2650 – Fazekas István, Payer Imre, Tőzsér Árpád
Fazekas István
Följegyzések a 130. zsoltár fordítása közben
Az emfatikus költői nyelv és a parallelizmus egymással szervesen koherens. Ugyanakkor az egyidejű grammatikai, logikai, ritmikai és szemantikai kapcsolat a versben mindig olyan nyelvi erőtereket képez, melyekben a szavak jelentéstöbbletének hullámmozgása folyamatosan interferál. Ily módon a vers mondanivalója, üzenete minden esetben többrétegű lesz, s értelmezési lehetőségeiben az olvasó (vagy hallgató) személyisége, aktuális sorsalakulásának kérdésfelvetése az átlagosnál lényegesen nagyobb szerepet kap. A gondolatritmus paralleljei a főhangsúlyok mellett sokszor az emfatikus hangsúlyokat is felerősítik. Ilyenkor az is előfordulhat, hogy az esetenként felbukkanó kontraritmusú sorban hangsúlyváltás történik, s az addigi emfatikus hangsúly főhangsúlyúvá lesz. Ez a jelenség nemcsak egyes zsoltárokban, hanem egyes népi imádságokban is – melyeknél a parallelizmus membrorum meghatározó – tetten érhető. Mi lehet ennek az oka? Sokan az emfázisnak a szórendre való szintaktikai hatásával magyarázzák ezt. Ám a szórend megváltozása nem vonja feltétlenül maga után a főhangsúly megváltozását is! Ami ilyenkor a nyelvben, pontosabban szólva a vers világában történik, az a valóságban körülfonja, beindázza a szívet, ezért én ezt az okot a zsoltárok vonatkozásában az Istennel való párbeszéd konkrétságában látom.
*
Formakritikai, verstani szempontból mindig komoly fejtörést okoz, amikor a jelentéspárhuzam egy-egy zsoltárban csak töredékesen fordul elő. Mire is gondolhatunk ilyenkor? Arra, hogy valamilyen redaktori hiba vagy más ok miatt megtört volna a tartalom és forma egysége? Vagy maga ez a hézagosság a szándékolt forma, mely tökéletesen illeszkedik a költői tartalomhoz? Meggyőződésem, hogy nagyot hibázik az a zsoltármagyarázó, aki ez utóbbi kérdést figyelmen kívül hagyja! Mert hiszen mire is figyelmezteti a zsoltárszerzőket maga a zsoltáros? A 47. zsoltár 8. versében ezt olvashatjuk: זַמְּר֥וּ מַשְׂכִּֽיל, azaz: bölcsességgel zsoltározzatok! Kölcsey Ferencet nemzeti imádságunk írása közben leginkább a 130. zsoltár inspirálta. Mindaddig, míg Erkel meg nem zenésítette, a 130. genfi zsoltár dallamára énekelték.
*
Soha nem foglalkoztam volna műfordítással, ha kényszerű és oktalan meghurcoltatásom során egy pillanatra fel nem tárult volna előttem a világ legsötétebb és legfojtóbb szakadéka: a konkrét embertelenség. Nagyot dobbant akkor bennem a szív, mert belém sajgott: a fordításhoz a nyelvtudáson túl szükséges annak az irdatlan mélységnek a megtapasztalása, melyben a szavak is halál-országba lógatott kötélhágcsók. Hiszen fordítás közben érthetjük meg leginkább: a belső mélységből az ember nemcsak fölfelé tud kiáltani, hanem lefelé tekintve elérheti azt a határhelyzetet, ahol elfogy minden lehetősége, mentsége, és ebben az állapotban – ott, a lét és nemlét közös szakadékában – megérezheti Isten megmentő kegyelmét. Olyan mondatok ölelték körül és simogatták meg a lelkemet, melyek több ezer évvel ezelőtt hangoztak el. Talán éppen ott, ahol a Napút festője is bolyongott.
Payer Imre
A NAP ÉS AZ ÚT
Égi terepasztalon aranyvonatként robog körbe-körbe a Nap. Hány Nap van a Mindenségben?
Nekünk, régi-régi, ptolemaiosz-embereknek csak egyetlen egy. Ő utazik a földünk körül, ami természetesen lapos és mozdulatlan. Innen néznénk farkasszemet a nagy jelenséggel, ha mernénk. Ahab kapitány azt sziszegte Starbucknak, a csillagbuktatónak, hogy a Napot is megütné, ha az megsértené. Egy indián törzsfőnök pedig párviadalra hívta ki. De a Nap csak robogott tovább. Ragyogott és nevetett a sötétség hősein. A Nap-hős nem más, mint Odüsszeusz, az ő útjai még az Alvilágban is fényesek. A Nap egy mellékutcába somfordál, aztán kirobban az országútra. Vad motoros, totál betépve. Alkony előtt félórával merengőn, éppen szemben velem, ráfordul egy másik útra, és gurul felém, ő, a hatalmas Nap. Pillanat alatt érzem, érdemes élni! Bármi történik, lesz, jön jövő. A hatalmas ragyogás betölti a látást. Maga a remény! Meglehet, a Napnak is megvan az ő girbegurba eszejárása, amit senki se sejthet. Csak a libanoni cédrus. Más a Napnak az útja és más az emberé. A kettőt csak a Libanoni Cédrus kötné össze, de hallgat, mint a hattyú a messzi, északföldi tóban. Az ereszkedő Nap, mint világnyi konyhaasztalra – fényabroszt terít a rétre. Aton ragyogáskezei simítják a vándorok útját. Föld. Fény. Tánc. Kör. Végtelen. Kezdődik a fesztivál. A Napfesztivál. Derűs súlya van a közegnek. Csak a lidércfény súlytalan. A Nem-fény ragyogása, a hazug Semmi. Túlgyors váltások rémült maszkon, émelyítő parfüm elszakadt estélyin. Nem ilyen a mostani út. Olyan visszatérő, ami el sem ment. Örök jelen. Ismétlődő most. Milyen jó is lenne, ha afféle útravalóra lehetne kapni egy üveg Nap-palackot, egy doboz Nap-cigarettát, Nap-szendvicset, de leginkább egy pakli Nap-kártyát! Egy-egy kártyalapon ott lenne a Nap-vonat, a Nap-hős, Nap-Aton, a Remény-Nap. Vidám utunkon járnának kézről kézre, körbe-körbe. Égi kártya-asztalon. Játék közben kitekintünk. Nini! Vak Bagoly és Medve, Janis és a barátnője újra az úton. Dehogy haltak bele a privát mámorba! Kiruccantak. Ki a nagy városból, ahol csak a lelketlen lökdösődés pulzál. Itt vannak, itt, velünk. A jó öreg, végtelen úton. Mint alig zárult zsalugáteren decens aranyporral röpköd a napsugár, így biztatva bennünket, legyünk hűségesek életünk limlomjaihoz. Ne vegyük észre, hogy ha kint leszáll az éj, a Nap felkel bévül, elménkben és elektron-útján. Így lészen egyetlen kint és a bent. Amire irányulunk, az vagyunk. Nap és Út – ugyanaz. Átkelve élő húson jutunk a halhatatlan fénybe. Ebbe folynak az idők, mint folyók a tengerbe. Csak ez a tenger nem vízből van, hanem örök ragyogásból. Nem fog kihűlni sohasem, nem robban fel. A gázgömb az űrben igen, de az nem az igazi Nap. Az igaz az egyetlen a Tejnek és a Bornak Útján. Akadhat az életeben egy szoba, amelyben ha felébredsz, szemben a nagy négyszögletű ablakon azonnal a reggeli Nap köszönt. Tiszta ereje betölti a teljes üvegtáblát. Hirtelen felragyog a dolgok mögül. Friss jelenvalóság, ami később a derűsen zsongító délután napsugarának selyme alatt az úti dolgokba rejtőzik. De virradatkor újra felragyog. Körbe-körbe úton – ünnep!
Tőzsér Árpád
A Már és a Még között
Nincs velem csak az ég miljom csillagbarma,
azok körülállnak, körülszomorkodnak, közéjük
illenék zokogó pásztornak – írtam vagy hatvan,
vagy hatszáz?, éve. Ma ugyanazok a csillagok:
ember-állat kimérák, szubhumánok, Rettegett
Cthulhut-ok, Shoggoth-ok, Howard Phillips Lo-
vecraft nyelvi és űri szörnyei, amelyek (vagy
akik?), komoly filozófusokat ihletnek úgyne-
vezett nélkülünk-való-világok ontológiájának
megalkotására. Mintha bizony e talányos, sőt
talmi without-us-world-ök kvázi objektumai
nem éppen úgy a képzeletünk metaforái volná-
nak, mint ahogy az én egykori csillagbarmaim-
-juhaim azok voltak. Arra viszont ezen űr-hor-
ror mindenképp alkalmas, hogy értelmében e-
gyetlen Élő sem képzelhesse magát élőbbnek a
Földet egykor birtokló s aztán az Óceánok fene-
kére űzött, s az iszapban végtelen álmukat alvó
istenszörnyeknél, azaz hogy rémálmaiban a Te-
remtés Invariánsa, az Ember is csak egy legyen
az Űr néma kövei közül. – Hajnal három! Sut-
togások a sötétben! Farkasok órája, múlj gyor-
sabban! Jőjj, jőjj, Nap-bátyánk, hogy az éjsza-
kai tudat őrülten cikázó műholdjából kiszáll-
hassak! – Nem, nincsenek illúzióim, tudom, ha
kiszállok, akkor is csak a huszonegyedik szá-
zad elektromágneses sivatagában találom ma-
gamat, hol foglalkozásom szerint egy részecs-
kegyorsítóban antianyagú verseket gyártok, de
a kiszállás s új nap közti idő-rés még az enyém,
s azon keresztül egykori Erdőhazámra látok, fá-
i közt Szél öcsém s Víz hugom futkos, s (a régi
költő után modern költőt idézve) csillagok tür-
kiz szemével Hannibál hadát, a kimondhatatlan
messze időt nézhetem, s úgy érezhetem, nem
űr- s gépszörnyek, hanem egy Nagy Ismeretlen
Úr vendége vagyok. S az nem lehet, hogy e Is-
meretlen Nagy Úr palotáját, az eget és földet, s
az évezredek alatt felgyülemlett emberi szenve-
délyek és szenvedések, szerelmek, mítoszok,
régi és új istenségek, eszmék, műalkotások vi-
lágát egy bomlott agy vagy egy totális bale-
set nyomtalanul eltüntesse. Egy újabb Transz-
cendentália elemeiként évmilliók múlva is lé-
teznek azok, ha más nem, a zuzmók, az algák
s a lisztbogarak emlékezete menti át őket az űr-
be, s a túlélők úgy vágyakoznak majd e űrszfé-
rákba, akár mi most a mennyegünkbe. – Vir-
rad. A Nap, számtalan mohó sugárkezével Föld-
anyánk domborulatait gyúrja, s az szemlátomást
ifjodik, ráncai csordultig telnek fénnyel, s har-
minckét valódi foggal nevet. Hajnal három és
négy közt Földanyánk, akár a Zeusz ágyába be-
fekvő Héra, már és még szűz. Az emberek fel-
döntve fekszenek, mintegy kívül a léten: elha-
nyagolható tömeg. Nem fertőzik a Földet, nem
keresztezik az ég derekán körbe futó Nap útját.
XX
Illusztráció: 2650-táblakép
Ezek is érdekelhetik!
2650 – Jámborné Balog Tünde, Kovács katáng Ferenc, Sári László →
2650 – Sarusi Mihály, Suhai Pál →
2650 – Bartusz-Dobosi László, Kocsis István, Tárnok Attila →
