Lajtos Nóra: októberi dallamfutamok
megtanultam járni a húrokon,
csellótestem karcsú, mint a február,
kosárba gyűjtöm a gesztenye-
hangjegyeket, s közben hallgatom,
amint a levelek zörögnek a fán.
hullámzó dallamtenger vagyok,
a partok ütemvonalai elsodródnak
a térben, de minden szünetjelbe
belekapaszkodom, hogy ne kelljen
nagyon-nagyon félnem.
zongoraszó hallik, meg-megdobbanó
szívem veri a metrumot; a zene
felöltözteti csupasz lelkemet:
Isten hárfáján játszik egy ősrégi
dallamot.
boleró-ritmusban kopog az eső
az ablakon, kinézek s hallgatom
a sűrű dobpergést, nem tudom,
mikor történhetett, de úgy
gondolom, Isten valahogy így
teremthette meg a zenét.
talán őszi sziromkabát lennék,
ha most meghalnék hirtelen,
gomblyukaim fekete kottafejek,
zsebeimbe rejteném el a szünetjeleket,
s akkor venném elő őket, ha már minden
hang halkan hazaillan s marad utánuk
síri csönd és mollba hajló emlékezet.
Illusztráció: Októberi dallamfutamok (fh. Picasso, Thomson)
Ezek is érdekelhetik!
Németh István Péter: BALATONI HEXAMETEREK – édesapám emlékének →
Dancs Szabolcs: Határvonalak (versek) →
Kállay Krisztina Ágnes: Szemközt a halállal* →
