarán
1906. március 30-án született Budapesten, a Keleti pályaudvar közelében levő „Nyolcház” egyikében, ahol vasutas családok laknak (VIII. Kerepesi út 3, I. em. 6,). Anyja, Gelléri Józsefné Franki Sára az anyósánál van vendégségben, amikor a gyerek megszületik. A család eredeti neve Grünfrut, de az író születése évében az apa is, a nagyapa is már a Gelléri nevet viseli. Születése történetét anyja elbeszélése illetve a családi hagyományok alapján A vasutasházban című novellájában írja meg. Egy részletét idézem:
„Apám éppen a tűzben dolgozott, amikor a hírnök megjött. A kicsorbult vágókat kovácsolta; szőke haja alatt lámpaszín fényben tündöklöttek az izzadságcseppjei. Egy vágót az üllőre szorított a vasfogóval, amikor meglátta a jövevényt. Azonnal kiengedte a tüzesített acélt, s a fogót kiejtette a kezéből; ellenben magasra kapta a kalapácsát, s a hírnök feje fölé vitte: – Fiú? – ordította ujjongó és rettenetes hangon.
Bár a küldöncnek bemagyarázták, hogy mondjon először lányt, a báva ember elfelejtette a tanítást, s védőleg maga elé kapva a karját, duzzogva mondta:
–Hát persze hogy fiú, de azért még nem köll engem agyonütni.
– Fiakkert! – rivallta erre az apám, s amennyi inasa volt, az mind kiugrott az utcára, szétordítozva: – Fiákkert! fiakkert! – S mikor egy odagurult, apám ölébe vetve a ráverőkalapácsát, munkaingben és kék nadrágban beleült, s a nagy nevetéstől nem tudta megmondani, hogy hova vigye őt a kocsis.
Két inas ugrott a bakra; a harmadik pedig a kocsitengelyre ült; a hírhozó a járda szélén szaladgált a vágtató lovak után.
A Rákos utcai műhely ajtaja eközben tárva-nyitva maradt; eleinte csak a cégérül szolgáló vaskulcs és kalapács őrizték meg szerszámjait; később arra jött egy Mikuska nevű kedves, kakastollas fövegű rendőr, s jó barátságból addig vigyázott ottan, míg csak az egyik inas vissza nem loholt a műhelykulccsal. Majd krétát húzva elő a zsebéből, ráírta a vasajtóra: – Gyerekszületés miatt zárva.
Amikor ez is megtörtént, én már hunyorogtam a beszűrődő márciusi napfény hatása alatt, majd tej után kezdtem zokogni; és amikor jóllaktam, úgy aludtam anyám keblén, ahogy ez a szelíd Mária-képeken is látható.”
*
A szülők ekkor még a VII. kerületben, a Garai utcában laktak, az apának, Gelléri Józsefnek a Dob utcában egy üzlettársával közösen volt lakatosműhelye. Apja kívánsága az volt, hogy Gelléri is ebben az üzletágban helyezkedjen el, emiatt a pénzszekrény, Óbudához hasonlóan, visszatérő motívum lett írásaiban.
A Szállítók című novellájában, mely talán legismertebb műve, az apja cége jelenik meg képletesen, nagyon leegyszerűsítve egy szállítókocsival és néhány kézi pénzszekrényt szállító fiatalemberrel. Az 1929-es nagy gazdasági válságban az apja cége tönkrement. A műhelyüket ki kellett adni, és megrendeléseket sem kaptak már. A novellában a gazdasági válság közepén
az utca emberéből veszik fel egy a munkanélkülit. Egy alkalmi munkás, a novella elbeszélője, is így kerül a csapathoz. Az egyik betonos pénzszekrény szállításánál felvesznek két embert is. Az egyik egy hangos, köpcös fiatalember, a másik pedig egy nyurga, halk szavú, szemüveges ifjú. Az író valószínűleg magát formázta meg ebben a novellában. A történet fordulópontja Frey, a ház módos lakója. Ez egy beszédes név, mert a skandináv mitológiában Frey a béke istene. Ő teremti meg a pillanatnyi békét a fent és lent közt. Ebben a műben is rengeteg szimbólumot találunk Gelléri életéről. Ő, mint alkalmi munkás jó volt a betonszekrény felcipelésére, de ő másra hivatott, a művészek nyelvén tud igazán beszélni, nem a fizikai erő az ő világa. Ezért is megy el miután megkapta a két pengőt.[3]
*
Gelléri sokfelé és sokféle munkával próbálkozott. Volt pl. géplakatos, hivatalnok, ügynök, és, mivel elvégezte 1923 és 1926 között a Budapesti Technológiát, gyárrajzolóként is dolgozott. Már diákévei alatt írni kezdett, és Az Est c. lap szerkesztőjéhez, Mikes Lajoshoz is felvitte munkáit, aki megdicsérte, de nem közölte írásait. A nagy áttörés 1924 nyarán következett be, amikor is Az Est leközölte Gelléri novelláját, a Trombitálnékot. Gelléri ekkor még csak 18 éves. Ettől az időtől az irodalom nagyjai vigyázták minden lépését: Füst Milán, aki benne találta meg szellemi fiúgyerekét, Osvát Ernő, aki megnyitotta előtte a Nyugat kapuit. Stílusát Kosztolányi „tündéri realizmusnak”, Németh László „álommal beoltott realizmusnak” nevezte. Az utolsó két novellája az Illyés Gyula vezette Magyar Csillagban jelent meg 1942-ben: A háló és a Pandoleon c. novellák.
A HÁLÓ (részlet)
S így történik velem valami csoda is. Egy pók esik egyszer a kalapomra, s azt haza is viszem. Leteszem a kalapom, s a pók ott üldögél rajta, s látom, fázik; mert nincs befűtve a lakásom. Befőtök hát, csak úgy pukkad a kályha, s a pók megmozdul, nyújtózik, mászkálni kezd, és mintha örülne annak, hogy ily kellemes helyre jutott. Nem megy el az asztalomtól, amikor vacsorázom. S bort iszom, az ujjamra szalad. Cseppentek egy kicsit a kézfejemre a kadarból, s a pók beleáll. Fütyülni kezdek, s a pók elkezdi emelgetni a csudavékony lábacskáit, s ide totyog – oda totyog. Mintha csak táncolna.
S amikor lefekszem, odajön az ágyamhoz, felmászik a plafonig, s elkezdi egy szálon hintázni magát, mintha a dajkám volna, ringatni akarna. S én finoman is alszom. Nem riadozok, mint máskor, nincs nehézkes álmom; alszom, mint az édesanyámban egykor.
S mikor felébredek, hát azt látom, hogy körülfog egy fátyol. Hogy be vagyok én szőve finom hálóval, ezüst csomócskákkal. Na, a kis pók jól betakargatott. S mellettem egy szép fiatal asszonyka fekszik és horkol. No, megérintem a hálót, igaz-e vagy álom? S megérintem a hölgyecskét is, hideg-e vagy meleg? Meleg az a csendesen szuszogó. Sőt, amint jobban megnézem, látom, hogy ez bizony a házból való asszony, a földszinten laknak, s az ura dohánygyári ember. Hát akkor ezt nem az álom hozta ide mellém, a háló alá? Ezt én megcsíptem a szememmel, vagy talán a pók vezette ide hozzám?
S már mindegy, hogy mikor ébred fel a kedves, mert oly kellemes a teste mellett melegedni. S oly szép az erős világban az arcába bámulni.
S most főzök neki olyan kávét reggelre, s kiszolgálom úgy ezt az asszonyt, hogy amíg csak él, könnyes szemmel mondja: – Egy úri festővel reggeliztem!
Moccanni nem akarok; eltépődne a háló. Ámbár zörgetnek nálam; ha ugyan igaz? mert már sok mindent nem hiszek el az egészből. Hátha a halálomon vagyok, s azért kísérnek ilyen szép képzeletek? S hátha egy vénasszony zörög, aki hideg krumplit hoz nekem, s azt mondja: – Pucc a sírba, Pirók!
E helyett lámpással bejön Knell, az óbudai szatócs, és azt mondja:
– No nézze…
Hogy kinek mondja, azt nem tudom. De az ajtó mögött is van valaki; hallom a köhögését. S mondja is az ajtó mögötti: – No látja, hát itt van az én Annuskám. Az én Annuskám. Idefújta a szél.
S bejön, gyertya van a kezében… – Gyere, kis Annuskám vissza – szólítja szelíden, s az asszony megmozdul. Hát elmegy igazán?
Mert úgy elmegy az édes, ahogy az álom. Megy a gyertyafény után lehunyt szemmel, mint aki álmodik.
Én pedig itt állok a sötétben, s kicsit gondolkozom a dolgon.”
*
Déry Tibor a már idézett visszaemlékezésében írja, hogy a következő mondatot szögelné a Gelléri mű kapujára, s e visszaemlékezések fölé is: Jaj, az élet olyan nagy folyam, s minden habnak története van. „Nem félnék a mondat tartalmi banalitásától, tudván, hogy a közhelyek fogalmazzák meg a leghűségesebben az emberiség tapasztalatait, s egyben erkölcsi kódexét is, s nem riadnak vissza a félgiccses kifejezésbeli banalitástól sem („az élet folyam ”), mert a mondat második felében („minden habnak története van”) egyszersmind lelepleződik az a mesterfogás is, amellyel e nagy író végrehajtja sajátlagos varázslatait: kirobbantja a tükörből a tükörképet, a valóságból az álmot, az élet elviselhetetlen nyomorúságából a szépséget.
Hogy felmérhessük a mondat értékét, helyezzük vissza az eredeti kontextusba. Rögtön elveszti szürkeségét. Mert nem az író mondja, akinek a szájában banalitás volna, hanem egy magányos, beszédes fiatalasszony elmélkedik emígy, aki meg szeretné osztani friss anyai boldogságát az egész világgal, s a szomszédban lakó ismeretlen asszonykával társalog – képzeletben. A köznapian megformulázott köznapi igazság egyszeriben hitelesen elsőszülötté és ragyogóvá válik attól, hogy megtelik a kis kíváncsi fiatalasszony üdeségével: »A fiatalasszony mindenre olyan kíváncsi… Például a szomszédban is van egy ifjú házaspár – hogy élhetnek azok? akkora náluk a csend. Pedig a falak a két lakás között nagyon vékonyak – modernek –, de ha valaki úgy beszél, mint a szitakötő, surranva, zümmögve… ám a múltkor mégis meghallott néhány szót… milyen kellemes volna jóba lenni a szomszéd asszonykával; megbeszélni a nehéz női sorsot, s a végén nevetgélni azon, hogy ők már nagyságos asszonyok, sőt, ő – a kíváncsi asszonyka – már anya is. – És maguknál – kérdezné –, miért nincs kisgyerek? S amilyen jószájú ez a szomszéd asszonyka, odaát, kifejtené, hogy az emberi élet oly nehéz – bizony-bizony, s a gyerek hátha éppen nő lesz, s a nő sorsa ma egyenesen szörnyűséges, bizony… De azután a kis kíváncsi mégis csak így szólna – miután elismerte a bölcsességet: – Nézzük meg a kiskacsámat. Megnéznék lopva, mint az álmok, s a szomszédasszony így szólna: – Mint a rózsa – és a szívére tenné a kezét. Jaj, az élet olyan nagy folyam, s minden habnak története van.«
Tehát a tétel: az élet folyam, s minden habnak története van. Az író feltehetőn eredetileg csupán a fiatalasszony – s a maga – kíváncsiságának ábrázolására és igazolására fogalmazta meg, s aligha gondolt arra – írói alkatának ismeretéből következtetem –, hogy ezzel az egy mondattal egyben megvetette a novella kompozíciójának alapját. Rosszul mondom, illetve szegényesen, mert nemcsak a kompozíciót határozta meg, hanem felszabadította a pályát az írói mondanivaló számára, mi több, így tette lehetővé a novella megírását. A szomszéd asszonyka, bár csak a fiatalasszony képzeletében szerepel, a novella kezdetének egyik fő alakja, de egyszerre eltűnik a történetből, mint ahogy a hab belesimul a folyamba. Helyében egy másik hab kél, amelynek szintén története van, a kis cselédlányé, aki elhallgatta, hogy odahaza a falujában egy törvénytelen gyereke él. S mialatt az újabb történet elhullámzik előttünk, a fiatalasszony gyöngéd kíváncsisága már újabb habokat idéz s ver fel, egyet a férje elképzelt múltjában, egy másikat a maga elképzelt halála után. Az egész felszín állandóan ide-oda hullámzik, egy pohár vízben a tenger.
*
Ami ennek a nagy írónak – mert hiszen a legnagyobb magyar novellisták közé tartozik – az erénye, az egyben a fogyatékossága is: a képzettársításnak a gyorsasága és szertelensége. Értem ezt mind a nyelvi kifejezésre, mind a meseszövésre. Ahol a fantáziája célba talál, ott remekek születnek. Egy emberhez hasonlítanám, aki éjszaka álmában pusztán karjai lengetésével és teste súlypontjának ösztönös finom helyváltoztatásával bármikor fel tud emelkedni a levegőbe s átrepülni Amerikába, de ha ébren egy volán mellé ültetik, menthetetlenül nekimegy a legközelebbi sarokkőnek. Az alvarepülő biztonságából páratlan pontossággal születnek a költői képek, például egy szerelmes, de még ellenálló lány rejtett szűzi haragjának leírására: »Lehunyt szeme alól szivárognak a könnyek, mint a kígyók az alvó virágos kertből.«
Vagy hogy jeleníti meg játékosan, utolérhetetlen gyöngédséggel a könnyű szívvel, fölényesen elviselt szegénységet: »El sem mondhatom, milyen szívvel tértem haza a szabótól, akinek pincéjében a nyomor átalakul macskává, simogatják s eljátszanak vele. «
S hogyan az egyik legnagyobb gyermeki tragédiát, magában a képben is a gyermeki fantázia menetét követve: »De az én apám nem szeret engem – fekete erdő az apám, nincsen benne utam. «[4]
*
Amikor karrierje felfelé indult Az Est-nél, ellenérzéseket váltott ki apjából: „Bolond kis meséket firkál” idézi apját Gelléri önéletrajzi regényében. Apjával való rossz viszonya miatt Gelléri és Mikes között egyfajta apa-fiú kapcsolat alakult ki. 1928-ban Mikes Lajos, Az Est ösztöndíjával négyhetes németországi tanulmányútra küldi, majd Olaszországba is eljut a tehetséggondozói díj által. Miután az első novelláját leközölték, sokáig nem válogatták be írásait, ennek ellenére gyakran járt fel Mikes Lajoshoz, ahol megismerkedhetett a Mikes köréhez tartozó irodalmárokkal: Fodor Józseffel, Tóth Árpáddal, Pap Károllyal, Szabó Lőrinccel. Mikes egyszer a szerkesztőségben váratlanul felbukkanó Móricz Zsigmondnak is bemutatta, aki később Gelléri egyik mentora lett. Ezen írókból került ki később Gelléri társasága, régi ismerősei helyett velük osztotta meg minden gondolatát.[5]
*
„Kérem az olvasót – írja 1970-ben egyik esszéjében Illés Endre—, ajándékozza meg magát Gelléri Andor Endre utolsó novelláinak újraolvasásával. Bizonyítani szeretnék valamit. Például ezzel a novellával: Georgi, a borbély. Ennek a Georginak vak a felesége. Maga Georgi gonosz férfi. Egy este azt hazudja az együgyű asszonynak: a Halál lépett be a borbélyműhelybe, hogy megborotváltassa magát. A vak feleség jelenlétében társalgást is rögtönöz a félelmetes látogatójával, majd hirtelen kiszökik a műhelyből, az asszonyra zárja az ajtót, a vak feleség kettesben marad a sötétben a Halállal. És letérdel, hogy megvallja a bűnét: miért hagyta magát elcsábítani egy ismeretlennel. Kemény, kegyetlen novella.
És ez elmondható Gelléri befejezetlenül maradt önéletrajzi művére, az Egy önérzet történetére. Ez két munkaszolgálati ciklus között íródott. Amikor már úgy érezte, nyugalmát és biztonságát elveszítve, az állandó életveszélyben nincs módja és türelme arra, hogy novelláit kiérlelje és megformálja, baráti tanácsra fogott élete történetének megírásába. Úgy gondolta, ha naplószerű kötetlenséggel rögzíti emlékeit, a szüleivel, gyerekkorával, ifjúságával, egyénisége kialakulásával kapcsolatos gondolatait, az később, nyugodtabb körülmények között hasznos forrásanyagként szolgálhat egy életrajzi regény megírásához. Függetlenítve magát a szerkesztés szigorú fegyelmétől, nem sokat törődve anyagának arányos elrendezésével, sem írás közben feltörő indulatainak racionalizálásával, szabadon és kötetlenül akarta megírni élete történetét. Szertelen, nyugtalan alkotás: egy lélektani nyomozás, amely az önmagát megtisztító szándékkal íródott. Hol erről, hol arról a pontról kiindulva kíséreli meg tisztázni jelene és múltja megoldhatatlannak látszó problémái (ötletszerűen válogatva a kiindulópontokat), módszere valójában nem más, mint következetes lélektani oknyomozás, vívódások és önelemzések sorozata.”[6]
Nehéz, mondhatni 18 éven felülieknek való, kegyetlen olvasmány.[7] Én így emlékszem erre a műre, mert nyomasztó hatással volt rám. Hiszen ez egy kegyetlen szembenézés múlttal és azzal az apával, aki nem szerette és nem becsülte őt, és akit ő sem szeretett. Tükörbe nézés, elszámolás a múlttal? Aki hozzá kezd, vértezze fel magát.
Az önéletrajzi könyv hangulatával pont ellentétes a befejezése, pontosabban a vége, mert csak megszakad a kézirat. Velencében vagyunk, ott álmodik az író: „S ha az ember hisz abban a jogában, hogy érdemes élnie, akkor már író is.
Félálomban hallgatom a Campanella kongatásait; kínosan, forgolódva múlik az éjjel. S csak amikor az ég királynője megfordul, hogy a hold helyett a másik szemével nézzen a ragyogni kezdő tetőkre…ebben a soha nem látott világosságban jön meg a bátorságom arra, hogy elszundítsak.
Egyszer, ha időm lesz a szentek életével foglalkozni, még ráakadok ennek az éjjelnek az igazi magyarázatára.
Már ez az analógia is megmutatja, hogy ismét fontos lettem önmagamnak; a szentekhez hasonlítom magam, pedig mindössze csak egy novellát írtam, s alaposan bekávéztam, hogy pestiesen fejezzem ki a dolgot.
S még ma is szégyellem azt a pár botor sort, amit azonnal elküldtem Gellért Oszkárnak, hogy higgyen bennem! Később nemegyszer kértem már arra, hogy legalább azt a nagyképű Resurrexitot radírozza ki a postaládába ejtett velencei lapról.”
[A kézirat itt megszakad.]
*
Sorsa, élete hasonló volt, mint Radnóti, Szerb Antal, Halász Gábor, vagy Sárközi György sorsa. Ők részét képezték az egységes magyar irodalomnak, s mivel zsidók voltak, munkaszolgálatosként táborba kellett vonulniuk, majd ott, vagy az erőltetett menet közben elpusztultak vagy agyonlőtték őket. „Gyakorta mondják, hogy a holokauszt áldozatainak száma nem hatmillió – írja méltatásában Kosztopulu Eszter –, hanem egy meg egy meg egy…Gelléri is ezen egyesek közül való.”
Jól ismert, hogy „inter arma silent Musae”, a háborúban hallgatnak a múzsák. De most nincs háború, csak csatazaj! Ebben a zajban, hogy ki hová tartozik, ki ilyen meg olyan, ki a kánon része és ki nem, alig lehet meghallani Gelléri Andor Endre hangját.
Ha azt kérdezték a valaha ifjú, ma már 70 éves íróktól, hogy ki volt a példaképük, a mesterük, ilyen választ kapunk a legtöbbször: Mándy Iván, Ottlik Géza vagy Mészöly Miklós. Emlékeim szerint Gellérit senki nem említette. Most, hogy újra olvasom, eszembe jut egy jól ismert név, egy nagy író: Lázár Ervin. Mintha távoli rokonok lennének: mindketten realisták voltak és álmodozók – tündéri realisták.
[1] Vargha Kálmán könyve, Déry Tibor idézendő vallomása és Kosztopulu Eszter: Gelléri Andor Endre, a tündéri realista tanulmánya alapján készül ez az írás. In www.hdke.hu› Gelléri_Andor_Endre_Kosztopulu Eszter
[2] 1923-ban költöztek a III. ker. Tímár utca 24-be, az apa itt rendezte be lakatosműhelyét, illetve páncélszekrény-készítő üzemét.
[3] Déry Tibor: Gelléri Andor Endréről – Emlék és vélemény. In Kortárs, 1965.1. 48-55.
[4] Déry Tibor: i.m. 48-55.
[5] Kosztopulu Eszter: Gelléri Andor Endre, a tündéri realista.
[6] Vargha Kálmán: Utószó. In Gelléri Andor Endre válogatott művei. Bp., 1981. 857.
[7] Hasonló, nyomasztó olvasói élményem volt, amikor „a lélekben kárvallott” Kafkának a Levél Apámhoz című, a Nagyvilágban megjelent vallomását olvastam.
Móser Zoltán
Illusztráció: Open (Móser Zoltán rovata)
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 50. – Shakespeare: Szonettek →
OPEN 49. – AKI ÉREZTE ISTEN IGÉJÉNEK ÉHSÉGÉT →
OPEN 48. – Aki kereste az igazságosság igazát →
