Biczó Loretta: Noquindi, egy kisbolygó kalandjai a világegyetemben
(kisregény-részlet)
1. Bevezető
A történetem egészen ötéves koromig nyúlik vissza. Általában nem sok mindenre emlékszik az ember ötéves korából, de ha valami olyan esemény történik, ami nagy hatással van rá, akkor azt egy életen át nem tudja kiverni a fejéből. Legalábbis velem ez így történt.
Már két-három éves koromban felkeltették az érdeklődésemet a csillagok. Anyukám elmondása szerint, ha éjszaka utaztunk, távol a városoktól, és felpillantottam az égre, egy darabig le sem tudtam venni a szemem a csillagokkal teletömött fekete égboltról. Szüleim látták érdeklődésemet, úgyhogy vettek nekem bolygókról szóló gyerekkönyveket, így már hároméves koromra ismertem a Naprendszerünk összes bolygóját, és annyit beszéltem róluk, hogy az ötödik szülinapomra megleptek egy csillagászati távcsővel. Nagyon örültem neki, hát még a szabadban töltött éjszakáknak, amikor órákon át csak kémleltük a csillagokat a teleszkópommal. Néztük a bolygókat, a Szaturnusz gyűrűit, a csillagképeket, a Hold felszínét, nappal pedig a Napot. Izgatottan vártam a különböző csillagászati eseményeket, a szuperholdat, a napfogyatkozást, a holdfogyatkozást, az augusztusi csillaghullást, amikor kiültünk a családommal egy dombra vagy a tengerpartra, és bámultuk az orrunk előtt elszáguldó Perseidák meteorrajt. A bátyámmal mindig versenyeztünk, ki lát több hullócsillagot. Előre összegyűjtöttük a kívánságainkat, tízet-húszat, aztán izgultunk, hogy kinek fog több valóra válni belőle. Amikor pedig szarvasbőgést mentünk hallgatni az őszi éjszakákon, akkor a szarvasok mély hangú éneke adta az aláfestést kalandozó gondolataim utazásához, miközben a varázslatos Tejútra meresztettem a szemem.
Sok szép emlék maradt meg gyerekkoromból, de mégis van közülük egy meghatározó, egy felejthetetlen, ami sosem hagyott nyugodni. Ez a történet abból az emlékből született, és egy kisbolygóról szól. Úgy éreztem, hogy muszáj az aszteroidámat elneveznem: a Noquindi névre esett a választás. Azt nem tudom megmondani, hogy miért, egyszerűen ez jutott eszembe, amikor rágondoltam. Külső jellemzéseként egyelőre csak annyit árulnék el, hogy a felszíne kellemes világoskék színű, fekete bemélyedésekkel, hasadékokkal díszítve. Hogy hol szerezte ezeket a sérüléseket? Ő maga sem tudja, nincsenek emlékei róla. Lehet, hogy nem is sebek ezek, talán hűen őrzik születése pillanatainak titkait, esetleg egy örökség szüleitől, akikre szintén nem emlékszik. Egy ponton pedig színváltós, ugyanis azon a részen a hangulatának megfelelően változik a színe, ami hol zöldeskék, hol szürke, néha apró türkiz tigriscsíkok jelennek meg rajta, de kivételes alkalmakkor élénk smaragdzöld színben úszik. Ez a kis folt a legeslegkülönlegesebb része.
2. Egy átlagos nap reggelén
A napjai ugyanúgy, megszokott ritmus szerint zajlanak.
A mai is úgy indul, mint a többi. Most is találkozik azzal a furcsa alakkal, akinek furcsasága rendkívüli mohóságában merül ki. Eddig akárhányszor találkozott vele, válogatás nélkül evett. Leginkább egy hideg, meleg ételeket egyaránt felsorakoztató svédasztal bőséges kínálatából megállás nélkül csipegető, kiéhezett turistára emlékeztet. Mostanában a reggeli órákban futnak össze, így van szerencséje mindennap végignézni, amint a reggelijét elfogyasztja. Régebben pirkadat előtt, azelőtt pedig az éjszaka kellős közepén találkoztak, de a szokásában semmiféle eltérés nem mutatkozik a különböző napszakokban. Az órarend monoton, az evésen kívül semmi más nem szerepel benne. Talán mindig éhes? Vagy unaloműzés? Az pedig egy másik kérdés, hogyan fér el benne ennyi minden, hiszen magánál jóval nagyobb méretű falatokat is egyetlen pillanat alatt tüntet el, ami egyáltalán nem látszik meg az alakján. Mióta Noquindi ismeri, semmit sem változott. Nem is hízott, nem is nőtt. Látásból már olyan jól ismeri, hogy egy köszönés mindennap kikívánkozna belőle, azonban erre sosem nyílt alkalma, hisz tekintetük még egyszer sem találkozott, mivel a falánk fazon kizárólag a körülötte lófráló, potenciális reggelinek számító járókelőkre szegezi a tekintetét. Meg aztán nem is szívesen hívná fel magára a figyelmét, voltaképpen ő is egy két lábon járó reggelinek számít a szemében. Így inkább biztonságos távolságból mustrálja.
Amikor elhalad a furcsa alak mellett, újabb ismeretlen ismerőssel fut össze. Ez az ismerőse meglehetősen keveset eszik. Vagyis még csak egyszer látta őt enni, nagyon régen, amint éppen a világ valószínűleg legvidámabb teremtését falta fel. Akkoriban szörnyen sajnálta, hogy többé már nem találkozhat azzal a jó kedélyű figurával, aki időről időre képes volt Noquindi arcára mosolyt csalni végtelen derűs megjelenésével. Minden áldott nap, mikor elhaladtak egymás mellett, Noquindinek fülig ért a szája. Eleinte furcsának találta, hogy lehet folyton vigyorogni, aztán megszokta a látványt, majd ő is lelkes mosolygásba kezdett, akárhányszor találkoztak. Még mindig gyakran eszébe jut, főleg, mikor meglátja ezt a meglehetősen étvágytalan ismerőst.
Na és persze ott van az a mókás figura, aki megállás nélkül bukfencezik. Noquindi is szívesen pördülne egyet-kettőt, kipróbálná, milyen érzés, de fogalma sincs, hogyan kezdjen bele. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy azon is elgondolkozott már, ha egyszer sikerülne neki a bukfenc, akkor talán a leállás nem menne, azt pedig egyáltalán nem szeretné. Elég szédítő érzés lehet, ráadásul igencsak megnehezítené a helyzetét; például egy egyszerű dolog megfigyelése is komoly kihívást jelentene. Innen nézve viszont látványos mutatvány.
A figyelme viszont most gyorsan elterelődik, mert éppen Émifobosz ér arra a pontra, amikor olyan közel kerül Noquindihez, hogy súrolja őt, ami hasának csiklandozásában nyilvánul meg. (Émifobosznak neveztem ugyanis azt a kis zöld holdat, aki valamikor Noquindihez szegődött, annak mikéntje nem tisztázott, nincs, aki emlékezne rá, vagy akit erről meg lehetne kérdezni.) Úgyhogy csak annyit tudunk róla, hogy mindennap néhányszor becsületesen megkerüli társát, minden egyes kör alkalmával meg is csiklandozza, gondoskodik jókedvéről. Noquindi szerint azért társult hozzá, hogy sose érezze magát egyedül, legyen egy játszótársa. Persze nem igazán tud vele mit kezdeni, de azért hálás, hogy valaki mindig vele tart, bármerre is jár.
3. A narancssárga
Émifobosz az aktuális csiklandozása végére ért. Ezzel párhuzamosan el is érkezett napjának mindenkori fénypontjához. Megpillantja a birodalmát büszkén irányító, hatalmas trónját méltóságteljesen elfoglaló, erejével tiszteletet parancsoló hatalmas királyt és az ő fényűző uradalmát, ami szinte minden napra tartogat Noquindi számára valami apró meglepetést. Mindig ugyanabból az irányból tekintheti meg, de mégsem unalmas. Olyan terjedelmes, olyan mozgalmas, szüntelen változik. Az örök mozgásban lévő birodalomban oltári a nyüzsgés, kavalkádjában eltéved figyelme. Valami izgalmas felkelti az érdeklődését, mire elmélyülne a részleteiben, megzavarja egy másik jelenet vagy egy új tag jelenléte. A birodalom egészének az idők során készségévé vált a figyelemkeltés. Amikor megszerez egy újabb figyelmet, az egyes tagok könnyed játékba kezdenek vele, ide-oda passzolgatják egymást közt, mint labdát a focisták egy mérkőzésen. Noquindi is legtöbbször így jár, csak ritkán van módja arra, hogy egy-egy jelenetet hosszasabban szemügyre vegyen.
Találkozik ismerős alakokkal és teljesen újakkal is. Mindennap ámulatba ejti a birodalom látványa. Pezseg az élettől, mint egy fiatalos, modern város, ugyanakkor megőrizte autentikus vonásait. Éppen ettől olyan színes és fűszeres. Királyukat a hízelgők hivalkodóan dongják körül, elképesztő ruhakölteményekben díszelegnek. Mindenki, akit a király maga mellé fogadott táncosának, készült valami egyedivel. Döbbenetes piruettező látványa fojtogatja Noquindit, majd éteri táncos könnyedsége mellett lélegezhet fel. Van mindenféle stílus a vizuális feltöltődésre. A finom, kecses táncosoktól kezdve a hajmeresztő mutatványosokig hosszú a lista.
Egyszerre érez csodálatot és vágyakozást iránta. Vágyik rá, hogy részese lehessen fényűző életük tarka mindennapjainak, hogy a pompát átélje, hogy őt is beszippantsa a birodalom szédületes forgataga. Szeretne ő is bemutatni egy táncot, szeretné színváltós foltjával lenyűgözni a királyt, de mindez annyira távolinak, elérhetetlennek tűnik. Legalább, ha közelebbről láthatná, vagy csak megállhatna egy időre… Mindennap arról álmodik, hogy egyszer ő is meghívást kap birodalmukba, vagy talán egy távoli királyság birodalmába, ahol a király megajándékozza egy fellépőhöz illő álomszép ruhával.
Messziről, a nézőtérről a nagy, díszes táncosok ruháin akad meg először a szeme, de milliónyi apró, seregekben, vagy magányosan vonuló, felfedezésre váró táncos is része a kompozíciónak. Mindenkinek megvan a saját feladata és helye a királyságban, a legapróbb részletekre is ügyelve mutatják be királyuknak előadásukat, aki méltán büszke fellépőire. Mindig elégedetten tekintget körbe.
A legközelebbi szelíd táncot járva halad el mellette, finoman forog maga körül. Ruhája ezer narancssárga színben pompázik, hol fényes, hol matt, hol mélysötét, hol vakítóan élénk. Könnyed szoknyája vele táncol, finoman egészíti ki mozgását. Korábban sosem találkozott még ezzel a táncossal. Ritkán kerül ilyen közelségbe egy fellépővel, ekkor viszont az alkalmat kihasználva alaposan megfigyeli ruháik részleteit, mozgásuk szépségét. Elképzeli, amint ő is ott táncol… Ott, a narancssárgával! Örömöt, vidámságot hirdető narancsszínű szoknyájának lágy hulláma egy-egy fordulatnál megtörik Noquindi képzeletbeli öltönyén, könnyed anyaga rásimul elegáns ruhájára. Úgy érzi, a gyönyörű narancssárgával az idők végezetéig tudná járni ezt a táncot. Szépsége, közelsége elvarázsolja. A narancssárga Noquindi irányába fordul, mint aki megérezte, hogy őt nézik, és egyenesen Noquindi szemébe néz. Így még gyönyörűbb! Noquindi szemei mindent elárulnak, nem tudja leplezni előtte, hogy szépsége megigézi, ahogyan azt sem, mennyire nagyon vágyik arra, hogy ő is ott táncoljon vele együtt. Még pár pillanatig mélyen Noquindi szemébe néz, aztán figyelmét táncára tereli ismét, fejét továbbfordítja. Noquindi az utolsó pillanatig igyekszik követni szemeit, pillantását nem akarja elengedni; de nem tud mit tenni. A narancssárga táncát folytatva többé már nem néz Noquindi irányába sem. Hosszasan figyeli még, vár valamire, de már semmi nem történik, a táncos már messze jár.
Ezt a pillantást nem tudja kiverni a fejéből.
Émifobosz csiklandozásával hirtelen kizökkenti Noquindit mámoros gondolatai örvényéből, amihez most nagyon nincs kedve. Persze kedvesen pillant rá, mert megsérteni nem akarja, csak jelenleg kizárólag a narancssárga körül forognak gondolatai, amit egy pillanatra sem akar elengedni. Émifobosz még a csiklandozása végére sem ér, mikor Noquindi már javában ittasan úszik a gondolataiban; egyszerűen nem bírt tovább Émifoboszra koncentrálni. Nem tudja kiverni azt a pillantást a fejéből, annyira mély, olyan tiszta volt. Kérdések kavarognak a fejében, aztán újra meg újra elképzeli a táncot, a kettejükét.
Gondolatai társaságában a külvilágot kizárta, az ismerőseiről megfeledkezett, akiknek köszönni szokott, azokat is figyelmen kívül hagyta. Arra eszmél, hogy a nagy birodalmat is rég elhagyta, fényei már csak a távolból mesélnek. Azonban erről-arról még visszaköszön a király erőteljes ragyogása, van, aki büszkén szórja szét maga köré fényét, hogy elmesélje mindenkinek, mit talált, de van aki, az összest elteszi magának, féltve rejtegeti kincsét, abból mit sem mutat meg másnak.
Ritka nap a mai. A birodalom ma egy életre szóló ajándékkal lepte meg Noquindit, amit eltehet magának emlékül. Megszerezte, eltette, ettől kivételesnek érzi magát. Sokáig emésztgeti még a gondolatot, várja a holnapot annak reményében, hogy a narancssárgát viszontlátja.
Átható sötétség uralja a sivár tájat, amerre most útja vezet. Más érdekesség nem akad errefelé, az egyetlen néznivaló a távolból jól kivehető fénylő foltok, amik minden bizonnyal messzi királyságok. Történeteik filmsorozatként jelennek meg az esti vásznon, hogy némi szórakozást nyújtsanak az unatkozó arra járónak. A vetítés élő közvetítésként indult, de a távolság miatt, mire eléri Noquindi otthonát, a film már a múltról mesél. A történetükbe Noquindi belefolyt, ismeri már szereplőit, szívesen követi az eseményeket. Vannak köztük olyan királyok, akik magányosan uralják a látható univerzum egyes szegleteit, és vannak, akik közeli szomszédságban élnek egymással, így együttesen összeállva érdekesebbnél érdekesebb alakzatokat festenek fel a háttért adó sötét függönyre. A minták nagyrészt állandónak tűnnek, de az esetenként milliónál is több tagot számláló résztvevői, a királyok, folyamatos változáson mennek keresztül. Élik az életüket. Egyesek fénye hol hirtelen felragyog, másoké lassacskán alábbhagy. Néha egyszerűen csak villogni kezdenek, különös szokásaik vannak. Előfordul az is, hogy csak arrébb vándorolnak, a szomszédba költöznek. Vannak, akik társra lelnek, onnantól egy-egy királyságot közösen uralnak. Vannak olyanok is, akik egyszer csak valami áldozatául esnek, így többé már nem láthatóak a filmvásznon.
Ma a gondolatai kissé csapongóak, ezért kevésbé tud odafigyelni a mai sorozatára, hol követi, hol elkalandozik. Így telik ez az éjszaka, ami a fegyelmezetlen gondolatoknak köszönhetően sokkal rövidebbnek tűnik, mint a többi.
4. Egy újabb nap, tele vegyes érzelemmel
A mély sötétség homályát kezdi felváltani a meglehetősen hosszúra nyúlt pirkadat. Egy távolabbi király nyújtja neki ezt a szolgáltatást, a grátisz hajnalt, de nevezhetjük előhajnalnak is. Ma gyorsan elérkezik ehhez a napszakhoz, de még itt is hosszú utat kell megtennie a nappalig, amikor esélyt kaphat egy újabb találkozásra.
Ezen tűnődik magában, amikor arra eszmél, hogy most közelít felé hátulról az az összevissza cikázó, nagy lendülettel pörgő, egyenetlen felszínű, egészen szabálytalan formát öltő alak, aki úgy hadonászik, mintha hanyatt-homlok menekülne valami elől, meglehetősen esetlenül. Noquindi szívesen meg is kérdezné tőle, hogy mi az oka ügyetlen száguldozásának, de úgysem lenne ideje megválaszolni. Mindig is csetlett-botlott, régebben Noquinditől távolabb, az idő múltával pedig egyre közelebb hozzá. Múltkor már olyan közel haladtak el egymás mellett, hogy egy lándzsaszerű szúrófegyverre hasonlító testrészével majdhogynem megdöfte Noquindi testét. Közben volt egy olyan érzése, hogy irdatlan sebességének köszönhetően az ütközés nem csupán sérülést okozott volna rajta, hanem egyetlen másodperc alatt kettészelte volna őt. Ennek megfelelően a legutóbbi találkozásuk nem volt kellemes élmény. Noquindi gyorsan megfeledkezik a büszke királyokról, a táncoló seregekről, még a kecses narancssárga édes, virágillatú pillantására sem gondol most, hanem minden erejével azon van, hogy elkerülje az ügyetlen igyekvővel való karambolozást.
Egyre csak közelít és közelít, pillanatok alatt ott terem előtte. A kisbolygó összehúzza magát, mintha megpróbálna összetöpörödni vagy másféle alakot felvenni, de ez persze lehetetlen. A pillanat elérkezik. A buzogány odacsap Noquindi színváltós foltja mellé, mintha csak arra célzott volna, de az ütést ismét elvéti. Talán éppen az a szándéka, hogy Noquindire üssön egyet, azzal pedig egy akkora lendületet szerezzen magának, amivel képes irányt váltani, így elmenekülhet üldözője elől. Akármi is a szándéka, nagyon rémisztő. Noquindi színváltós foltja is teljesen lesápad, cápabőr szürke színűre változik.
A hadonászó azzal a lendülettel tovább is száguld, közben másokat is veszélybe sodorva csapkodásával. Noquindi azon töpreng, hogy ezt most ismét megúszta, de a következő találkozásuk alkalmával talán nem lesz ekkora szerencséje, bekövetkezik az, amitől tart. Mindemellett az is előfordulhat, hogy a szerencse mellé áll, és többé már nem is találkoznak, mert mire elérkezne a következő alkalom, addigra már rég valaki mással ütközött, ezáltal darabokra hullott, netalán irányt változtatva hét határon túl jár.
Zaklatottsága lassacskán alábbhagy. A kedves gondolatok már az ajtókilincsen csüngenek, türelmetlenül lesik az alkalmat arra, hogy előbújjanak. Az ajtót résnyire kinyitva kukucskálnak, közülük néhány pimaszabb már a résen huncutul besurran Noquindi fejébe, aki boldogan hagyja magát behálózni.
Ezerszer és ezerszer is felidézi a narancssárga táncossal történt találkozást meg azt a pillantást. A kisbolygó teljes egészét áthatja a gondolat. Szereti ezt az érzést.
Újabb ismerős érkezik. Helyesebben, egy seregnyi ismerős. Ez a sereg olyan, mintha rengeteg kisgyerekből állna. Mindig óriási a nyüzsgés náluk: ugrálnak, szaltóznak, sokszor egymásba is ütköznek, amivel egyáltalán nem törődve folytatják a játszást. Vannak köztük kisebbek, nagyobbak, mintha egy egész iskolányi gyerek egyszerre játszana az udvaron, ahol remekül elszórakoznak, fogócskáznak, bújócskáznak, csúszkálnak és hempergőznek. Jó érzés őket nézni, amint láthatóan a külvilággal nem is törődve naphosszat önfeledten bohóckodnak. Viszonylag hosszú időbe telik, míg Noquindi elhalad mellettük, olyan nagyon sokan vannak.
A gyereksereget már majdnem elhagyja, mikor egy feltűnő, piros ruhás vadidegen suhan el mellette. Időnként előfordul, hogy idegenek bóklásznak vagy robognak keresztül az utcában, de nem gyakran tévednek erre mások, kis forgalmú utcában lakik Noquindi, az univerzum egy csendes szegletében éli az életét.
A vidám gyereksereggel való találkozásnak üdítő, a narancssárga pillantásának bódító, a menekülőtől való félelem rossz ízű gondolatai kavarognak benne, mindez együtt pedig egy kaotikus, vegyes érzelmekkel teli nyugtalan állapotot kölcsönöz neki. Ennek könnyítésében barátja, Émifobosz van segítségére, ugyanis aktuális csiklandozásával újra sikerül gondolatait a körülötte történtekre irányítani.
Szemeit az előtte kullogó magányos öregúrra szegezi, aki olyan lassan cammog, hogy szinte alig halad valamit. Botjára támaszkodva sétál egyedül, mióta társa eltűnt mellőle. Előtte ketten együtt élték életüket, koszos, kopott, régi, unalmasan egyhangú ruhájukban szorosan, mindig egymás mellett jártak-keltek. Együtt csodálták a táncosok színes előadását, fejüket egymásra hajtva együtt pillantották meg a hajnali fények első sugarait, az éjszakai sötétségben egymást támogatva botorkáltak, miközben a távoli királyságok történetei kötötték le figyelmüket. Mióta társát már nem látni mellette, az öreg fel sem néz az éjjeli vászonra, oda sem pillant a színpad irányába, ügyet sem vet a körülötte történő eseményekre, senkire és semmire nem figyel maga körül, mindig lesütött szemmel közlekedik. Fáradtan vonszolja testét, aminek sötét, rideg börtönéből nem tud szabadulni…
Az öreget megelőzve még nagyon sok ismerőssel találkozik, mindenfélével; vidámmal, borússal, kedvessel, mogorvával, öreggel, fiatallal, magányossal és társasággal is, ezek némiképp elterelik a figyelmét, de ahogy közeledik az időpont az esetleges találkozásig, egyre kevésbé képes a környezetére koncentrálni. A szíve már készül a találkozásra. Smaragdzöld öltönyét felveszi, frizuráját tükrében igazgatja, visszafogottan elegáns parfümöt permetez magára, idegesen járkál kis szobájában fel-alá. Miközben szíve serényen készülődik, Noquindi feszülten kerülgeti a vele szembejövőket, a nagy étvágyú reggelijére is csak rápillant, meg sem tudná mondani mit fogyasztott ma, csak néz, de nem lát az idegességtől.
A pillanat eljön, a nagy király fénye felragyog Noquindi előtt. A találkozásra készen áll. A műsor javában folyik, a színes fellépők díszes ruháikban nagyszerű előadásuk kellős közepén járnak. A nagy forgatagban Noquindi pillantása zavartan pásztázik körbe. Seregek hada vonul előtte, szinte hallja a táncosokat követő harsogó fúvószenekar ritmusos zenéjét, aminek ütemére egyszerre mozdulnak a tánccsoportok. A dekoratív előadók nagy magabiztossággal mutogatják magukat a sötét háttérben rejtőzködő kíváncsi szemeknek. Noquindi egy ezek közül, viszont őt most csak egyetlen dolog érdekli, hiába áll előtte megannyi nagyszerű táncos, szemei csakis egyvalaki után kutatnak. A minden fellépő és minden egyes ellibbenő ruhadarab takarásából egyszer csak előtűnő összetéveszthetetlen szépségű táncosra vár. Csicsás ruháikkal igyekeznek figyelmét magukra vonni, ám ez most őt inkább zavarja, szemei nem győzik kerülgetni őket. Hevesen kapkodja a fejét, ám ahogy az idő telik, a reménye egyre csökken. A buzgósága odébbáll, nem tudja maradásra bírni. Szíve szomorúan megáll tükre előtt, nyakkendőjét meglazítja, majd kiábrándultan lerogy a székére. Szemei továbbra sem tágítanak a színpadról, amíg a királyság utolsó fényei ki nem hunynak, ő rendületlenül figyel, mindhiába. Ma nem találkozik a táncosnővel.
Fejét lassan előrefordítva azt látja, hogy a botladozó buzogány egy nagy suhintást mér feje fölé, aztán már ott sincs. Ezt megint megúszta. Egy időre megnyugodhat, habár eltérő időpontban futnak össze, így nem tudja előre pontosan kiszámítani az érkezését.
5. A mélyen őrzött emlékek
A napjai így telnek tovább. Mindig, amikor elhalad az ünnepség mellett, keresi a táncosnőt. Emlékei egyre halványabbá válnak, ahogy telik az idő. Továbbra is tartogat újdonságokat számára az ünnepség, azokat szívesen meg is nézi, de amint véget ér az aznapi előadás, úrrá lesz rajta az egyhangúság. A részeges hadonászó rend szerint érkezik, hozza magával az izgalmat is, hol többet, hol kevesebbet, az aktuális ügyetlenkedése mutatja, hogy aznap mennyi van nála. Émifobosz kitartóan csiklandozza, bár Noquindi néha már annyira el van merülve a gondolataiban, hogy csak akkor eszmél, amikor Émifobosz végez a játszadozásával. Megesik, hogy közben észre sem veszi. Az is előfordul, hogy idegesíti, ha éppen másra szeretne koncentrálni, de a világért sem bántaná meg soha.
Türelmetlenül pillant Émifoboszra ‒ aki most is a hasánál játszadozik ‒, mert éppen a feje fölött húzott el egy ismeretlen sietős alak, ráadásul korábban is találkozott már néhánnyal, akiknek pont az ő utcájában kell keresztülhaladniuk, veszélybe sodorva az ott élőket. Elgondolkozik azon, hogy mi lehet olyan fontos másoknak, hogy ennyire sietősre veszik a dolgukat. Az is lehet, hogy veszélybe keveredtek, és most menekülnek, míg üldözőjüket le nem rázzák.
Nem sokáig pihenhet Noquindi a gondolataival, ugyanis még kettő, majd még néhány érkezik belőlük, egyszer közelebb, máskor távolabb haladnak el tőle. Azért az utcában elég ritka eseménynek számít, hogy ennyi idegen megforduljon, ilyen rövid időn belül. Mostanra már egy egész társaság közelít felé, mind-mind ugyanolyan ruhában, mintha egyenruhát húztak volna magukra. Talán kitört egy háború és most ezernyi katona lepi el a várost. A dolog tényleg kezd komolyra fordulni, mert a távolból még rengeteg egyenruhást lát érkezni, mind elszántan tekint előre, rohamtempóban száguldanak egyugyanazon irányba. Az érkező sereg teljesen körülveszi Noquindit, egyesek majd fellökik. Ennek a fele sem tréfa. A kisbolygó igyekszik újból a lehető legkisebbre összezsugorodni, szemeit becsukja, felkészül egy ütközésre. Ha egy ilyen egyenruhás telibe találja, nem sok marad belőle, ezzel tisztában van. Egy darabig vár, mivel semmi sem történik, szemét résnyire kinyitja, hogy kilessen. Azt látja, hogy azóta a felfegyverkezett katonák száma körülbelül megduplázódott, bármerre tekint, mindenhol ott vannak. Ellepték a várost. Noquindit elönti a félelem.
Ekkor oldalra tekint, és végignézi, amint egy tőle nagyobb katona a magányos öregurat teljesen eltiporja. Az ütközés pillanatában az öreg hatalmas erővel robban szét, majd hullik millió darabra. Óriási porfelhőt hagy maga után, amiben egyszeriben megannyi apró kristály csillan meg. Az öregnek minden egyes darabkája ragyog. Színes, tisztán fénylő kristályok díszítik fel az indulatos katonák által megsebzett utcát. Az öreg vastag, koszos ruhája alatt őrizte másoktól vagy magától jól elrejtve hosszú élete csodálatos emlékeit. Talán azért tett így, mert fájdalmat okozott volna elővenni és fellapozni azt a rengeteg kalandot és csodát, amit ketten társával éltek át táncosként vagy bármi másként…
Noquindi a meglepettségtől kiszakad néhány pillanatra a háborúból, felidézi az öreg arcát, gondolatban elbúcsúzik tőle. A szembe száguldó katonák egyre csak felkavarják a csillámló porfelhőt, szanaszét szórják, mígnem az öreg emlékei az utca minden szegletét beterítik. Így eléri Noquindit is. Egy darabka rápattan, végiggördül testén, majd elindul egyedül útjára, egy új útra, ez az egyetlen apró kis részlet. Emlékek millióinak darabkáit hagyta itt, amiből csakis ő és a társa tudná összerakni a történeteket.
Noquindit felkavarják a látottak, szégyent érez amiatt, hogy szinte ügyet sem vetett az öregre. Ha tudta volna, hogy mit rejteget ócska, szürke kabátja alatt!
Biczó Loretta a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Noquindi utazása
Ezek is érdekelhetik!
Noth Zsuzsánna: LÁMPAGYÚJTOGATÓ →
Pataki Edit: Elölről az egészet →
Kiss Panna: Teliholdba fulladva →
